Szokták volt mondani, hogy aki nem volt fogdában, az nem is volt igazán katona. Szögyi barátunk is tiszteletét tette, de eleinte attól tartott, hogy ha elmondja, akkor ez itt megint felzúdulást fog kiváltani. A dolog nyitja az az, hogy ő (mármint Szögyi) csak a hallgatói fogdát látogatt meg, ami szertartásilag megegyezett a tiszti fogdával. Amit aztán szerzőnk ki is használt. És nem kicsit: nagyon.

Előszörre még bemelegítésként csak egy hétvégére kasztliztak be (a tanulmányi órák védelme mindenekelőtt), előtte be voltam ugyan fosva rendesen, hogy jujjmileszitt, jajdefélek, aztán amikor a szolgálat röhögve átkísért, birtokba vettem a hallgatói cellát, és úgy kialudtam magam, mint ahogy már régóta vágytam. Nem ám fapriccs, hanem rendes sodronyos ágy ágyneművel, asztal, szék, nem volt szabad ránkzárni a cellaajtót, könyvet (elvileg csak tan-) be lehetett vinni, a cigit se vették el, igaz ugyan hogy ki kellett volna menni a cellából rágyújtani, de hát ki tartotta ezt be, legfeljebb fogdába vágnak – ja, nem már ott vagyok; kaját helybe hozták, most ez itt a büntetés???

Mikor kipihenten, kivasalt ábrázattal kijöttem az első foxiból, a társaim alig ismertek meg, inkább az összeszakadt, gyűrött másnapos arckifejezés volt rám a jellemzőbb, mondtam is, hogy egy ilyenre legalább havonta két-három napra érdemes lenne benevezni. Volt rá alkalmam…

Az utolsó hallgatói fogdám (sorosként viszont utána egyszer se voltam) előtt a századparancsnok még azt a gavalléros kegyet is megengedte magának, hogy hétvégére hazaengedett. Papíron akkor már ugyan ki lettem vágva a hallgatói állományból, de az őrnagy (aki kicsinált) irgalmas volt a legyőzöttekhez. Azt nem kívánom ecsetelni, milyen állapotban zuhantam be vasárnap éjfélkor a főiskolára, természetesen a teleport-hagyomány szorgos ápolása nem maradhatott el. Másnap már le se sz@rtam a reggeli tornát, körletrendbe azért besegítettem, még ha én itt is hagyom ezt az egészet, ne babráljak már ki a többiekkel, aztán eltámogatott az aznapi szolgálat a szanatóriumi épületbe. Mivel akkor már két hétre mértek meg, az első pár napban jól kialudtam magam, aztán benyaltam a MIG-21-es típusismertetőjét (ha már egyszer hozzájutottam az akkor „szolgálati használatra” könyvhöz), s már éppen kezdtem volna unatkozni, amikor felpörgött az életem.

Kezdődött azzal, hogy egyik reggel jött egy társam, egy friss elsőéves csóka. Ki vagy, mi vagy, lekádereztem, a Kossuthról került át félévkor, elkezdtek belőle repülőst nevelni, erre szaladt a századpékához, beköpni a társait. No, mondom akkor ezzel most csinos bakot lőttél, Bézolika. Valóban, mert a kilós elengedte a füle mellett a vamzerkodást, de amikor ez megismétlődött, akkor Zolikát kezdte el leoltani. A srác (azzal a buffos mentalitásával) elkezdte ekézni a főnököt, fenyegette a poltiszttel, meg egyéb hasonlók, s nem telt bele egy nap, már találtak is olyat, amiért be lehetett kasztlizni a kölyköt. Ahogy nekünk is mondta az előző évben Józsifőhadnagy (a na ide figyeljetek faszikáim-mal eligazítást kezdő, ja és mostanra már százados), hogy aki hozzám tündibündi, annak én egy aranybogár, de aki nekem mocsokjancsi, annak meg a kurvaisten! Erre hirtelen felindulásból beadta az ánégyest, hogy ha itt ilyen tisztet akarnak belőle nevelni, akkor ő nem is akar tiszt lenni. Mikor ezt az egészet elmondta, én majd kiestem a tátva felejtett számon, hogy vazze, te most tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak éppen fested magad? De nem, a srác tényleg ennyire buffos volt. Na azért a hétvégére már nem annyira, és akkor már kezdte is megbánni, hogy kiugrott, de hát a főiskola nem pingpongmeccs.

