Bár a következő rövidke történet nem velem esett meg, de személyesen a főhőstől (elszenvedőtől?) hallottam, ezért merem leírni. Talán nem haragszik az illető, hogy továbbadom a sztorit, sőt ha egész véletlenül olvassa, remélem, újra derül rajta egy jót – írja Estván a mai sztori felvezetőjében.

Ez a főhős pedig az alapkiképző századunk akkori egyik oszlopos tagja: Fodor Elek főtörzsőrmester. Magas, szálkás felépítésű embert kell elképzelni, aki azelőtt felderítő volt (ha megnyúznak se tudnám felidézni, hol, de Proletair kolléga biztos megmondja), a menetgyakorlatokat röhögve trappolta le mellettünk, saját elmondása szerint lőtt víz alatt is AK-val, és jónéhány ejtőernyős ugrás volt a háta mögött. Azok közé a hivatásosok közé tartozott, akire emberként is fel tudtunk nézni; korrekten kezelte a sorkatonát, s a vele töltött időt nem kínszenvedésként éltük meg. Azt tapasztaltam egyébként, hogy abban az időben már valahogy kikoptak az iskolázatlan, vörös fejjel üvöltő alkoholista tisztek és a legénységi állományt kényük-kedvük szerint szivató tiszthelyettesek, akiket a nálam idősebbek elbeszéléseiből ismertem, legalábbis nem az ilyenek voltak többségben. Persze az is lehet, hogy csupán szerencsém volt végig, a katonai pályafutásom során…

Ha jól emlékszem, Fodor főtörzzsel fegyverosztáskor találkoztunk először, ő mondta meg mindenkinek a fegyverszámát, és azt, hogy ezt álmunkból felébresztve is fújni kell.

Tapolcán az AMD-ken a betűjelzések és a sorszámok is teljesen random módon váltakoztak, míg későbbi szolgálati helyemen az összes 63D ugyanazzal a betűvel és sorban emelkedő számokkal volt jelölve.

A későbbiekben napi szinten tartott mindenféle foglalkozásokat, amelyek közül inkább az elméletiekre emlékszem. Ezek a Csobánc laktanya poszt-apokaliptikus, Pripjaty-hangulatú tanteremépületében zajlottak. Ez egy nagyon csendes, félreeső helyen volt az ojjektumon belül, legalábbis nekem akkor úgy tűnt. Úgy éreztem, hogy csak mi tartózkodunk az egész laktanyában, s ha innen elvinnének az ufók, az se tűnne fel a kutyának se.

Első okításaink egyikén fontos témát boncolgattunk: hogyan szólítunk meg feljebbvalókat, hogyan jelentünk, hogyan kérünk engedélyt szabályosan, kimaradás, eltávozás fogalma. A főtörzs által megadott paraméterekből (pl. Önhonvéd, kérjen tőlem kimaradást holnapra, mégpedig úgy, hogy a százados úr is jelen van, stb.) példamondatokat kellett fabrikálnunk. Persze ez sem ment mindenkinek zökkenőmetesen; az egyik srácnál a „főtörzsőrmester úr” kifejezés elemeinek összes lehetséges variációja előfordult, csakúgy, mint a bizonyos önkormányzati dolgozó neve és munkahelye a polgárjenős videóban…

A tananyagot rendszerint hamar átvettük, az előadó ezután a hátralévő időben a fociszerető harcosokkal megszakértette az előző hétvégi, tévében közvetített meccset, majd a különböző mobiltelefonok előnyei és hátrányai kerültek elő, illetve hogy ki milyet venne, esetleg milyet adna el.

Előfordult egyik reggel, hogy áll a banda felsorakozva az épület előtt, valami hivatásosra (és az aznapi tevékenység meghatározására) várva. Főtörzs úr érkezik, meghallgatja az AEGÜ jelentését, majd megszólal:

– A százados úr szabadságon van. Bugyik? (így hívták a tzls.-unkat)

A tisztesek kórusban:

– Szooolgááálatban (ha jól emlékszem, elég gyakran ő adta a VÁP-, akarom mondani a KRJ-pékát).

– Hm, már azt hittem, elkeveredett a melltartók közt…
Hatásszünet jött, de nem tudtuk, hogy merjünk-e nevetni. Szerencsére folytatta:

-Na akkor én vagyok a főnök! A rajparancsnokok vezessék az állományt a tantermekhez, én meg addig elmegyek szarni!

Ekkor már kibuggyant némi kacaj.

Most hogy így megismertük a főszereplőt, jöjjön maga a szösszenet. Egy unalomba fulladt kiképzési napon valahogy szóba került, hogy a főtörzs annó ejtőernyőzött, aztán gondolom látta, hogy vevők vagyunk az ilyesmire, és mesélni kezdett:

– Úgy kezdődött, hogy tejeskávé volt reggelire. Arról tudni kell, hogy meg tudja gyorsítani az emésztésemet, de a kajálás befejeztével egyelőre nem mutatta semmi jelét. A felszerelés összepakolása közben már mintha valami megmozdult volna, de nem tűnt vészesnek; úgy nézett ki, kibírom, amíg újra talaj lesz a bakancs alatt. Következett a  „gépjárműre!”, és irány a repülőtér. Útközben zötykölődve viszont már éreztem, hogy elkezdődött a folyamat, de akkor már késő volt bármihez is. Nem sokkal később már csak reménykedtem, hogy ne a Minyó emelkedése közben történjen meg az, aminek nem kéne. A Minyó meg csak emelkedett és emelkedett, azt hittem, már sose érjük el a szükséges magasságot. Szerencsére azért csak elértük, repült a célszalag, aztán hajrá.

Természetesen utolsó ugrónak voltam kijelölve (mikor, ha nem ilyenkor…), közben minden létező izmommal visszatartottam mindent, amit tudtam, amíg a többiek szépen sorban elhagyták a gépet. Végül sorra kerültem, ekkor azonban már biztos voltam benne, hogy ha eddig nem is, de majd az ernyő rántásától elszabadul a pokol. Hát akkor lesz ami lesz, összeszorított farizmokkal ugrás, szabadesés, nyitás. Az ejtőernyő megrántott és… és nem történt semmi. Egy pillanatra fellélegeztem, de már a következő feladatra kellett koncentrálnom: a földetérés helyére, és az ahhoz legközelebbi helyszínre, ahol elvégezhetem a sürgőssé vált dolgomat. Hatalmas mázli volt, hogy egy kisebb cserjés terület szinte közvetlen szomszédságában fogtam talajt, de így is villámsebesen oldottam le a cuccot, aztán iszkiri a növényzet közé! Gatya le, és robbanás rázta meg a környéket. Mivel a magyar embernek szokása, hogy megnézi az eredményt, én sem tettem másként, viszont megdöbbenve tapasztaltam, hogy alattam a földön nem található semmiféle végtermék. Gyanakodva körbetekintettem, és ekkor láttam meg a produktumot: a mögöttem álló szerencsétlen bokrot borította tetőtől talpig…