247. – Pilátus a Credóba

Posted on 2011-03-21 by tiboru

Franta barátunk mai posztjában egy jobb sorsra érdemes egykori kollégájáról mesél nekünk, aki belekóstolt abba az, izé, mikrokörnyezetbe, amiről egyenruhások generációi úgy meséltek, mint a tárgyiasult katonapokolról. Én nem ott katonáskodtam, de – ahogy mondani szokás – a nagy számok törvénye azt mutatja, hogy kellett legyen ebben valami…

Igen, a mai poszt Lenti egyik áldozatát mutatja be.

Volt egy barátom, tán még most is az, bár közel negyedszázada elsodort minket egymás mellől az élet. De akkoriban, a nyolcvanas évek elején pár hónapig együtt, egy munkahelyen dolgoztunk, majd a munkahelyről történő távozásom után is még évekig hetente vagy kétszer söröztünk, addig, amíg ő végképp vissza nem települt az őshazájába, egy kelet-magyarországi városkába.

Ez a barátom – nevezzük így – Lujdzsi.

Alacsony volt és szemüveges, nem blúdzsinszben járt, hanem vasalt nadrágban, olykor nyakkendőben, és ha az idő zordabbra fordult, nem kötöttsapkát, hanem szigorúan kalapot viselt, mely színben rímelt a télikabátjával. Egy szó, mint száz, a külseje nem predesztinálta arra, hogy bármely pesti galeri tagjával, vagy akár bármilyen durva katonai alakulat hangadóival sikeres bokszmeccset vívjon meg, az elmebajnokság meg mások privilégiuma volt.

Amúgy egy nagyon kedves, nagyon jó modorú, és ami nem mellékes, kiművelt férfiú volt (remélem, máig is az). Történelmi – beleértve hadtörténeti – tudása, művészettörténeti érdeklődése elvitathatatlan volt, és akkoriban – sok mindenkihez hasonlóan, hogy finom legyek – nem igazán csípte az éppen regnáló rendszert és annak szövetségi kapcsolatait. (De ez itt semmit nem jelent; nem volt sem szamizdatterjesztő, sem röplaphuszár.)

Nos, ez a bizonyos Lujdzsi már megismerkedésünk első óráiban nagyon zavartnak tűnt. Ez szerénységemet nem igazán izgatta, mert a nyolcvanas évek elején igencsak körül voltam véve zavart alakokkal, fiúkkal és lányokkal vegyesen. Eggyel több vagy kevesebb, részemről nem osztott, nem szorzott.

De menetközben Lujdzsi elmesélte a történetét. Tanulságos.

Lujdzsikánk eminens – vagy legalábbis jó – tanuló volt a középiskolában, így zökkenőmentesen felvették az egyik felsőoktatási intézménybe. A sikeres felvételi után, mint az annak rendje és módja, behívták táposnak egy közép-magyarországi laktanyába, amit végül is kibírt, sok más sorstársához hasonlóan. Ezekre a hónapokra nem is panaszkodott soha.

Leszerelése után Lujdzsi elkezdte a felsőoktatási tanulmányait, ahol élte az életét (az intézmény 80%-a a gyengébb nemhez tartozott, satöbbi). Ám tanulmányai a vége felé valamilyen okból megszakadtak, és ott hagyta az alma matert. Mivel végül is lógott a Magyar Néphadseregnek jó pár hónappal, úgy döntött – tévedett! –, hogy előbb-utóbb ezt a kölcsönt úgyis vissza kell adnia, így önként jelentkezett a területileg illetékes hadkiegnél. Ahol – gondolom én – igencsak vakargatták a fejüket az illetékesek. Hm… Hát ha annyira akar, akkor menjen. De ugye az tudvalevő, hogy igencsak le voltak osztva a helyek, szinte személy szerint jó előre. És itt van Lujdzsink, aki, khm, igencsak létszámfeletti. De ha annyira akar…

Hát üres hely az mindig akad. Ha nem is egy jó kis közép-magyarországi – uram bocsá’ kelet-magyarországi – laktanyában, mert ezekre már ki van tűzve a „megtelt” tábla, de van szabad ágy a Dél-Dunántúlon. Nevezetesen Lentiben. Ott mindig van szabad ágy.
(Már a blog több kommentelője igényelt posztot Lentiről, a nagybetűs Lentiről, tudtommal ebben a blogban ilyen nem volt eddig. Arról már írtak többen, hogy a nagy fenyegetés így hangzott el, hogy „bla bla bla, mert hanem / vagy igen, akkor irány Lenti vagy Nagyatád….”)