Aztán szombat reggel még olyan öröm is ért, hogy az őrséget a „régi” szakaszom adta. Őrségváltáskor azért a folyosóajtót kulcsra szokták zárni, hogy ne zavarjuk az átadás-átvételt, akkorra volt beütemezve a reggeli utáni sziesztánk. Most is így történt, aztán félálomban hallom, hogy nyílik a folyosóajtó, no mondom: akkor jönnek a haverok, mindjárt hülyülünk velük egy sort. Felpislogok, tényleg Púpos jött mint felvezető, de ott van előtte valami csőrmester is, akkor az az őrparancsnok lesz, mert Szolnokon így volt szokásba. Bejön a cellába a csőrmi, erőteljesen néz, valamit akarhat, tőlem, na ha mást nem, akkor legalább felállok, de ez nem nagyon volt nyerő húzás, mert kiderült hogy majd egy fejjel magasabb vagyok nála (igaz, gondolhattam volna, mert Púpos is nagyon verte az ürgét, de hát félálomban ez még nem tűnt fel). Csőrmi továbbra is erősen fixíroz, még oda-odapislog Zolikára is, akkor megráztam már a srácot, hogy kelj már fel (éppen csak nem tettem hozzá, hogy ez a f@sz biztos akar tőlünk valamit). Most már ketten állunk, és várjuk hogy akkor most mi lesz, erre a csőrmester vigyázzba vágja magát, leszalutál, és elkezdi hogy: „Hallgató elvtárs, X.Y. őrmester, őrparancsnok jelentkezem. Jelentem, szolgálati időm alatt esemény nem történt!”.

No, most akkor mi a fenét lehet ilyenkor csinálni, elvileg a főiskolai hallgatók egy-két-három csíkja az megfelel a szakszi-törzs-főtörzs rangoknak, de azért én egyáltalán nem kívántam, hogy nekem bárki is lejelentkezzen – mikor egyszer-kétszer valami sorosfajzat szalutálni merészelt, akkor ha időm volt rá, mindig magamhozhívtam és lebaxxtam hogy ilyet még egyszer meg ne lássak – de hát ha most ez az ürge ilyen szabályos akar lenni, mit mást is mondhattam volna: „Pihenj!”.

Na, ekkor robbant a faszi. Amilyen kicsi volt, akkorát üvöltött, hogy a tisztihallgatók úri dolgukban még azt sem hajlandóak megjegyezni, hogy ha bejön az őrparancsnok, akkor a zárkaparancsnok (mert ilyennek is kell lennie) fölvigyázzt vezényel, és jelentést ad, akkor is, ha az ő úri kedve azt tartja, hogy ötpercenként nézzen be hozzánk. Én békésen (már megint az önvédelmi bociszem) végighallgattam, próbáltam nem elröhögni magamat, mert Púpos a háta mögött már a folyosófalat kaparta – később elmondta, hogy biztosak voltak abban, hogy valamivel ki fogom akasztani az ürgét, de hogy ez már az első percben megtörténjen, arra senki nem mert volna fogadni – aztán amikor befejezte és már szép vörös volt a feje, akkor felvilágosítottam hogy mi mindketten a sorállományba való átminősítésünk előtti/alatti napokat töltjük, szóval nem nagyon izgatnak most éppen az alaki meg a szolgálati dolgok. Belengette, hogy megfosat minket, de szolidan beérdeklődtem, hogy éppen most mivel? Külső melóra nem vezényelhet (csak a beleegyezésünkkel), legfeljebb a cellát nyalathatja fel velünk, ami akkora, hogy három ágy éppen csak elfér benne, de nekem az se lenne túl nagy cucc, mert ha nem vette volna észre, nekem még két csíkom van, Bézolikának meg egy, tehát nem nagyon lenne kérdés, hogy ki csinálná; egyéb kérés, kérdés, kívánság?

