Kőszegtől mintegy 3 km-re Horvátzsidány felé, az országút bal oldalán áll egy viharvert kőkereszt, talapzatán az A. M. D. G. betűkkel. Ez nem az AMD Géppisztolyt jelenti, hanem az Ad Maiorem Dei Gloriam – Istennek nagyobb dicsőségére – mondat rövidítése. Kelempájsz mai – szinte menetrendszerű – határőr-visszaemlékezése innen indul.

Szóval a felirat nem a géppityura céloz, pedig könnyen jelenthetné azt is. A közelben, innen néhány percnyire, benn az erdőben terült el az a lőtér, ahol csak jómagam több lőszert elpufogtattam, mint máshol egy egész zászlóaljnyi katonaság. A következőkben erről mesélek, ugyanis itt töltöttem „kétévi  vakációm” legkellemesebb időszakát.

A kereszttől mintegy 100 méternyire földút indul délkeleti irányba. Ezen haladva, rövid séta után elérjük a lőteret, amit mára benőtt az erdő, és ahol most mély csend honol. De most lapozzunk vissza a kalendáriumban, térjünk vissza 1977 tavaszára, amikor itt nyüzsgött az élet, s fegyverropogástól visszhangzott az erdő.

Már öreg katona voltam, amikor parancs jött, hogy engem is vezényeltek a Határőrség országos lövészversenyére, mint a Szombathelyi Határőr Kerület legjobb lövészeinek egyikét. A felkészülés egy hónapig tartott, szállásunk a kőszegi Kiss János laktanyában volt (bizonyára sokak lelkében él még az emléke).
A sporttiszt vett bennünket a szárnyai alá, ő akkor százados volt. Nagyon jó srác volt az öreg (öreg… ma már idősebb vagyok, mint ő volt akkor). Én kifejezetten kedveltem, a háta mögött Papának neveztem, pedig még csak a 40-es éveit taposta. Soha nem volt goromba, sem ordenáré, minket elvtikéimnek szólított, és mindenre azt mondta, hogy „francos nyavalya”. Egyszer meglátta a kis határkő alakú centitartómat, aminek a képét a „Végre leszerelés” posztban már közzétette Tiboru. Rögtön kérte, hogy faragjak neki is, jól fog mutatni az autójában. Készítettem hát neki egyet, tényleg szépen sikerült, aztán ott láttuk a szélvédőjén fityegni.

De visszaérve a történetre: Papa vezette a lövészeteket a felkészülés során. A lőszert a szolgálatból selejtezték le, mert a sok ki-be tárazás miatt megkoptak, és újakra cserélték ki. Ezeket a kopott töltényeket aztán 1200 db-os adagokban faládákba csomagolták; mi ezekből kaptunk. Papa a lőszerrel igen bőkezűen bánt, nem sajnálta tőlünk.
A géppisztolyos versenyszám három részből állt: 100 méterről először fekve, majd térdelve lőttünk a körkörös mellalakra, aztán állva, sorozattal a szembefutó alakra. Az állva elért találatok darabszámával megszorozták a köregységet, így adódott ki a végső pontszám. A sorozatnak legalább két lövésből kellett állnia, ha valaki csak egyet lőtt, annak abba kellett hagynia, és csak az addig elért pontokkal szoroztak neki. Szakemberek tudják, hogy nem könnyű 2-3 lövéses rövid sorozatot leadni, a tárból igen gyorsan kiszalad a skuló.

Aki jártas a lövészsportban, az tudja, hogy néhány apró trükk alkalmazásával hogyan lehet javítani az eredményeken. Először is, ha behunyjuk az egyik szemünket, akkor önkéntelenül hunyorogni kezd a másik is, emiatt rosszabbul látjuk a célt. Ilyenkor a sapkám alá egy papírt dugtam, úgy, hogy célzáskor eltakarja bal szememet, így nem kellett hunyorogni. Másrészt a nézőke irányéle ki szokott fényesedni, mert azt nem védi semmi, ezért a használatban lekopik róla a fekete bevonat. Ez ellen úgy védekeztem, hogy égő gyufával bekormoztam az irányélt és egyúttal a célgömböt is. Végül az AMD géppisztoly miatt vattát tömtem a fülembe, mert a tisztek azzal lőttek, és mindig akkorát szólt ott mellettem, hogy majd megsüketültem.

Remek légkör alakult ki a lőtéren, nagyon vidáman zajlottak az események. A lövészet reggel 7-től délig tartott, aztán felszedtük a biztonsági őröket, és 1-2 óra körül visszatértünk a laktanyába. Ilyenkor Papa szigorúan rám parancsolt, hogy neki most mennie kell, de „legyen minden rendben; ti, lövészek is fussatok az atlétákkal, aztán reggel jövök!”. A nap hátralevő részében nyugtunk volt, se szoli, se riadó, éltünk, mint Marci Hevesen. Papa időnként kimarcsit is adott éjfélig, de ezzel kissé szűkmarkúbban bánt, mert másnap reggel mólés volt a társaság. Viszont minden pénteken már délután egykor elengedett haza.

Egyik este kilógtunk a laktanyából, ezért másnap kissé kuka voltam, 2-3 lövés még mellé is ment, ami pedig nem szokott. Papa ott állt mögöttem, észre is vette, és rám szólt:

– Mi van veled? Ezzel akarsz te versenyezni? Ennyit kőszegi lovász is lő!

