276. – Nagyapa a keleti fronton


Úgy látszik, a nyár meghozta a családi történetek reneszánszát itt, a Milstoryblogon. Wendiii ugyancsak nagyapjáról mesél, aki azon szerencsések közé tartozik, akik túlélték a második világháborút, pedig nem akárhol teljesítették katonai szolgálatukat…

Megboldogult nagyapám végigélte a II. világháborút; gyakorlatilag egy kórházvonaton élte át és túl azokat a pokoli éveket. Nem sokat mesélt az akkori időkről, talán azért, mert tilos volt, esetleg nem is emlékezett vissza szívesen. Kisgyerekként azonban furdalt a kíváncsiság, ezért néhány rövid történetet megosztott velem. Nem hosszúak, nem vidámak, de bizonyítja, hogy vigyázott rá valaki.

Az első ilyen történet amit elmesélt, úgy szólt, hogy a szerelvény haladt a kijelölt helyük, a voronyezsi front mögötti szakasz egy települése, Sztarij Oszkol felé (gondolom annak hatására jegyezte meg a nevet, amit ott átélt). Ő éppen a vagon ablakából bámulta a végtelen orosz pusztát. Ablak lehúzva, nagyapám könyököl a kereten, talán éppen hazagondolt. A nagy álmodozást egyszercsak egy raj Il-2 Sturmovik zavarja meg, amelyek alacsonytámadással adják a szerelvény (és utasai) tudtára, hogy jelenlétük nemkívánatos a Nagy Szovjet Haza területén. Nagyapám (ahogy azt ilyenkor illik) azonnal hasra vágta magát, majd igyekezett minél kisebbre összehúzódni, elvégre felettébb egészségtelen egy géppuskalövedék mondjuk a gyomrában. Meg is úszta, majd miután a csatarepülők továbbszáguldottak új célpontot keresve, ők pedig felmérték a károkat, és számbavették a halottakat és sebesülteket (sajnos voltak), visszaállt ahhoz az ablakhoz, ahol az előbb gondolt haza. Legnagyobb meglepetésére egy lövedék lenyomatát látta az ablakkereten, egészen pontosan a keret szétroncsolódott egy becsapódástól.

Egyáltalán nem ide tartozik, de muszáj megemlíteni, hogy mekkora galibát tudtak okozni az Il-2-esek. Tobak Tibor egyik könyvében (A Pumák és a többiekben) Lévay Győző, a „Szőr Atya” mesélte, hogy kilőtték alóluk a Ju-87-est, hazafelé menet egy zuhanóbombázó bevetésből. Egy német konvoj felvette őket, kisvártatva azonban megjelentek a Sturmovikok és módszeresen elkezdték szétlőni a kocsisort. Lévay hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte a sofőrt, hogy mit szállítanak. A válasz csak ennyi volt: tányéraknákat… A lövésze a platón ült.

A második története szerint valahol Kurszk környékén állt a vonat valamikor 1942-ben, de korábban élte át, mint a fenti eseményeket. Napok óta vesztegeltek már, de mivel háború volt, állandó készültségben voltak. Karban tartották a felszerelést, őrséget adtak. Ezt persze nem úgy, ahogy később a Magyar Néphadseregben és a Magyar Honvédségben; itt tényleg az életük múlt rajta. Nagyapám is sorra került, fogta a fegyverét, és kiállt posztolni. Esemény nélkül le is telt a szolgálata, le is váltották. Tíz perc sem telt belé, alacsonytámadó gépek itt is bekóstolták a szerelvényt. Ha jól emlékszem, itt látott először légicsatát. A szovjet gépeket elűzték, majd jött a szokásos kárfelmérés, veszteségek számbavétele. Kiderült, hogy azt az őrhelyet, ahol korábban állt, telibe találta egy jól célzott bomba, s az őt váltó katonát széttépte a robbanás.