Őrmester elvtárs mint a főtt rák, hogy vegyem tudomásul, hogy én most csak egy fogoly vagyok, eddigre már kezdtem élvezni a dolgot, válaszoltam hogy naná, majd fácán – no ez már aztán véglegesen kiverte az agyában a biztosítékot. Cellából ki, úgy ránkvágta az ajtót, hogy szemben az ablak majdnem kirepült, ránkzárta. Bézolika egyből elkezdett pampogni, hogy nahát, ezt majd fogja jelenteni a poltisztnek, amikor kimegy innen, leoltottam, hogy a buffosoknál lehet hogy így megy, de most várjunk egy kicsit, és valóban öt perc múlva már jöttek is a haverok, és akkora hepajt rendeztünk abban a kb. 3 x 3-as helyiségben, hogy az őrmester már átkopogott a falon (mert éppen az ő külön őrparancsnoki szobájával volt közös az egyik falunk). Aztán a felvezető is befutott, aki jelentette, hogy a vörösfejű őrmester megbizonyosodott arról, ami számunkra már nyilvánvaló volt, és kompletten besértődött. Tényleg, mert gyakorlatilag a 24 órás szolgálat alatt talán csak egyszer-kétszer dugta ki az orrát a szobájából.

Azzal se volt nagyon szerencséje. Mikor ebéd után kikukkolt, látott a készenléti helyiségben egy rakat másodéves hallgatót gyakorlóban, kifűzött bakancsban, se derékszíj, se növésgátló (ez az antantszíj keresztneve volt, mert el nem bírtuk képzelni hogy mi más szerepe lehet), ment nagyban az ultiparti, meg az egyéb hallgatói élet, de amikor meg óvatosan bekukkolt a hallgatói cellába, ott bizony senkit nem talált. Visszafelé jövet alaposabban megnézve a társaságot Bézolikát könnyen ki tudta szúrni, mert ő még csak elsőéves volt, de engem már legalább tíz percig keresett, mikor elfogyott a türelme, rákérdezett, hogy akkor most itt ki a fogdás? Jelentkeztem hogy én, no akkor azonnal mars vissza a cellába, na de őrmester elvtárs, pont most, amikor megkontráztam egy piros ultit, legalább ezt a partit hadd fejezzük még be.

Ez volt a 2:0 javamra.

Nem tudom, máshol volt-e szokásban olyan hülyeség, mint Szolnokon, hogy a készenlétből egy ürgének mindig kint kellett állni cicire vett csúzlival az őrszoba előtt, azzal súlyosbítva, hogy az arra járók számára folyamatos tiszteletadással tartozott és vica versa (igaz, itt viszont nem volt kirakva csapatzászló). Mikor a másik oldalán voltam a rácsnak, akkor én is ezt utáltam a legjobban, most meg csak röhögtem a többieken, mikor rájuk került a sor. Mivel viszont a délutáni sziesztám elég jól sikerült, estére (mikor pont a volt szobatársam ment a vesztőhelyre) szíves örömest falajánlottam, hogy kimegyek én helyette, ő csak pihengessen addig, mert különben is, reggel ha leadják a szolit, ő még fel akar menni Pestre a barátnőjéhez, azt nem árt kipihent állapotban megtenni. Szóval Szögyi hallgató, aki éppen a fogdabüntetését töltötte, este 8-10 között töltött fegyverrel vigyázta a fogda, és az azt őrzők pihenését. Ebből nem lett volna olyan nagy blamázs, csak amikor az őrpéká is átslattyogott a főiskolaparancsnoki épületbe az este 10 órai ÜTI-eligazításra, akkor felelősségre vont, hogy ezen a szent őrhelyen, ahol a leginkább szem előtt vagyok, milyen jogon merek őrszolgálatban dohányozni. Ja, bocs… Szerencsére (még leginkább az övére) ezt nem jelentette az ÜTI-nek, de amikor visszajött és kiderült számára hogy ki is volt az a pofátlan alak (kénytelen voltam bevallani, nem akartam, hogy Feri szívjon miattam), akkor már csak annyit reagált az egészre, hogy ő ugyan nem vallásos, de ha baj nélkül leadja a szolgálatot akkor tényleg hálát fog adni Szent Antalnak…