No de másnapra kipihentem magam, papír a szemem elé, kormozás, vatta, jól befeküdtem a lőállásba, vállamba húztam a fegyverszíjat, és „alsó széle közepe, célgömb a vízszintes irányéllel elvágólag”, stb. A jártasak tudják, hogy ha jól vesszük fel a testhelyzetet, akkor a lövés után hátrarúgó fegyver ugyanoda visszaáll. Ez történt most is. Dirr-durr, adtam a céltáblának. Az ötödik tízes után felszóltak telefonon a jelzőállásból, hogy ki lő arra a táblára, de Papa visszaszólt, hogy semmi közük hozzá, várják ki a végét. Tíz lövésből 8 tízesem és két kilencesem volt. Még fektemben odaszóltam Papának:

– Na, százados elvtárs, lő ennyit a kőszegi lovász?

Mire ő:

– Majd a versenyen mutasd meg, mit tudsz, b*meg!

Az egyik főtörzsőrmester odajött, és azt mondta nekem, hogy „ki mernék ülni a mellvédre, a céltábla mellé, amikor te lősz!”. Ezt nagy dicséretnek tartom ma is.

Aztán egy napon Papának valami dolga volt, és egy főhadnagyra bízott bennünket, aki szintén jó srác volt. Ő az AMD-jével jött, és azt mondta nekem:

– Gyere tizedes, lőjünk csípőből, úgy, mint a filmekben!

Teletömtem három tárat (90 skuló), lenyomtam sorozatra a tűzváltókart, aztán a jelzőállásból feltartották a szembefutó alakot. A főhadnagy az AMD-vel, én a Kalasnyikovval, állva, csípőből, tűz! Ratata, porzott a lőtér, pattogtak a lövedékek, a tár pillanatok alatt kiürült, máris belecsaptam a következőt, aztán megint. Kíváncsian vártuk az eredményt. És mit tippeltek, hány találatunk volt? Hát egy sem! A két céltábla tök üres volt, 100 méterről, csípőből, sorozattal, 90 lövés közül egy sem talált, sem nekem, sem a főhadnagynak. Pedig nem voltunk kezdők! Azóta tudom, mit gondoljak a vadnyugati filmekről.

Így telt el egy hónap, ádáz lövöldözéssel (ámbár a cowboy-mutatványt Papa jelenlétében nem mertük megismételni). Többet lőttem, mint bajtársaim összesen a teljes katonaidejük alatt: hétfőtől péntekig elpufogtattam egy egész láda lőszert; sőt, ha elfogyott, kaptam még egy marékkal. Gyakran olyan forró volt géppisztolyom, hogy le kellett tennem hűlni, ilyenkor Papa leküldött a jelzőállásba, vagy a telefonhoz osztott be. Időnként háziversenyt is rendeztünk, amit néha én nyertem meg. Egy alkalommal rendőrök is jöttek, meg smasszerek, és kiálltunk velük egy meccsre. Sehol sem voltak hozzánk képest, mi, határőrök, toronymagasan vertük őket.

Történt közben egy érdekes esemény is: az atléták hamisították a Papa aláírását a kimaradási engedélyre. Egyik srác gyakorolt szorgalmasan, újságra firkált, több száz aláírás volt már rajta, aztán az újságot kidobta a szemetes edénybe. Mondanom se kell: Papa véletlenül kiszúrta. Nem kiabált, csak csendben megjegyezte, hogy „elvtikéim, hétvégén helybenjárás lesz!”.

Végül eljött a nagy erőpróba, az országos lövészverseny. Körmenden, a ma is álló nagy laktanyában helyezték el a társaságot. Jöttek mindenhonnan, az ország összes határőr kerülete képviselve volt, még a Ferihegyi Repülőtér is. Körmendtől délre van egy bűbájos Vas megyei falu, Nádasd. Ott volt a lőtér, a falu elején, ha Körmend felől megyünk arra, az őrtornyot ma is látni lehet az országútról. Itt zajlott a rendezvény.

Sajnos, az országos versenyt nem nyertük meg, noha nem is kullogtunk leghátul. Mondtam is a Papának, hogy nem sikerült, a fene egye meg, de Papa már hozzá lehetett szokva, mert legyintett egyet, hogy Szombathely még soha nem vitte el a kupát. Aztán visszatértünk a Kiss János laktanyába, és mindenki visszament a szolgálati helyére. Nekem Papa azt mondta:

– Ma már ne menj fel Hörmannra, ráérsz majd holnap délután. Mondd azt, hogy fel kellett számolni az edzőtábort, és te adtad le a raktárba az ágyneműt, meg az összes francos nyavalyát. Na, ég veled, öreg tizedes, aztán sok szerencsét otthon, a civil életben!

Elváltunk. Leszerelésem előtt már csak egyszer láttam a Papát, futólag, a Söptei úti „hotelban”. Nem sokkal a fentebb leírt események után előléptették őrnaggyá, és ő lett Szombathelyi Tartalék Őrs parancsnoka. Állítólag ott is szerették a katonái. Én csupa kedves emléket őrzök róla, katonaidőm legkellemesebb szakaszát töltöttem az ő alárendeltségében.
Azóta sok év telt el, az egykori lőteret benőtte az erdő és ma már csak az út szélén álló magányos kereszt emlékeztet azokra az időkre. Néha eszembe jut: mi lehet a Papával? Megvan-e még a kis határköve, amit faragtam neki? Biztosan már régen nyugdíjas, 80 felé járhat. Remélem, jól szolgál az egészsége, és ha véletlenül rátéved erre a posztra, és magára ismer, akkor küldök neki egy igazi határőr kézszorítást:

Kelempájsz