332. – Gólyabál

Elvileg főiskolások vagyunk, ott pedig illik lenni gólyabálnak is. Ha meg már gólyabál, oda nyitótánc is dukál, s mivel benne voltam a táncegyüttesben, én is érintett lettem a dologban. Bizonyos szempontból jól is jártam, mert a bál előtt három hétig mindennap próba volt, szolgálat és egyéb basztatások alól felmentve; hiába, azért nem vagyunk mi akárkik. Ez abból is lejött, hogy a zenei kíséretet a Légierő Fúvószenekara szolgáltatta, ők lettek a rézf@szú baglyok, mi meg a piros dolmányos varnyúk (pedig nem is dolmány volt, amiben táncoltunk, hanem mente). Szerettük egymást a zenekarral – írja Szögyi, majd lendületesen folytatja is:

Maga a nyitótánc úgy ahogy lemegy; tudtuk: ha nem rontjuk el nagyon feltűnően, akkor úgyis megtapsolják. Kihúzunk a tisztiklub nagyterméből, huszárruha, sarkantyú, menjünk át az utca túloldalára, a nőtlen tiszti szállóba, mert ott volt berendezve az öltözőnk, no meg le is kell zuhanyozni előtte. Naná, hogy elkapta a bandát a gépszíj: teljes díszruhában kikolbászoltunk a főtérre ökörködni egy keveset, mikor odamentünk a buszmegállóba, hogy nem-e tudják merre kell menni a huszárlaktanyához, több üveges tekintetet észleltünk. Erre még rá is lett téve egy lapáttal, hogy ugyanis ellopták a lovainkat, és a laktanyában vannak a pótlovak (na azért ezt már nem hitték el).

Oké, hülyéskedés lezár, menjünk zuhanni, ami egy csendes és nyugodt tevékenység lenne, ha nem jutna eszébe valamelyik agyamentnek, hogy az először színpadra lépő társainkat fel kéne már avatni. Ez egy szép hagyomány, én is helyeslem, igenám, de ezek az agylágyultak úgy értették, hogy engem is, amikor már többet voltam színpadon (igaz, másik bandában), mint egyik másik, aki éppen a fenekelésemhez készül. Mivel jelen pillanatban a nézeteltérés tisztázásának a higgadtan leülve történő megbeszélési módja a jókedv miatt nem kivitelezhető, kénytelen vagyok a „szégyen a futás, de hasznos” elv gyakorlati kivitelezésével érvényre juttatni eltérő nézőpontomat. Végig a folyosón vagy egy másfél méter előnnyel, a folyosó végén üvegajtó, feltépem, mennék tovább, hoppá, elnéztem az irányt, ez nem a folyosónak a lépcsőház felőli vége, hanem a másik, ahol egy kb. tíz centi széles franciaerkély van. Eddigre viszont már be is vágták mögöttem az erkélyajtót.

Na, akkor most mérjük fel a helyzetet. Itt állok a kiserkélyen, mint egy Júlia, aki várja Rómeót; erre az állásra ugyan vannak jelentkezők bőven a hátam mögött, csak ezek éppen most egyelőre rajtam röhögnek a jó meleg folyosón, míg én itt kezdek megfagyni a novemberi estében egy szál semmiben az első emeleten az utca fölött!!! Remélem, azért annyira nem voltam hangos, hogy valaki is felnézzen, ahogy kukkolok le, tényleg nem is látok senkit, aki feltűnően nézne fölfelé. Próbálok megfordulni, nagy nehezen – félsegg kitartva az utca fölé – sikerül is, hátha valami activity-szerűvel meg tudom győzni a többieket, hogy erisszenek be, mert már kezd megveszni az isten hidege. Akkor látom, hogy röhögnek, mint a fakutya és valahova mutogatnak, ami egy kicsivel mintha feljebb lenne mint az én fejmagasságom. Visszacsavarodok, hogy mit is kell ott nézni, akkor válik nyilvánvalóvá számomra, hogy a tisztiklub első emeletén a kisteremben rendezték be a VIP-helyiséget, ahonnan a főiskola teljes vezérkara, plusz a minisztériumi meghívottak eltérő hozzáállással (volt aki szörnyülködve, volt aki röhögve), de végignézték a folyosón történő nyargalásomat, kizárásomat, és a kétségbeesett légtornászmutatványomat. Na jó, akkor most nagyon gyorsan engedjetek be, mostmár hogy látta egy rahedli sokcsillagos meg pizsamás a pucér (hálistennek most már csak) hátsómat, nekem mindegy el is verhetitek, csak tűnjek már innen a fenébe. Nem is tudom, melyik értelmes felem volt vörösebb a végére.