Nagyapám 1943-ig járta a keleti frontot, de ekkor egy szovjet támadásban (itt már nem árult el részleteket) átlőtték a kezét, még a 60-as évek elején is szedtek ki szilánkokat az alkarjából, a bal keze pedig szinte teljesen lebénult, de túlélte a háborút. Otthon lábadozott, ott vészelte át a front közeledtét, a családja kifosztását, de ilyenkor mindig azt mondta, hogy az a lényeg, hogy túléljék. Szerencsére így történt.

1946-ban aztán berendelték Mezőtúrra, ahonnan tovább kellett mennie Debrecenbe. Innen pedig se szó, se beszéd vonatra rakták, majd (több száz másik emberrel együtt) meg sem álltak Kijevig. Körülbelül 30 hónapig építette a kommunizmust „málenkij robot” keretében úgy, hogy a családja majdnem másfél évig semmit nem tudott róla. Erről azonban már semmit nem volt hajlandó beszélni. Emlékszem, egyszer (még kisgyerekként) megkérdeztem tőle (elvégre a történelem iránt mindig érdeklődtem, és ismertem a történeteket a gulágok embertelen körülményeiről), hogy sokan adták-e fel, sokan lettek-e öngyilkosok (máig nem értem egyébként, hogy miért tettem fel a kérdést egy olyan embernek, aki igyekezett ezt az egészet elfelejteni). Nagyapám válaszolt rá, a válasza pedig így hangzott:

– Nem kellett ott öngyilkosnak lenni…

Soha többé nem mertem a fogságáról kérdezni, annyi fájdalmat hallottam a hangjában.
 

14 hozzászólás

 1. HAZÁMAT SZOLGÁLTAM, — 2011-08-03 12:24 

Nagyon szomorú a történet,hasonló megnyilvánulásokat meséltek a családban szerencsésen visszatérő ismerős nagyapák is, a gyermek koromból visszaemlékezve.Amikor az emlékeiket részletesebben szerettük volna megtudni,mindig nagy hallgatásban burkolództak.Hordoztak olyan félelmeket melyeket sohasem osztottak meg a családjukkal.A félelem nagy úr,és mivel nagyon kevesen tértek vissza a nagy többszöri megpróbáltatásokból,inkább magukban zárták azokat a fájdalmakat.Őszinte tisztelet azoknak akik végül is haza tértek,és örök tisztelet a hősöknek akik életüket áldozták fel,az értelmetlen háborúban, és azt követő munkatáborokban.

 2. szögyi — 2011-08-03 12:28 

Nem nagyapával, másik ilyen emberrel beszélgettem párszor, aki volt olyan helyen ahol az ég zengett. Furcsa, hogy benne is megvolt az, hogy inkább nem beszélt róla, pedig neki még szabadott is volt. De ezt már elküldtem a bloggazdának.

 3. Wendiii — 2011-08-03 13:57 

Egyébként nemrég jutott eszembe, hogy nagyapám leventeparancsnok is volt, és 2000-ben egy olyan pap temette, aki a beosztottja volt a leventeképzőben.

Annyit még elmesélt, hogy jobbára értelmetlen munkákat végeztettek velük. Megesett, hogy kiadták nekik, hogy kell egy beton alap 150 méter hosszban, 30 méter szélességben és 5 méter mély legyen. Megcsinálták, majd amikor kész lett és meg is kötött, akkor feltörették velük az egészet, és máshol újra kiásatták velük.

 4. AzHofi — 2011-08-03 15:45 

@Wendiii: 22500 m3 talaj kitermelése nem gyerekjáték. Nem szarral parittyáztak az öregék, az már szent.

 5. Bigjoe(HUN) — 2011-08-03 20:40 

@Wendiii:
Akkor a leventéktől örökölte honvédség a “szögletest gurítjuk, a hengerest cipeljük” mentalitást!?

Vagy esetleg a vezetők már akkor is vakok voltak és úgy próbálták vezetni a világtalanokat?
Nem sokat változtak a dolgok az elmúlt években…..

más.
Minden nap egy új poszt??
Remélem így lesz továbbra is.

