Szögyi mai története annyira komplex, amennyire csak lehetséges: van benne alkohol (bőven), külföldi bajtárs (egy fő, de legalább bevállalós), művészeti alkotás (szabadtéri szobor), sőt, majdnem (gruppen)szex is. Hát kell ennél több egy eltávon levő katonai főiskolásnak?

Mikor már megtörtént a fenyítésem, akkor az azzal járt, hogy havonta összesen egy eltáv. Igenám, de a májusi alkalommal keményen elszámoltam a barátnőmnél a holdciklust, azon a hétvégén legfeljebb farkaspózban lehetett volna bármit is csinálni (ül az ember a lyuk mellett és vonyít), szóval csúnyán el lett lőve a hétvége. Főtt a fejem, hogy mit csináljak, mert akkoriban még nem voltak rendszeresítve boszorkányszázadok az MN-ben (később ugyan lett egy, de az Taszáron volt, és ugyanúgy férfiak szolgáltak benne), nekem pedig már egyre inkább tele volt a tököm (és nem csak áttételesen).

Dobbantani akkor éppen nem nagyon mertem, a kettes opció (vagyis az, hogy megkörnyékezem a poltisztet) meg halálra volt ítélve, ugyanis összesen egy harsány kacajt váltottam ki vele. Ráadásul a barátnőm leveleiből is egyre inkább fenyegető jövő (illetve nem jövő) kezdett tornyosulni fölém, így kénytelen voltam valamit kitalálni, hogy tűzön vízen keresztül hazamehessek. Hormontúltengésben szenvedő katona agya valami elképesztő energiákat bír mozgósítani, így aztán bevillant, hogy még év elején felhívták a figyelmünket ara, hogy ha mód van rá, próbáljuk meg hazavinni vendégségbe egy hétvégére valamelyik vietnámi szakasztársunkat, mert szegények csak félévente mehetnek vissza a hazájukba. Oké, Hai-jal meg is dumáltam, aztán szóltam a századpékának, hogy mi is itt a helyzet. Az ürge tudta, hogy merről dörög, vigyorgott egyet, de engedélyezte. Pénteken a körletszemle alatt úgy sz@rtam bele az egészbe, mint ahogy még soha; mondtam, hogy: srácok, az én könyvem most a páncélon kívülre van betonozva, ha éppen egy szál semmiben járnám el a csűrdöngölőt a körletszemle  alatt, engem akkor is hazaengednek.

Vonaton hozzánkcsapódik Nagyjózsi (az űrmérték), le is száll velünk Nyíregyen, hogy majd egy későbbi vonattal megy tovább haza Miskolcra. Na, akkor kellett volna megszólalnia a fejemben a vészcsengőnek, de nem tette, és ezért nagyon kár volt. Barátnőm azért kijött az állomásra, ez már jó jel, de nem hozta magával a szobatársát, ez viszont nem jó, akkor hacsak nem vállal be kettőnket, most se lesz valami szerelmes hétvégém, de hát valamit majd csak kitalálunk…

Kirongyolunk falura a faterékhoz, szatmári szilva yessssss; Nagyjózsi nyeli, mint egy gyomorégéses tűzoltó (amúgy rendőrcsaládból származott), szegény Hai meg majdnem belefehéredett a harmadik pohárba. Mondjuk az valami nem túl eltalált főzet volt, kb. olyan érzést váltott ki az emberből, mintha a gyomromból nyúlt volna fel egy kéz, ami a farkánál fogva húz le a nyelőcsövemben egy macskát, szegény állat meg a húsz körömmel kapaszkodik, nehogy lessen. Mondtam is a faternak, hogy ezt a demizsont nem kellene olyanra pazarolni, hogy a becses vendégeket kínáljuk meg belőle. Oké, azért valahogy túléltük, akkor menjünk, nézzük meg a várost, lecuccolunk a benti lakásban, és irány az egyenes, lépés indulj.

Rövid menet a Jereván sörkertbe, ez akkoriban egy park közepén levő kerthelyiség volt (azóta lerobbant, pár éve csináltak belőle valami flancos/puccos helyet), olcsó sör, jó levegő, rendes társaság. Ha leragadt ott az ember, akkor közel volt a lakás, ha meg nem, akkor lehetett tovább menni a városba. Hááát, Nagyjózsinak hála, sikerült leragadnunk, de olyan szinten, hogy kénytelenek voltunk teleporttal hazamenni.