Ezekután már minden mindegy, nekem már a hét is páros, aminek kellett, megesett, kicsit később már társasági öltözetben slisszolunk vissza a buliba. Maga a bál nem okozott nagy fennforgást, mert nekünk már le volt foglalva egy szoba, ahol elkezdődött a mi kis privát bulink, az előrelátóan oda bekészített italospalackok heves felhasználásával. Kicsit többnek tűnt, mint amit mi rendeltünk, de aztán kiderült, hogy a főiskola vezetése is beszállt az ellátmányba, aminek nagyon megörültünk (igaz, állítólag vissza akarták vonni ezt a hozzájárulást, amikor végignézték a kergetőzésünket, de azt jelentették a vezetésnek, hogy az üvegek már ki vannak bontva), aztán beesett egy két bagoly is, megfelelően felszerelve vagy feltöltve, aki meg nem, azt feltöltődött nálunk. Heveny felindulásból meg is alakítottuk a zenész-táncos vegyeskart, amely a Sakál-vokál művésznévre hallgatott, legalábbis abból a vonyításból, ahogy előadtuk repertoárunk legnépszerűbb és egyetlen darabját a „B*sznak a kurvák a bőrdíványon, seggük alatt párna…” refrénű nótát csakis ilyen elnevezés adódhatott. Mert vonyítani azt kellett böcsülettel, ugyanis az egyik zenész már úgy be volt állítva, hogy énekelni sem tudott, ezért elővette az elszabott aranyszínű aknavetőjét, ami a civil életben tuba névre hallgatott, és azzal kísérte az előadást; el lehet képzelni, milyen hangok csurogtak elő abból a kb. 5X5-ös szobából, de hát ha egyszer buli van…

Maguk a zenészek sem voltak egy echte katonák; egyikük mesélte, hogy nem olyan sokkal azelőtt még a fináncoknál zenélt, amikor az egyik nagynevű énekes volt ott a cintányéros (igen, táncdalénekesről van szó). Sztárocskánk egyik vidéki esti/éjszakai fellépése után kevés, illetve inkább 0 alvás után vett részt egy temetésen, ahol az előadás jellegéből fakadóan nemigen volt dolga a cintányérosnak, de a szertartás végén el kellett játszani a Himnuszt, abban meg egy azaz egy darab cintányérütés viszont előfordult. Mikor ebbe belekezdtek, a szomszédja megbökte, hogy figyi, mert ebben te is benne vagy; ürge felébredt, bólintott, aztán amikor oda került a sor, sikerült neki melléütni (át nem aludt éjszaka után könnyen előfordul), ugyan megszólalni megszólalt a cin, de utána az egyik kezéből kirepült a tányér, és egy közeli sírkövön landolva csörr-csörr-csörr-csörr, majd lassacskán pilim-pilim-pilim-pilim…, és végül szépen elhalt. Megfogalmazódott bennem, hogy némely zenész egy se normális…

Mindez addig nem volt zavaró, míg fény nem derült arra, hogy ezzel a szobával szemben van a folyosó másik oldalán az a kisterem, ahol a főiskolapk. csendes és szolid előmenetelegyengető VIP-partyja folyik. Ahogy műveltéknél mondják, hírnök jő pihegve, hogy az ordenáré banzájunk hangjai már egyre erősebben zavarják a pizsamások gyülekezetét, és a főiskolapk. rövidesen véget fog vetni ennek, amire viszont eléggé el nem ítélhető módon kirobbant belőlem a kultúra. Ugyanis hangot adtam abbéli meggyőződésemnek, hogy a parancsnok elftárs édesanyja a világ egyik legősibb mesterségét űzi, egyúttal pedig vérfertőző szexuális kapcsolat létesítésére szólítottam fel az illetőt a fentebb körülírt, feltehetően tiszteletben megőszült hölggyel. Lehet, hogy ez egy kicsit erősnek sikerült, mert többen lepisszegtek; jó – mondom –, oké-oké, azért egymás anyját ne nagyon bántsuk, de ennek ellentételezésére felajánlottam, hogy jutányos áron engedélyezem hogy orális szexet hajtson végre rajtam, sőt a díjazástól is eltekintek, amennyiben magán hagyja a tányérsapkáját, így legalább lesz hová tenni közben a sörömet.

