Kelempájszról eddig is tudtuk, hogy a marcona külső nemcsak érző szívet, hanem valódi természetjárót is takar.
Mai posztjában ismét az általa már többször megénekelt Kőszegi-hegységről, egészen pontosan az ott húzódó egyik (egykori) határőr-útvonal szépségeiről regél nekünk.
Egy szép téli délutánon gyalogos portyára vezényeltek, négy kampóra: 14-től 18 óráig. Menetvonal: Vörös-kereszt – Máriaképi út – Kendig – Szent Vid – Kimaradás útja – III. kapu (a menetvonal a Kőszegi-hegység turistatérképén követhető). Járőrtársul mellém rendelték Nambót, aki akkor már 15 éve szolgált Hörmannforráson. Ő nem ember, hanem egy vöröses szőrű német juhász kutya volt. Tekintélyes kora ellenére kiválóan vizsgázott, és jámbor alaptermészete dacára, ha kellett, nagyon be tudott keményíteni. Sok jó, kifejezetten emberi tulajdonsága miatt legjobban őt szerettem az őrs kutyái közül.
Fogtam egy tányér kaját és letettem a járőrtárs elé: lakjon jól, mielőtt elindulunk. Később láttam, hogy a kaja felét ette meg, aztán elaludt, de úgy, mintha neki lenne a legtisztább lelkiismerete a világon. Ma is biztos vagyok benne, hogy igaza volt.
Amikor eljött az indulás perce, odamentem hozzá, megráztam, és szóltam neki, hogy „Nambó bajtárs, ébresztő, menni kell!”. Nagyokat morgott, nyújtózkodott, ásítozva és pislogva tápászkodott fel. Ráadtam a nyakörvet, aztán autóval kivittek bennünket a Vörös-kereszthez. Itt kinyitották a jelzőrendszer kapuját, kiengedtek minket és elindultunk.
Az idő tiszta és hideg volt, de nem kellemetlen. Hó már napok óta nem esett. A szellő se rezdült, a téli nap alacsonyan sütött. A Vörös-kereszt viharverten, magányosan állt a kopár hegygerincen vezető út mellett. Széttárt karjai és a közelében álló néhány tölgyfa göcsörtös ágai feketén rajzolódtak a vöröslő égboltra. Szerettem ezt az elhagyatott helyet: téli délutánokon különös varázsa volt. Egy darabig gyönyörködtem a néma tájban, aztán adtam Nambónak egy rövid fadarabot. Szokása szerint a fogai közé vette, és kilométereken át hordozta magával. Ha megálltunk pihenni, akkor dobáltam neki.
A Máriaképi út a nevét egy oszlopon álló kegyképről kapta. A Vörös-kereszttől a Kendig felé vezet,, ma ez a kék háromszöggel jelzett túraútvonal. Csendben ballagtunk egy darabig vízszintesen, majd emelkedőn felfelé. Örültem, hogy ilyen szép időben került sor erre a portyára, mert legtöbbször ítéletidőben kellett kimenni télvíz idején. Néha megálltunk, kifújtuk magunkat (vagyis inkább én). Nambó jobban bírta, mert neki kétszer annyi lába volt, mint nekem.
A nap egyre alacsonyabban állt, közeledett az alkonyat, amikor a Kendig csúcsára értünk. Megnéztem az órámat, láttam, hogy még van idő egy kis ejtőzésre. A Kendig tetején akkor még csak a rádióamatőrök antennája állt egy tisztáson, nem volt olyan forgalmas hely, mint manapság. Egy darabig játszottam Nambóval, dobáltam neki az apportfát, ő pedig lelkesen hozta vissza. Aztán találtam egy rönköt, amire le tudtam telepedni, úgy, hogy a hátamat is nekitámasztottam egy fának. Kényelembe helyeztem magam, Nambó mester is elheveredett egy száraz fűcsomón.
Hatalmas volt a csend. Hihetetlenül magányosnak éreztem magam, se közel, se távol egy teremtett lelket sem láttam a kutyán kívül, mégis csodálatosan szépnek láttam ezt a téli naplementét. Elgondolkodtam a világ folyásán. Egyszerre sok minden eszembe jutott: az elhagyott otthon, a barátnőm, a haverok, a szüleim, a munkahelyem, a jövő homályában rejtőző leszerelés… na és az, hogy mi lesz azután.