Másnap felébredek az ágyamban (ezek szerint a robotpilóta jól működött), akkor először is fel kellene mérni a harci veszteséget. Először is, a barátnőmet nem találom mellettem. Átkukkolok a másik szobába, ott alszik Hai, de a csaj még mindig sehol, no akkor most mi a jó nyavalya lehetett az éjjel. Még éppen csak éledezek, mikor felbukkan Nagyjózsi, hát te meg hol a fenében voltál? Mondja hogy véletlenül a kádban aludt, na jó, innen már egyre izgalmasabb a kérdés, ráadásul olyan a srác arca, mint a gólya, amelyik elejtette a kisbabát és most éppen megy megmondani a szülőknek, de az éjszakáról semmit nem mond. Hai is felriad, kivisszük Józsit az állomásra, felrakjuk a vonatra, hogy biztosan elmenjen. Kajaügyben megint ki a faterékhoz, de a második pohár szamosszegi szilva elől elmenekül, gyorsan kijelenti, hogy ő már régebben megbeszélte a Pesten tanuló honfitársaival, hogy ezen a szombaton felmegy hozzájuk.

Úgy látszik, a visszavonulást is mesterien elsajátította a dzsungelben.

Na, megint állomás, és utána meg lehet próbálni rendbehozni a szerelmi életemet. Elcaplatok a barátnőm albérletébe, ott van, de olyan gyűrött arccal, hogy bennem is felmerül a kérdés, hogy akkor most hogy is nézhetek ki én!? Szerelem egy szál se, akkor legalább azt meséld el, hogy mi is volt az este. Az, hogy megálltunk a Jerónál, még belefért egy normál péntek estébe, de már az hogy előszörre két tálca sört, meg egy tálca konyakot kértünk ki, előrevetítette, hogy ez a péntek este nem a csendes beszélgetésről fog szólni. Mikor leürült a söröstálca, akkor azzal kezdtünk el frizbizni, no ez már több vendégben kezdte kiverni a biztosítékot (pedig ez majdnem minden hónapban előfordult a Jerevánban – legalábbis amikor jókedvünk volt), állítólag a barátnőm beszélte le őket arról hogy tettlegességre kerüljön sor. Végül amikor kicseréltette a tálcát egy olyanra, amelyik tele volt söröskorsóval, akkor nyugodtunk le, de jócskán záróra után, amikor végre sikerült minket kivágni a kerthelyiségből, elindultunk tovább a város irányába.

Azonnal belém vágott a villám, hogy csak nem azt mondod, hogy be akartunk menni olyan állapotban a tisztiklubba (onnan az a legközelebbi megálló), mert akkor még a készültséget is lehet hogy kihívták? Volt róla szó, csak annyi szerencse volt az egészben, hogy a kocsma mellett belebotlottunk a szökőkútba, aminek a közepén ott állt (és még most is áll) egy Vénusz szobor. Most mi ebben az olyan nagy cucc? Ott áll mittoménmióta, de hát egy darab szobor és kész nem? Aha, kivéve hogyha ez a három hülye (ezek mi voltunk) ki nem találja, hogy ezt a jó csajt kellene meginvitálni egy kis gruppenszexre. Mi?????!!!!!! Azért ennyire nem lehettünk! De, igen, ennyire be voltatok. Na, most kellene még egy nagy pohár konyak, hogy tudjam tovább hallgatni, de mondjad. Hát, semmi különösebb csak az, hogy egyáltalán hogy is másztunk fel ahhoz a szoborhoz. Hai úgy kúszott fel a pilléren mint majom a pálmafára, Nagyjózsit valahogy kínnal–keservvel felhúztuk-toltuk, engem meg csak felhúztak ketten.

Atyaég, még szerencse hogy akkoriban nem volt kamerásmobil!!

Egyik ámulatból a másikba zuhantam közben, hogy mit is művelhettünk még! Túl sokat nem, még tíz percet sem ökörködtünk ott, mert már jött is a yard (igaz, ez a szobor éppen egyvonalban van a múzeum portájával, és az ottani portás zokon vette hogy pont Kisfaludy Stróbl Zsigmond szobrával hülyéskedünk, de mondtuk neki, hogy nyugi, beszéltünk a Zsigával, és azt mondta hogy egy ilyet simán kibír ez a szobor), de se szép szóval, se fenyegetéssel nem bírtak minket arra bírni hogy otthagyjuk a friss barátnőnket. Akkor mégis hogy a fenébe kerültünk le onnan? Úgy, hogy az egyik rendőrben addigra már több volt kettőnél, végül csőre húzta a pisztolyát, és a hangot azért még olyan állapotban is felismertük. Te atyaég, és akkor se rendőrségi fogda, se VÁP? Igen, mert egyrészt akkor még egyenruhában voltunk, másrészt Hai státusza olyan zavarba hozta a testvéri fegyveres testület tagjait, hogy inkább csak szépen hazakísértek, sőt még a barátnőmet is elfuvarozták a város túlsó végébe.

Később a szerelmi életem is megmenekült, vasárnap este Szolnokon találkoztam Hai-jal, biztosított arról, hogy pompásan érezte magát a hétvégén, de egy újabb meghívásról legfeljebb egy év múlva lehet szó.