 6. HAZÁMAT SZOLGÁLTAM, — 2011-08-03 20:42 

Aki katona volt bizonyos mértékben rengeteg olyan ismeretet,tapasztalatot tart vissza, még akkor is ha nem a Fronton,és Hadifogságban végezte feladatát,amikor alapvetően az aláírt csíkos okmányok megakadályozzák, a volt katonákat a titkok továbbadásában,még akkor is amikor bizonyos idő elteltével, mentesülnek a titoktartás alól.
A felesleges munka végzése terén meg akár a Hadsereg békekiképzés időszakában is élen járt anno,nem csak amikor kényszerű elfoglaltságot kellet a Hadifoglyoknak kitalálni.

 7. Wendiii — 2011-08-03 20:55 

@Bigjoe(HUN): Van egy olyan gyanúm, hogy félreértettél. :) Ez az “alapos” munka a málenkij robot ideje alatt történt (egyébként visszaolvasva a kommentemet tényleg elég félreérthető, elnézést).

 8. csaszi55 — 2011-08-03 21:57 

Meg vagyok lepődve, de az én rokonaim is, nagybátyám kettő is, apósom, az ő bátyja, mind, ahogy mondjátok, szinte semmit nem mondanak/mondtak a 2. világháborús kalandjaikról, pedig több évig is ott voltak. Én inkább lelki okokra gondolok. Elég (volt) nekik magukban feldolgozni, és ehhez még a bonyolult itthoni helyzet!

 9. HAZÁMAT SZOLGÁLTAM, — 2011-08-04 09:54 

A múlt nincsen jelen nélkül.Sajnos a győztes hatalom megengedhette magának,hogy a Háború befejezéseként a saját népének drasztikus veszteségét, más Országokból pótolja, és vigye őket a(málenkij robotra).Ez talán rosszabb volt a hadifogságtól is,mivel semmilyen emberségi tényezőket nem tartottak fontosnak,csak a saját országuk újjá építését.A történelem anyagaiból,és a nagyszüleink elbeszéléseiből ismertek azok a kényszerítő esetek,hogyan pótolták a meghatározott létszámot.Az összegyűjtött emberek közül ha valakinek sikerült megszökni,egyszerűen bárhol megláttak embereket belökték a sorban,és egy párnap múlva már kint a nagy hideg Oroszország valamelyik munkatáborában találták magukat.Ezek is részei voltak anno, annak a kornak melyet a nagyszüleink megéltek.Az ott átélt szörnyűségekre,emlékeim szerint az a idős bácsi sem szívesen mesélt, akit a 1995 ben haza hoztak.Sajnos már nem sokan tudják az eltelt hosszú évek miatt elmesélni a megmaradt emlékeiket,pedig érdemes lenne feldolgozni az utókor számára.

 10. HAZÁMAT SZOLGÁLTAM, — 2011-08-04 13:15 

(Nem kellett ott öngyilkosnak lenni…)
A nagypapa ezt válaszolta ,ha átgondoljuk ezt a választ, és behelyettesítenénk saját személyünket abban a helyzetben melyeket ők anno átéltek, akkor azt hiszem igazából meg is értenénk, azokat a véglegesített félelmeket, melyekkel meg kellet nekik békélni, az egész életükben.

