Az egyik múltkori posztban megismerkedhettünk Jani2 sanyarú mozigépészi katonaéletével. Most arról írt nekünk, hogy milyen volt, amikor a rakétalövészetre készülő katonák búcsúztatását kellett megörökítenie a mezőkövesdi repülőtéren.

Gépészként végeztem, mozigépész lettem a seregben 1978-ban. ’79-ben kiderült, hogy a miskolci légvédelmisek cserépfalui és szakáldi századai látványosan és rejtve elvonultak a nagy SZU területére lövöldözni egyet légvédelmi rakétákkal.

Hathónapos katona voltam; már gereblyével tologattam a kőmosó pokrócot, de nagyon csikorogtatva, és közöltem, hogy vár rám a stúdió, meg hogy honvéd létemnek nagyon ellenére van a konyhaügyeleti szolgálat.

Ezen melók közben hivatott az ezredparancsnokkal szemben lévő irodával rendelkező Z. őrnagy, hogy az ezred rakéta-éleslövészetét megelőző gyakorlat néhány eseményét (például a díszelgést) fotóilag mindenképpen meg kell örökíteni, de ízibe. Mondom neki 45 fokos bakancstartással, hogy: KODAK + film, ami azonnal elkészül a fényben.

Meggyőző lehettem, mert kaptam pénzt bőven, de az őrnagy nem sejtette, hogy a géphez járó film milyen drága. Jól megnéztem Budapesten az eladó hölgyet, aki a katonasapkámnak magyarázta a használati utasítást. Nem voltunk egymásnak az esetei: én katona voltam, ő meg duci. Inkább a KODAK-ot választottam.

A reptéren nagyon nagy csalódás ért, mivel közölték velem, hogy a Szuhojok már elrepültek. Nagyon szomorú lettem.

Elkezdtem ellenőrizni a hangosítás kiépítését, mivel a Miskolcról hozott szerkentyűk teljesítményével nem voltam megelégedve. Ekkor botlottam bele a cserépfalui – középiskolás – osztálytársamba, aki a saját acéldrótközéppontú kábelét összekötötte a központival. Megegyeztünk.

Nekem amúgy sok dolgom nem volt; ha úgy gondoltam, felvizeztem a tiszti szállás folyosóját, hogy nézzenek már csodát.

Munka közben párunkat elvezényeltek látogatásra a szomszédos orosz laktanyába, hogy lássunk már azért frankót. El kell mondanom, hogy ekkora csalódás nem sokszor ért. Szépen kiöltözött katonák is voltak ottan, mert ugye az export, az export. Meg a Lenin szoba mindenféle ezredkellékkel. Ezek után kértük, hogy nézzünk már meg egy átlagos hálóhelyet, mivel mi is hasonló munkakörben vagyunk.
Na, itt cseszték el!

Egyetlen egy katona volt ott (hogy a többit hová küldték el, fogalmam sincs!), aki éppen a csizmáját húzta lefelé, riadtan bámulva a vegyes delegációt (10 + 1 orosz és ugyanannyian mi is, mert ez a fegyverbarátság!). Hogy őszinte legyek, volt ott szag is rendesen; másképpen mondva, az otthoni illat azért különbözik attól.

Időközben megismerkedtem a rádiólokátorok némely sajátosságaival, megkérdeztem a gyanútlan repgépekről, hogy saját-e, vagy nem, meg néha benéztem a tűzvezető terembe, vagy mifene, ahol inverz írásban próbálkoznak. Elmagyaráztak mindent, mert rendes srácok voltak.

Jó dolgom volt ottan.

Csodálatos volt például, amikor a recsegő hanggal jövő MiG-21 gépek célt repültek. Némelyik lejött a betoncsík közelébe, így viszonyítani tudta a földönfutó, hogy mi is az ábra.

Sajnos néha korán ébredtem, mert nem volt kedvem aludni.

Az ábra az volt, hogy a szakáldi alegység reggeli tornája abból az egyszerű tényből indult, hogy irány a horizont (3500 méter a beton, de 500 m után indultak csak), és persze bakancsban.
Tudvalevő, hogy a VSZ kötelékébe tartozó katonának minimum izomagyúnak kell lennie.
Ennek ellenére az egyik harmatos reggelen megdöbbentem, mivel az éppen futó alakulatot hátulról egy kerékpáros főtörzsőrmester kísérte, de bottal. A lemaradókat inspirálta valahogy, már nem emlékszem, hogy a pálca keresztmetszete kör, vagy valamilyen szögletes volt-e; az igazán keményeknek javasolnám a körkonoidot :-)

Megjött a tisztelgés a betonon.

Fényképeztem, majd megmutattam, hogy izibe mi készült el. A képeket meg a kedves fotómasinát le kellett adnom, ezek után felzavartak Budapestre többlet-fotóalapanyagért, de se a gépet, se a fotókat többé nem láttam. Gyanúsak ezek az UFO-k.

És ahogy a posztot kezdtem: az ezred két százada elindult kifelé lőni egyet-kettőt, de én erről lemaradtam, mert helyettem egy gitáros utazott ki, én meg idehaza pátyolgattam az itthon maradottakat.