Az alábbi, szívbemarkoló történet főszereplője régi jó bajtársam. Bár 280 km-re lakunk egymástól, sem a földrajzi távolság, sem az elgomolygott évtizedek nem rontottak barátságunkon. Ha találkozunk, jól hátbaveregetjük egymást és nevetve idézzük fel a régi szép időket, így a most elmondásra kerülő történetet is. Az eset tanulsága, hogy a baj nem jár egyedül. Ha valakit csapás ér, életbe lép az ősi törvény: „Három a magyar igazság, és egy a ráadás!” Ezúttal a ráadás elmaradt ugyan (bizonyára azért, mert a sors is megszánta szegény bajtársamat), de láthatjuk majd, hogy jár az, aki addig cibálja az alvó oroszlán bajuszát, amíg az fel nem ébred. De most már kezdődjék a szomorú, igaz történet – vezeti fel mai sztoriját Kelempájsz barátunk.

A Kőszegi-hegység térképén, a határhoz közel találjuk a következő nevet: Hosszú-hát. Itt kezdődött a dráma első felvonása. Barátom a járőrtársával ezen a helyen ácsorgott és éberen őrizték az államhatárt. Ahogy ott jöttek-mentek, leültek, majd felálltak és unatkoztak, egyszer csak megeredt az eső. Aztán elkezdett amúgy igazán esni, ahogy esőhöz illik, amikor a szolgálatban levő határőröknek meg akarja mutatni, mire képes: ömlött, mintha dézsából öntenék.

Az erdészet buldózere ott állt, tőlük mintegy 50 méternyire, egy erdei út torkolatában. A két cimbora feltalálta magát: odamentek, és szépen beültek a vezetőfülkébe, majd magukra csukták az ajtót.

Parancsnokunk (akit mi csak Vaddisznónak neveztünk, mert mindig ordítozott velünk) ezalatt felvette az esőgallérját, és elindult ellenőrizni a járőröket. Bizonyára úgy gondolta, hogy a kint levők ilyen időben nem várnak tiszti löketet – és igaza is volt: tényleg nem várták. Amint leért a Hosszú-hátra, ott találta a buldózert, a vezetőfülkében a két bajtárssal. Persze rögtön kipiszkálta őket a jó melegből, és – miközben a hanyag szolgálatellátás miatt rosszallását fejezte ki – meglehetős hangerőről tett bizonyságot. Sűrűn használt olyan szavakat, amiket nem írok ide, mert a bloggazda arca elpirulna. Szép nagy port vert fel az ügy, de Haynauig nem jutott el a híre, viszont barátom járőrtársát ezentúl mindenki Dózeros néven szólította.

Ez volt az első csapás. Akkor még nem is sejtettük, hogy a balsors már készenlétben tartja a következőt. Telt az idő, a kihágás körüli ricsaj már kezdett csitulni, amikor a szóban forgó párost (barátomat és Dózerost) ismét együtt küldték ki szolgálatba, ezúttal a Stájer-házakhoz. A nap szépen indult, semmi sem jelezte, hogy micsoda szörnyű katasztrófa közeleg.

Köztudott, hogy a Kőszegi-hegységben és környékén sok szelídgesztenye terem. A két bajtárs szedett is egy csomót, aztán tüzet raktak az őrhelyen, és elkezdték sütni a gesztenyét. Eközben Haynau úgy döntött, hogy meglátogatja Hörmannforrást. Fontos tény, hogy ezúttal civil ruhában jött: ez volt a későbbi félreértések alapvető oka. Az okmányellenőr annak rendje-módja szerint beléptette, és telefonon szólt nekünk, hogy készüljünk, mert maga az Úristen jön hozzánk, saját személyében. Illedelmesen vártuk is az őrsön, ahogy kell.

Csakhogy Haynau tett egy kis kitérőt: a Vörös-keresztnél autójával lekanyarodott a Stájer-házak felé. Ahogy odaért, meglepő jelenetet látott: a két bajtárs a legnagyobb egyetértésben sütögette a gesztenyét. Valahogy úgy néztek ki, mint a makk ász figurája a magyar kártyában, amint a tűznél melegszik. Szegény jámbor lelkek nem tudták, kivel állnak szemben, mert Körmenden kapták a kiképzést, és a szombathelyi tiszteket még nem ismerték. Ők csak egy civilt láttak, akiről azt gondolták, hogy valamelyik erdész lehet.