Ennek a poénnak már aztán tényleg semmi hatása, azért ennyire nem lehetek gyökér, pedig ennek nagyot kellett volna szólnia (legalábbis szerintem), amikor már megint konstatálom, hogy sóbálvánnyá meredve bámulnak egy egész más irányba… igen, bingó, ezredes elvtárs áll a nyitott ajtóban! Hogy ez hogy nem bírja kihagyni ezeket a pillanatokat?! Jókedvem már nem annyira töretlen, de csak annyit mond, hogy csendesebben mulassanak. Hoppácska, lehet hogy hétfőn már megint kihallgatásra kell mennem? Aztán gyorsan összevadásztuk a kultúrtisztet, aki „Már megint mi a jó szent sz@rba kevertél?” fogadtatás után hétfőn eléggé derekas munkát végzett, mire megmagyarázta a főnöknek, hogy ezt nem is úgy, meg nem is őrá gondoltam.

Egyébként meg pár éve, mikor a keméti repnapra a keleti kapun beesve a szervizúton éppen szembejött velünk a Légierő Fúvószenekara; a környezetemben lévők nem bírták elképzelni, hogy ettől a ténytől miért kell visítós röhögőgörcsöt kapni. Nem magyaráztam meg, úgyse értenék…

7 hozzászólás

 1. Wendiii — 2012-03-06 10:09 

Nagyszerű volt. :)
Csak így tovább Szögyi mester!

 2. rogaldorn — 2012-03-06 10:49 

Azért több tiszteletet a parancsnok tányérsapkájának, bár szemmel láthatóan nem abban hordta az eszét…Szerencsénkre megúsztad a főbelövetést… :D

 3. Estván — 2012-03-06 12:59 

A cintányéros ugye Koós János? :)

 4. stoppos — 2012-03-06 13:40 

Igen, bár ő úgy mesélte, hogy elve nem akart menni, csak épp utána mehettek egy focimeccsre zenélni, amit meg akart nézni, így ide is el kellett mennie. Meg annyiban mesélte még másképp, hogy nem a kialvatlanságtól, hanem azért ütött mellé, mert marhára rákészült, hogy most majd ő akkorát odasom, hogy ihaj, ha már kicibálták oda.

 5. szogyi — 2012-03-06 15:04 

Ahogy mondni szokás ezt az információt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem áll módomban;)

 6. Bigjoe(HUN) — 2012-03-06 18:59 

Huszárlaktanya?+ lópótló pótló…..
Nagyon király!

Egy távoli galaxisban….. az újságárustól akartunk parizert venni, sorban egymás után 20-an, csak 10-ig jutott aztán elkergetett.
Egy virágostól kondenz csíkot kértem, a “CSAJE” törte a fejét, hogy az mi lehet, aztán adott 0,5m díszítő csíkot, szerintem most sem tudja mit kértem……

Tavaly felhívtam a főnököm, hogy kérhetek egy kis segítséget?
Persze, mondjad – volt a válasz.
Beleüvöltöttem a mobilba: Segítség, segítség, segítség!

A 47-en megálltam egy baleset miatti dugóban, és azonnal mögém állt egy másik kocsi. Kiszálltam, hogy a csomagtartóból kivegyek valamit.
Oda pattan egy hölgyemény a mögém frissen beállt kocsiból.
És megszólít:
– Tud valamit?
Mire én: Igen E=mc2 (C négyzet akart lenni)
Majd beszálltam a kocsiba, a nő meg ott állt, lefagyva mint a windows.
Mi meg bent röhögtünk a kocsiban.

 7. szogyi — 2012-03-07 12:30 

Lehet hogy szakállas, de én is az vagyok:
Pont ugyanebből a táncostársaságból Biti haverommal szállunk fel a vasárnap esti vonatra visszairányba Szolnokra. Kupéba bekukk, kérdés: Szabad itt egy hely? Persze, természetesen. Hej!!!
Helyből hülyének néztek….

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.