A hegytetőről nyugati irányban jó kilátás nyílt. Néhány száz méterrel alattam kanyargott az elektromos jelzőrendszer nyomvonala. Távolabb jól kivehető volt a határnyiladék, és a Hosszú-háton keresztül húzódó erdőátvágás, amit innen kilométereken át beláttam, egészen odáig, ahol a „Bolond Magdi kanyar” nevű helyen kiért az államhatárra (e név eredetét soha nem tudtam kideríteni).
Ahogy ott ültem, furcsa érzés fogott el: nem csak ott vagyok, nem csak benne vagyok, hanem magam is része vagyok ennek a néma tájnak és ennek a téli naplementének.
A völgyekben már sötétedett. A nap egyre lejjebb ereszkedett, majd izzó vörösen tűnt el az Írottkő tömbje mögött. Az árnyékok mind feljebb kúsztak, és velük együtt megérkezett a hideg is: fázni kezdtem.
Nambó ismét ébertelenül látta el a szolgálatot, lehunyt szemmel szuszogott a fűcsomóján. Ilyesmiért én hadbíróság elé kerültem volna. Az öregben azonban meg lehetett bízni: bárki, vagy bármi közeledett az őrhely felé, Nambó mindig idejekorán megérezte. Ilyenkor felült, és az orrát a levegőbe emelve szimatolni kezdett, néhányat vakkantott, majd egy-két perc múlva már hallatszott is a kiáltás: „Ellenőrző járőr, fogja vissza a kutyát!”.
Felráztam a bajtársat, és elindultunk. A még hátralevő utat egyre sűrűsödő félhomályban, majd sötétben tettük meg. A járőrcsapáson leereszkedtünk a Szent Vid kápolnához, ahol rátértünk a Kimaradás útjára (ma a kék körrel jelzett turistaút). Ezen felkapaszkodtunk a III. kapuhoz, ahol az ügyeletes beengedett bennünket.
Sokszor volt alkalmam tanulmányozni a természet szépségeit, de ez a téli délután mély nyomot hagyott bennem. Azóta is úgy érzem, hogy valamit magammal hoztam onnan, de valamit ott is hagytam: talán egy darabot a szívemből.
27 hozzászólás
1. Optika — 2011-08-26 08:36
Gratulálok !!!!
Ezen írást olvasva ki tudja miért Fekete István Tüskevár, illetve Téli berek című könyve jutott eszembe. Pontosabban abból a tájleíró részek, amelyek hatására az ember tudatában fényképként elevenedik meg, amit éppen olvas.
2. nedecz — 2011-08-26 09:01
Nekem Wass Albertként jött át ugyanez…
Kelempájsz Bajtárs! Köszönöm a hodosi képeket!Jövőre el kell mennem arra már.
3. Bigjoe(HUN) — 2011-08-26 10:36
Nem jártam még a környéken, de nagyon kezd tetszeni a leírásokból.
Kutyával nagyon jó sétálni az erdőben, a Nabó nem akart vadászni a szolgálat terhére?
Vagy a 15 év – igen tiszteletre méltó kutya életkor- már annyira lestrapálta, hogy a vad nem érdekelte?
Apropó, 15 évesen nem kellet volna „leszerelnie”? Bár akkoriban hiány volt a német juhász….lásd Kántor történeteit.
Kelempájsz tizedes, kutyás elfogás?
4. Kelempájsz — 2011-08-26 11:10
@Bigjoe(HUN): Az öreg Nambó szeretett cserkészni, de ezt nem engedhettük meg a szolgálat terhére. Néha én játékból kerestettem vele vadnyomot, azt igen lelkesen csinálta.
Nem volt lestrapálva, igen jól bírta még, több ízben csibészeltem is őt, úgy harapott, ahogy csak kell. Ha botot emeltek rám, vagy ha lőttek, vezényszó nélkül is támadott, pedig igen békés természete volt.