 11. Szkv — 2011-08-04 13:39 

@HAZÁMAT SZOLGÁLTAM,:

“A múlt nincs jelen nélkül”, való igazság. De aki a múltat nem ismeri az a jövőt sem tudja építeni.
Szülők, nagyszülők hogy miért nem beszéltek többet a háború borzalmairól, megtudom érteni. azokat a borzalmakat amiket végig kellet szenvedniük, érthető hogy nem szívesen beszélnek, beszéltek róla.
Hozzá tartozik a történethez hogy nagyon sok mindenről nem is beszélhettek, főleg nyilvános helyen.
Sajnos nálunk Magyarországon a történelem tanítását még mindig a politika határozza meg. Akiket valamikor nekünk nagyon kellet “dicsérni”, most valahogy nem igazán szabad még meg említeni sem.
A családunkban anyám fivérei, illetve apám egyik nővérének a férje, valamint a feleségem édesapja a keleti frontra, édesapám nyugatra került. Szerencséjük volt mert ha sebesülten is, de haza kerültek.
Édesapám nővérének a férje néha mesélt a keleti fronton történt dolgokról, de igazán átfogó ismeretekre nem igazán lehetett megtudni. Valamikor az 1980-as években kezdett arról beszélni, hogy ő milyen alakulatnál is szolgált. Gondolom a hallgatása oka az lehetett, hogy a század amelyiknél távírászként szolgált, ott szolgált a kormányzó fia, Horthy István. Balesetét ő másként mondta el, nem olyan formában mint ahogy a törtélem órán hallottunk róla. Egy túlélő elmondása alapján, “Kicsi robotra” (Málenkij) elhurcoltak helyzete “csak” annyiban volt más a német halál táborokhoz viszonyítva, hogy ott nem volt gázkamra.

 12. hazitroll — 2011-08-12 16:08 

Épp mérhetetlenül unom magam és szenvedek mert van egy teljesen felesleges órám semmit csinálni. Elolvastam ezt a visszaemlékezést, és rájöttem, hogy nekem milyen piszok jó sorom van! És ezt most minden irónia nélkül mondom.

 13. Kelempájsz — 2011-08-15 14:52 

Lakatosinas koromban a segéd, aki mellé tanoncként be voltam osztva, mesélte a következő történetet:
Nagyszüleinek, amikor még fiatal jegyesek voltak, egy cigányasszony azt jósolta, hogy a papa úgy fog meghalni, hogy nem tudják, hol van eltemetve. Aztán a háború vége felé, 45-ben egy puskagolyó eltalálta az ablakrácsot, ezen gellert kapott, és a falon levő Krisztus-képen Jézus feje mellett belefúródott a falba. A nagymama elborzadt, és azt mondta, hogy biztosan meg fog halni közülük valaki.
Pár hét múlva a papa valahova ment sebesültet ápolni, amikor hős felszabadítóink elkapták az utcán, és elvitték. Később annyi hírt kaptak felőle, hogy még Magyarországon jártak, amikor meghalt, és eltemették, de senki sem tudja, hova.

 14. HAZÁMAT SZOLGÁLTAM, — 2011-08-17 13:05 

@Kelempájsz:
Tökéletesen hihető a cigány asszony jósolása,mert amikor gyermek voltam,több alkalommal is jártak ilyen cigány asszonyok nálunk,és egyszer azt mondta,gyerek ad csak ide a jobb kezedet,és már el is kapta.Sohasem feledem el azt mondta, nagyon vigyázz a vasúti síneken.Én ennek nem tulajdonítottam 9 évesen semmit sem,hiszen a vasút mellet laktunk,miért kellene vigyáznom a sínek miatt.
Ő akkor látta,hogy bizony kísért engemet a vasúti sínek mizéria,mert szerencsém volt, de három alkalommal majdnem elgázolt a vonat.Amikor olvastam most az írásodat végig szaladt rajtam a hideg, és minden alkalom külön külön átéreztem,de mindegyik a maga nemében borzalom volt.Bizonyos személyek valóban látják a tenyerünk élet vonalaiban, azokat a történéseket melyek fenyegethetnek bennünket.
Az ember sok esetben a maga,és a családja biztonsága érdekében képes visszatartani olyan, a külvilág részére fontosnak vélt információt,melynek idő előtti elmondása esetleg fájdalmat okozhatna.Higgyétek el agyon sokan vagyunk akik vissza tartanak információt,még akkor is amikor itt írunk ezen az oldalon,ilyen az ember.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.