Haynau odament hozzájuk, és körülbelül a következő párbeszéd alakult ki:

– Jó napot, katonák! Mit csinálnak?

Mire ők:

– Jó napot! Gesztenyét sütünk. Kóstolja meg, éppen kész van egy adag, nagyon jó!

– Tudják maguk, ki vagyok én? – így Haynau.

– Nem, de kóstolja meg! Van elég, szívesen adjuk, tényleg finom! – így ők.

Szó szót követett, végül barátságos hangnemben tisztázódtak a szerepek. Haynau a Stájer-házaktól szépen felment az őrsre, ahol Vaddisznó előbb sárga lett, aztán meg kék, amikor első kézből értesült a történtekről. Tudvalevő, hogy katonáéknál az elöljárót is elmarasztalják, ha az alárendeltek elkövetnek valamit. Hüledeztek is tisztjeink, hogy ez a két madár éppen a leghírhedtebb alakkal akadt össze. Ezt már nem lehetett elsikálni!

Amikor a két cimbora visszatért a szolgálatból, már várta őket a parancsnok, nem rejtve véka alá a véleményét. Beleremegtek az ablakok is. Hangsúlyozta, hogy a bűnt visszaesőként követték el, felidézte a múltkori esetet a dózerral, aláhúzva, hogy ha arról is tudna Haynau, akkor mindketten repülnének a hadbíróságra, meg minden. Mi, a többiek is csodálkoztunk: jobbat keresve sem találhattak volna, hogy megkínálják a szolgálatban sütött gesztenyével.

Az igazságszolgáltatás malmai végül megőrölték az esetet: mindketten kerületparancsnoki feddés fenyítésben részesültek. Aztán ismét továbbhaladt az idő szekere, az esemény lekerült a napirendről. De a sors még tartogatott szegény barátom számára egy harmadik csapást is; igaz, Dózeros abból már kimaradt. A továbbiak megértéséhez elmondom, hogy a tiszti lakások a legénységi épület alatt, a domboldalban, kábé 20 méterrel lejjebb álltak.

Egy szép, napsütéses délutánon kedves barátom őrs-őrszem volt, vagy ahogy mi neveztük: bakter. Az őrskapunál álldogált, nyitotta és csukta a kaput, ha jött vagy ment valaki. Igaz, pár méterrel arrébb kerítés sem volt, de a kaput zárva kellett tartani: szabály az szabály.

Drága barátom fel és alá sétálgatott, néha elment a lőszerraktárig meg vissza. Aki volt bakter, vagy bármilyen őr, az tudja, milyen lassan tud mászni az az átkozott óramutató. Szegény bajtársam is nagyon unta magát, végül odament az ügyeleti szoba ablakához, és beszólt, valahogy így:

– Gyerekek, nagyon unatkozom; mindjárt lemegyek és megdugom a hadnagy feleségét.

Amire kiszólt az ablakon a hadnagy:

– … elvtárs, menjen le!

Képzelhetitek!

Megtörtént a harmadik csapás! Az ügyeletes és a készültséges (meg még aki az ügyeleti szobában volt) karmolta magát, nehogy kitörjön az iszonyú röhögés.

Barátom kövülten valami ilyesmit szólt:

– Ööö… üüü…

– Menjen le! – szólt a hadnagy – otthon van a feleségem!

– … … ööö… ü…

– És mikor akar hazamenni? – kérdezte a hadnagy.

– Hááá…. hát… ööö… talán… úú… úgy karácsony felé…?

– Magam is így gondoltam – szögezte le a hadnagy.

És ezzel úriemberekhez méltóan, egyetlen hangos szó nélkül befejezték az ügyet. Szegény barátom az egyenlőtlen harcból vesztesen kikerülve állt ott, teljesen letaglózta az eset. Olvasóim képzelhetik, mekkora röhögés tört ki a hadnagy távozása után.

De a Nap nem dobta le az ékszíjat: lassacskán tovább telt az idő. Barátom helyben topogott már egy jó ideje, szerencsére kedélye töretlen maradt a három csapás ellenére is. A dolgok azonban végül mégis jóra fordultak. Határesemény történt, és az elfogásban drága barátom is részt vett. Már az eltávozásban reménykedett, amikor hivatalosan közölték vele, hogy jutalmul eltörölték a fenyítését. De azért még jó ideig nem ment haza…