Egyszer -emlékszem, nyár volt, gyönyörű idő- a Szent Vid kápolnánál egy kiránduló házaspár útbaigazítást kért tőlem. Nambovics akkor is velem volt. Kicsit tartottak tőle a civilek, de ő csak jámborul pislogott rájuk. Mondtam is nekik, hogy nem támad ok nélkül, akár meg is lehet simogatni (de ezt mégsem merték). Amikor bemutatkoztak és kezet fogtam velük, azt se vette zokon. Nambó művelt és intelligens járőrtárs volt. Soha nem beszélt trágárul, nem ordítozott és nem is itta el az eszét.
Egyébként az én időmben kutyás elfogás csak úgy történt, hogy ott volt a kutya is, de senkire sem kellett ráengedni. A kutya alkalmazása a szolgálati szabályzat szerint fegyverhasználatnak minősül. A felszólítás során azt kellett mondani, hogy „Állj, vagy elengedem a kutyát!” De a kutya nem tépi szét azt az ellenfelét, amelyik megadja magát. Van bennük úgynevezett szociális gátlás, ha lefeküdt a delikvens, akkor csak morogtak rá, de nem ették meg. Ilyen szempontból biztonságosabb volt, mint a golyó: a lövés okozhatott halálos sebet, a jól képzett kutya nem.
Üdvözlettel: Kelempájsz
5. Nyugalmazott Főtápász — 2011-08-26 11:54
Nagyon jó írás. Kérek mééég. :-)
6. Szkv — 2011-08-26 15:06
@Kelempájsz:
1975 szeptember 3-án délután, egy NDK-ás tett kísérletet a tiltott határátlépésre.
Az üldözőcsoport pk velem egy korosztályú kutyás tisztes volt. A nyomsáv mellet már el is fogták az NDK-ás srácot aki kb 210 cm és kb 120 kg-os volt. Kezdetben ellen állást tanúsított és a rá tartott fegyver sem hatotta meg. Amikor tetlegessen is bántalmazni akart az egyik HATÁRŐRT, ekkor a kutyát (szájkosárral) elengedték, és addig nagy hangú fazon megadta magát.
Kelempájsz bajtárs te nagyon jól tudod, hogy a kutya mire képes egy vasszájkosárral.
És itt utalok arra, amikor a határsértő támadási szándékkal (fenyegető magatartás) közelített a HATÁRŐR felé, jogos lett volna a fegyverhasználat, amely súlyos következményekkel járt volna. Első lépésként alkalmazták a kutyás védelmet a támadás leküzdésére, és így nem kellett fegyvert használni.
7. Bigjoe(HUN) — 2011-08-26 15:21
@Kelempájsz:
Nekem rémlik, hogy amíg a szájkosár a blökin van, addig kényszerítő intézkedésnek hívják a blöki tevékenységét. Kb olyan, mintha gumibottal, gázsprayével, bilinccsel, vagy rossz esetben kézzel-lábbal vonnám intézkedés alá a delikvenst.
Ha szájkosár nélkül kerül bevetés az már fegyverhasználat minősítésű.
Azt hiszem tanították a rendjét, hogy mikor mit szabad/lehet, és hogyan.
Bár a kutyás kényszerítés nekem kimaradt,a testi kényszer alkalmazása viszont meg van.
Szituációs gyakorlat, Ön és Ön határőr lesz a járőr, Maga határőr meg a határsértő.
Intézkedjenek!
Némi beszéd-felszólítás, aztán kézrátétel.
A legfinomabb az volt amikor egyszem HŐR voltam és kb.5 határsértő.
Mire kimondtam, hogy a Magyar Közt…. már a nyakamban voltak, a csúzli ki biztosításáig sem jutottam el. Szerencsére ez csak gyakszi volt, lenyomatk a földre, elvették az AK-t, game over.
A következő körben már tudtam, mit csináljak, egy rúgás, egy ütés az AK-val előr + egy hátra és mindenki rendesen viselkedett. (aztán anyázas, hogy nem kel ennyire komolyan venni)
Ja, utána megint forgás, másik csapat a Hőr ellen, na ezek majd kitörték a nyakamat, kilesték a stratégiámat.
Volt egy kövér tisztes (őrv), igen emberkedett a fonnyadtabb újoncokkal.
Aztán az öreg hadnagy helyre rakta, katonásan.
8. franta — 2011-08-26 19:36
@Kelempájsz: Először is gratula a bejegyzésedhez.
