Nagyon szomorú a történet,hasonló megnyilvánulásokat meséltek a családban szerencsésen visszatérő ismerős nagyapák is, a gyermek koromból visszaemlékezve.Amikor az emlékeiket részletesebben szerettük volna megtudni,mindig nagy hallgatásban burkolództak.Hordoztak olyan félelmeket melyeket sohasem osztottak meg a családjukkal.A félelem nagy úr,és mivel nagyon kevesen tértek vissza a nagy többszöri megpróbáltatásokból,inkább magukban zárták azokat a fájdalmakat.Őszinte tisztelet azoknak akik végül is haza tértek,és örök tisztelet a hősöknek akik életüket áldozták fel,az értelmetlen háborúban, és azt követő munkatáborokban.

Egyébként nemrég jutott eszembe, hogy nagyapám leventeparancsnok is volt, és 2000-ben egy olyan pap temette, aki a beosztottja volt a leventeképzőben.

Annyit még elmesélt, hogy jobbára értelmetlen munkákat végeztettek velük. Megesett, hogy kiadták nekik, hogy kell egy beton alap 150 méter hosszban, 30 méter szélességben és 5 méter mély legyen. Megcsinálták, majd amikor kész lett és meg is kötött, akkor feltörették velük az egészet, és máshol újra kiásatták velük.

@Wendiii:
Akkor a leventéktől örökölte honvédség a „szögletest gurítjuk, a hengerest cipeljük” mentalitást!?

Vagy esetleg a vezetők már akkor is vakok voltak és úgy próbálták vezetni a világtalanokat?
Nem sokat változtak a dolgok az elmúlt években…..

más.
Minden nap egy új poszt??
Remélem így lesz továbbra is.

@Bigjoe(HUN): Van egy olyan gyanúm, hogy félreértettél. :) Ez az „alapos” munka a málenkij robot ideje alatt történt (egyébként visszaolvasva a kommentemet tényleg elég félreérthető, elnézést).

A múlt nincsen jelen nélkül.Sajnos a győztes hatalom megengedhette magának,hogy a Háború befejezéseként a saját népének drasztikus veszteségét, más Országokból pótolja, és vigye őket a(málenkij robotra).Ez talán rosszabb volt a hadifogságtól is,mivel semmilyen emberségi tényezőket nem tartottak fontosnak,csak a saját országuk újjá építését.A történelem anyagaiból,és a nagyszüleink elbeszéléseiből ismertek azok a kényszerítő esetek,hogyan pótolták a meghatározott létszámot.Az összegyűjtött emberek közül ha valakinek sikerült megszökni,egyszerűen bárhol megláttak embereket belökték a sorban,és egy párnap múlva már kint a nagy hideg Oroszország valamelyik munkatáborában találták magukat.Ezek is részei voltak anno, annak a kornak melyet a nagyszüleink megéltek.Az ott átélt szörnyűségekre,emlékeim szerint az a idős bácsi sem szívesen mesélt, akit a 1995 ben haza hoztak.Sajnos már nem sokan tudják az eltelt hosszú évek miatt elmesélni a megmaradt emlékeiket,pedig érdemes lenne feldolgozni az utókor számára.

@HAZÁMAT SZOLGÁLTAM,:

„A múlt nincs jelen nélkül”, való igazság. De aki a múltat nem ismeri az a jövőt sem tudja építeni.
Szülők, nagyszülők hogy miért nem beszéltek többet a háború borzalmairól, megtudom érteni. azokat a borzalmakat amiket végig kellet szenvedniük, érthető hogy nem szívesen beszélnek, beszéltek róla.
Hozzá tartozik a történethez hogy nagyon sok mindenről nem is beszélhettek, főleg nyilvános helyen.
Sajnos nálunk Magyarországon a történelem tanítását még mindig a politika határozza meg. Akiket valamikor nekünk nagyon kellet „dicsérni”, most valahogy nem igazán szabad még meg említeni sem.
A családunkban anyám fivérei, illetve apám egyik nővérének a férje, valamint a feleségem édesapja a keleti frontra, édesapám nyugatra került. Szerencséjük volt mert ha sebesülten is, de haza kerültek.
Édesapám nővérének a férje néha mesélt a keleti fronton történt dolgokról, de igazán átfogó ismeretekre nem igazán lehetett megtudni. Valamikor az 1980-as években kezdett arról beszélni, hogy ő milyen alakulatnál is szolgált. Gondolom a hallgatása oka az lehetett, hogy a század amelyiknél távírászként szolgált, ott szolgált a kormányzó fia, Horthy István. Balesetét ő másként mondta el, nem olyan formában mint ahogy a törtélem órán hallottunk róla. Egy túlélő elmondása alapján, „Kicsi robotra” (Málenkij) elhurcoltak helyzete „csak” annyiban volt más a német halál táborokhoz viszonyítva, hogy ott nem volt gázkamra.

Lakatosinas koromban a segéd, aki mellé tanoncként be voltam osztva, mesélte a következő történetet:
Nagyszüleinek, amikor még fiatal jegyesek voltak, egy cigányasszony azt jósolta, hogy a papa úgy fog meghalni, hogy nem tudják, hol van eltemetve. Aztán a háború vége felé, 45-ben egy puskagolyó eltalálta az ablakrácsot, ezen gellert kapott, és a falon levő Krisztus-képen Jézus feje mellett belefúródott a falba. A nagymama elborzadt, és azt mondta, hogy biztosan meg fog halni közülük valaki.
Pár hét múlva a papa valahova ment sebesültet ápolni, amikor hős felszabadítóink elkapták az utcán, és elvitték. Később annyi hírt kaptak felőle, hogy még Magyarországon jártak, amikor meghalt, és eltemették, de senki sem tudja, hova.