Lujdzsink így hát önkéntesként került Lentibe. Vagyis ő, a jóhiszemű művészlélek úgy került Lentibe, mint Pilátus a Hiszekegybe.

A kamerádok sittesek és kispapok voltak. Na ja, a tisztek sem jutalomból voltak ott. Aki ott volt, az abból a célból volt ott, hogy szívjon, de akkorát, amekkora bármiféle magyar laktanyában elképzelhetetlen volt. (Már hivatkoztak kommentekben a „Domb” című filmre.) A kispapokat a világnézetük miatt büntették, a többit a devianciájuk miatt. Tehát az ő szemszögükből ez az állomány (mármint kispapok és bűnözők) a társadalom javíthatatlan rétegeit képezték, akik képtelenek felfogni a szocialista társadalom érdekeit és értékeit, satöbbi, de meg kell próbálni… Ha meg nem megy, akkor jegyezzék meg örök életükre, hogy…

Hát Lujdzsink nem volt sem sittes, sem kispap, de osztozott keserű kenyerükben. Mint mesélte, a tisztek, altisztek, tisztesek – mondom, azok sem önként kerültek oda – önkénye kibírhatatlan volt. A legénység sittes fele – vagyis elvileg a bajtársak – sem volt jobb a sarzsival rendelkező véglényeknél. Volt olyan, hogy a fürdőben borotvát szegeztek a nyakának, mondván, hogy a „mellemre egy vitorláshajót, mert te tudsz rajzolni, különben…”, és rajzolnia kellett, és ezt a primitív tetkót – gondolom – máig viseli a megrendelő. (Rengeteg sztorit mesélt, de ebben a bejegyzésben nem a sztorik adják a lényeget.)

De ez is eltelt, letelt.

Lujdzsi – mondjuk így nyugodtan – a szabadulása (igen, és nem a leszerelése, mert az mást jelent) után került oda dolgozni, ahol és is tevékenykedtem. A bizalmába fogadott, és mondta, mondta a lenti történéseket. Utána még évekig félt valamitől; volt, hogy egy bulin éjjel, alvás közben felsírt. Félt, hogy követik. Félt, hogy felírják a rendszámát. Nagyon nehezen teremtett kapcsolatokat. Pszichésen tönkrement, holott vizsgázott korábban párszor pszichológiából.

Azt már akkor elmondtam neki, hogy ha nem szívóskodik a hadkiegnél, hanem kivárja a sorát, akkor valamilyen „normális” alakulathoz kerül. Akár még úgy is kezelték volna az el nem végzett felsőoktatás hallgatójaként, mint potenciális rigót. Vagy rá sem b@sztak volna, mert tulajdonképpen átesett tápos korában az alapkiképzésem, és soha nem hívják vissza, vagy egy tüsszentés után elküldik füv-re. Mindegy.

Tanulság? Vonja le ki-ki. De szerintem nem jó elébe vágni a sorsnak, mert mi is belekerülhetünk valamibe, úgy, mint Pilátus a Credóba, vagy mint Lujdzsi a lenti büntetőalakulatba. Mindenki tudja, hogy a hadsereg kafkai.

Post scriptum: Lujdzsi, ha olvasod a blogot, akkor találj meg. Tudnod kell, hogy ki vagyok.

31 hozzászólás

1. Adani — 2011-03-21 09:12

Ez általában így van. Önként jelentkezni szívatásra sosem jó. Akkor 100%, h nem úszod meg, ha meg lapítasz mint az a bizonyos a gazban akkor meg valamennyi mégiscsak van.

Lujdzsi esete olyan mintha a suliban mikor semmit sem tanult önként jelentkezne felelésre.

31 hozzászólás

Szólj hozzá