A kis barátod – bajtársad – kapcsán jegyzem meg, hogy volt valami film, ahol egy kiállhatatlan természetű amcsi zsaruhoz – mivel senki nem volt hajlandó járőrözni vele – leosztottak egy (bizony) német juhász kollégát. A zsarunak nem egészen tetszett a dolog, erre közölte a főnöke, valami ilyesmit, szó szerint nem tudom, hogy „mi a baj? Ez a kolléga nem késik el, ne issza le magát, és nincsenek családi problémái. Baj?”
9. Szkv — 2011-08-26 19:59
@Bigjoe(HUN):
Nem a semmiért akartak még nagyobb területet megszerezni, az Osztrák „sógorok”. Vaskeresztesen a határvonaltól pár méterre Magyar területen található olyan térkép, amelyen piros vonal jelzi az első verziót amelyen Pl Vaskeresztes a másik oldalra került volna.
Következő tavasszal mikor Kelempájsz és csapata túrázni jön, csatlakoz hozzájuk. nekem szerencsém van, mivel én közel lakom az Alpokaljához. Vas (Vazs ahogy felénk mondják ízes tájszólással) megyei vagyok.
10. johnibyg — 2011-08-26 20:06
@tiboru: Füreden Tihany felé a főút mellett van a harckocsipálya. Néhány napja ott volt egy Párduc másolata, talán még ott van.
11. Bigjoe(HUN) — 2011-08-26 21:07
@Szkv:
A tavaszi „csatlakozást” megfontolom, tetszene a túra.
12. Jani22 — 2011-08-27 21:32
@Kelempájsz:
Grat!
Mintha ott lettem volna Veled, annyira élethű.
Én, mint mozigépész a seregben effélét nem élhettem át.
OFF
Apám szeretett horgászni, én meg Nem.
Mert nem bírtam egyhelyben ülni. De rácsodálkoztam a természetre, szabad szemmel, távcsővel és teleobjektívval.
A kocsival odamentünk, ahol a madár se jár, mert ott kapnak a halak, pláne esőben.
Porzott a földút, fennakadtunk a nem várt dombon, elakadtunk a sárban, becsúsztunk a víztározóba, a kimentésünkre érkező egyenruhásokat fogadta a hátsó kerékre tapadt anyag centrifugális hatása.
Gyerekkoromban megharapott egy kutya, azóta nem barátkozok velük, pedig nyugodt természetű vagyok. A gazdáján múlik!
13. csaszi55 — 2011-08-28 15:33
Nagyon jó a poszt. Írói vénád van. Gratulálok!
14. csaszi55 — 2011-08-28 15:36
És öreg koromra nekem is lett egy kutyám, német juhász. Addig nem nagyon érdekeltek ezek a jószágok. De mostanra kiderült: a kutya is ember! SŐT!
15. Szkv — 2011-08-28 19:47
1975 nyarán nekem is megadatott az a lehetőség hogy a „mélységi portyán” négylábú járőr társam legyen. Eligazítás után, (járőrtársnak nem kellet részt venni) el indultunk a feladat végrehajtására. Szó szerint Torony iránt mentünk, mivel a szomszéd település Torony község. A volt vasútvonalon kényelmesen ballagtunk, mivel nem kellet attól tartani hogy valamelyik irányból vonat jön. (Az lett volna a meglepetés ha vonattal találkozunk. Mivel a vágányt már felszedték.) Menetvonalunkba volt egy épület, amit Nyeste majornak neveztek. Nem lakták, csak gazdasági célra használta a helyi Tsz. Közben akadtak átmeneti lakók, (nem csövesek, mert akkor még nem voltak) akik a természet lágy ölét használták (széna kazal tetejét) „párzási” célokra. (Ma már nincs meg, csak az elvadult bokros terület látható) Mikor a major, illetve a széna kazal közelében jártunk, „Járőrtársam” fokozott „éberségi” szolgálatba ment át. Keresd szóra már igyekezett a kazaltetejére, ahonnét heves női síkogatás hallatszott. Kérdésemre hogy maguk kicsodák, és mit keresnek itt, röviden válaszoltak. Nem akarunk átszökni, és már nyújtották a személyi igazolványt.(Valószínű hogy nem ez volt az első esetük.) Betekintés a személyibe, majd vissza adás után elköszönve folytattuk az utunkat, de már vissza az őrsre. Járőrtársammal könnyen meg „egyeztünk” hogy nem jelentjük a majorban tapasztaltakat.
(Eszt tudta volna meg a két lábon járó törvénykönyv , hogy mire vettem rá a járőrtársat, akkor most nem lenne lehetőségem a történteket leírni, mivel a büntetésem még nem telt volna le.)
16. Kelempájsz — 2011-08-29 11:45
@Jani22: Nem igaz, hogy a kutya viselkedése kizárólag a gazdáján múlik. Az az igazság, náluk is megkülönböztethető a vérmérséklet és az alaptermészet, éppúgy, mint az embernél. Négyféle lelkialkatú kutyát különböztettünk meg: szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus típust. Az elnevezés az ókorból ered, amikor úgy tartották, hogy az emberek viselkedését a testnedvek határozzák meg.
Szangve: vér. Az ilyen természetűek lobbanékonyak, gyorssan reagálnak, de indulataikon tudnak uralkodni és hamar kiegyensúlyozottá válnak valamilyen érzelmi kitörés után. Ez a típusú kutya a legjobb: könnyen tanul, fegyelmezett.
Sárga epe: kole. Az ilyen kutya a kolerikus, ez a típus ingerlékeny, indulatait nem fegyelmezi. Kemény, fogós kutya, nem ritkán még a járőrtársnak is nekiront, veszélyes, de lehet jó őrző-védő.
Flegma: nyálka. A flegmatikus kutyák nehezen ingerelhetők, közönyösek a dolgok iránt.
Fekete epe: melankole. A melankolikus kutyák zárkózottak, gyakran félénkek is, emiatt az őrző-védő gyakorlat nem megy jól nekik. Szimatmunkára viszont jók lehetnek.
Dióhéjban ennyi, a valóság persze sokkal árnyaltabb ennél.
Dunakeszin, a kutyás iskolán a rendőrökkel sokat gyakorlatoztunk, de eről már inkább különálló posztot kéne írni, megteszem, ha Tiboru is rábólint.
Maradok üdvözlettel: Kelempájsz tizedes
17. Hőrsofőr — 2011-08-31 19:03
Frenetikus ábrázolása, egy csodálatos tájnak, és egy letűnt korszak varázsának.
Köszönet az írásért !!
18. Szkv — 2011-08-31 19:50
@Kelempájsz:
Volt az őrsön egy nagyon kedves, barátságos Teve névre hallgató kutyánk, aki még olyan kivételes képességgel is rendelkezett hogy a tányérsapkára sem haragudott. (Kivétel más őrsről illetve a kerülettől érkező tányérsapkát viselők).
Állandó riadókészültséges (Üldöző csoport négylábú tagja) volt. „Öltözetét, fegyverét” soha nem tette le és nem adta át senkinek. Haynau elvtárs soha nem fenyítette meg. Riadókor elsőnek szállt be az autóba. Ha riadókor nyomot találtunk a nyomsávon akkor megmutatta a haragosabb oldalát. Ő neki köszönhető hogy nem került fegyverhasználatra sor, amikor az NDK-ás fazon elfogása történt. (Ezen az oldalon már írtam az elfogásról)
19. Kelempájsz — 2011-09-01 11:50
@Szkv: Nem ez a Teve nevű smöli tépte meg a Csúnya Bácsit?
20. Szkv — 2011-09-01 12:55
@Kelempájsz:
Igen róla van szó, az esőgallért vette le róla, meg nem harapta, mert annál okosabb volt.
21. Kelempájsz — 2011-09-01 14:15
@Szkv: Talán még a Csúnya Bácsinál is okosabb volt. Szép jelenet lehetett, kár, hogy nem láttam. Mi lett a vége? Ordítozás, fenyegetődzés, vagy csak simán lezárult az ügy, balhé nélkül? Csúnya Bácsi nem volt olyan nagyon balhés ember.
Nekem nem volt vele semmi bajom, hozzám barátságos volt. Amikor már őrvezető voltam, a kerületnél tartott nekünk valami foglalkozást, nagyon komolyan mondta: „A csillagnak súlya van!” A lövészeten tőle kaptam egy szép oklevelet, igaz, a nevemet rosszul írták rá, de a gesztus a lényeg. Már akkor se tűnt fiatalnak, lehet, hogy rég nem is él az öreg. Bajtársi üdv: Kelempájsz
22. Szkv — 2011-09-01 14:50
@Kelempájsz:
Csunya bácsi részéről nem volt kiabálás, csak annyit mondott a Gk vezetőnek hogy legközelebb figyelmesebben álljon meg, és lezártnak tekintette az ügyet.( Milyen szerencse hogy ez nem Haynau elvtárssal történt, mert az a Gk vezetőre a helyszínen kötélig terjedő büntetést szabott volna ki.)
Sose törekedett arra hogy a katonával kibabráljon. Nem hallottam kiabálni, inkább a politikai meggyőzésre törekedett. Úgy tudom hogy már nem él. Majd Ali bácsitól megkérdezem.
Bajtársi tisztelettel:Szkv
23. Kelempájsz — 2011-09-02 07:47
@Szkv: Sőt, Haynau nyilvánosan főbe lövette volna a kutyás tisztest is, hogy példát statuáljon. Kegyelemből nem kötélre ítélte volna, hanem katonához méltóbb módon intézte volna el. Az őrsparancsnoknak pedig meghagyta volna a lehetőséget, hogy tiszthez illően, saját magán hajtsa végre a halálos ítéletet az irodában.
Nálunk egyszer megjegyezte, hogy amíg az őrskaputól az ügyeleti szobáig terjedő 15-20 métert megteszi, ha akarna, több száz év futkosót oszthatna ki, de ő humánus ember. Üdv: Kelempájsz
24. Szkv — 2011-09-02 10:22
@Kelempájsz:
Haynau elvtárs humánus emberi oldalát, volt szerencsénk tapasztalni.
25. makmak — 2012-07-26 22:23
Talán még olvassátok :)
Kelempájsz, lehet hogy összefutottunk a Kendigen. A rádióamatőrök között párszor én is ott voltam. Az antenna építésénél is segítettem.
26. kelempajszmadar1 — 2012-07-27 07:30
Kedves Makmak! Ha 1975-77 között jártál fel a Kendigre, akkor nem csak lehet, hanem biztos is, hogy találkoztunk. De nem csak a Kendigen, hanem Hörmannon is. A jelzőrendszer kapuját (ahol ma az autóparkoló van) mi nyitottuk ki a rádióamatőröknek. Kocsival csak úgy lehetett felmenni oda, hogy beléptek a hétforrási okmányosnál, feljöttek a műúton Hörmannig, ott mi kinyitottuk nekik a 3. kaput, ahonnan egy autóval is járható földút vezetett fel a hegytetőre. A cuccaikat csak így tudták felvinni, mert más irányból csak gyalog lehetett feljutni oda.
Határőr üdvözlettel: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás
27. makmak — 2012-08-06 21:34
Aha! Abban az időben volt! :)
Kőszegi lévén sokat jártam a sáv mellett, sőt többször mögötte is. Persze kísérettel, csoporttal. Bár volt FEP-es igazolványom is (vagy mi volt a neve).
Egyszer biciklivel mentünk fel a Kengidhez, mert a cuccot már korábban mások felvitték. Már felfelé is esett az eső egy kicsit, de fent aztán jól eláztunk. A srácok meg a ház kulcsát visszavitték, így nem tudtunk bemenni. Vissza kellett mennünk, szerencsére a bicikli gravitációs elven (értsd lefelé) gyorsabb, mint felfelé, de nagyon fáztunk. Velem felé mentünk és a gombába itattak velünk egy kávét (fiatalok voltunk, piát nem adtak). Na azóta nem bírom meginni a kávét :)
De a kapunyitogató HATÁRŐRökkel mindig jóban voltam.
Mostanában arra járva nagyon sajnálom, hogy annyira elhanyagolt a Hétforrás és Hörmann. De a Keresztkútnál jó kis erdei pihenő készül. Egy része már kész van, június végén voltam ott osztálytalálkozón, de készül a laktanya rész felújítása is. (Azt hiszem az istálló az ami már szépen elkészült és lehet benne főzni, enni, inni, aludni)
Üdvözlettel: Makmak
RSS feed for comments on this post. TrackBack URL
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.