362. – Köszönés

Posted on 2012-06-29 by tiboru

Elöljáróban azoknak, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy saját emlékeik legyenek az átkosból, gyorsan elmondom, hogy a szabályszerű katonaköszönés-válasz az elöljáró „Jónapot, elvtársak!”-jára annó (is) az „Erőt, egészséget!” volt. Minden további releváns információ a kiliános eskütétel előkészítéséről Szögyi mai posztjában olvasható.

Alapkiképzés vége felé elérkezett az a naaagy nap, amikor kivezényeltek minket a lőtérre, ahol mindenki megkapta a maga három golyóját, és életünkben először géppisztollyal lelőttük, amit le kellett. Vagy nem. Mindenesetre a célalakok mindenkinél eldőltek :-) Nem tudom, mi a való, mi nem, mindenesetre köztünk az a szóbeszéd terjedt, hogy aki nem lő legalább megfelelőt, az nem esküdhet fel. Mivel mi katonai főiskolán voltunk, ez valós fenyegetésnek tűnt számunkra, hál’istennek mindenki megkapta a minősítést, akkor már csak az az egy-két nap az esküig, aztán mehetünk is az alig várt első eltávunkra.

Ebéd után a kiképzők vezetésével kiballagtunk az alakulótérre, jééé, csak nem esküpróba??? Talált, süllyedt. Kicsit arrébb ott lófrált a tanszékvezető (illetve most éppen zászlóaljparancsnok) ales, éppen azt méregette be törzsosztály katonáival, hogy hova kell majd az eskün beállítani a két-három MIG 21-est (azért a légierőnél volnánk, vagy mi a szösz?), mi vagy kétszer eljátszottuk azt, amit kellett, az eső is elkezdett cseperegni, nyomás be a körletbe, fegyverkarbantartás.

Ahogy ott a folyosón csinálunk úgy, mint aki csinál valamit, nyílik a tanterem ajtaja, kijön rajta az ales, arcán olyan mosollyal, mint egy jóllakott óvodás, utána meg kiképzőink, a másodévesek. Mit mondjak, a gyak. századpéká Kálmán arca olyan volt, mint aki éppen ecetes csokit majszolgatott, és közben Marx Tőkéjét olvasták fel neki. Csehül. Összenéztünk, és abban mélységesen egyetértettünk, hogy itt és most ez a helyzet olybá mutat, mintha valakik oltári lebaxxásban részesültek volna az elmúlt percekben. Olyan szempontból igazunk volt, hogy alig tűnt el az ales az irodájában, Kálmán elkezdte előadni a fába szorult féreg című magánszámát: fegyverkarbantartást abbafejezni, öt perc múlva sorakozó az épület előtt. Kémeink jelentették, hogy ezalatt az öt perc alatt a szolgálattól felhívta a többi újoncszázadot, és mint első század századpk-ja, mindenhol újabb esküpróbára rendelte ki az egész bagázst. Amíg összeszedelőzködtünk, a rajpékák leadták a drótot, hogy az előző próbán a közelben kolbászoló ales figyelt is erősssen, és nagyon nem volt megelégedve a látottakkal, de még inkább a hallottakkal. Az elöljáró köszöntése (leírása szerint) egy suttogókórusra emlékeztette, az utolsó „Hajrááááá” meg egy szorulás utáni megkönnyebbülés sóhajának tűnt számára. És akkor most ezért kell nekünk az egyre inkább csöpögő esőben megint kimenni az alakulótérre, mert az ales felesége nem adta meg neki azt, amit kívánt, és emiatt minket kellett b@szogatnia.

Bevonulunk, mivel első század, első szakaszban voltunk, lassan lyukat lépdelünk magunk alá helybenjáráskor, míg a teljes kompánia bevonul, eközben indult ám a szervezkedés. Hogy honnan indult ki, nem tudom, de az tény, hogy mire az utolsó század utolsó szakasza is a helyére került, már legalább 80 %-os lefedettségünk volt. Lépés állj, Kálmán mint elöljáró bevonszolja a seggét jobbról, megáll a zászló (helye) előtt, három perc valamennyi másodperc a himnusz, utána begörcsölt jobbkézzel végigballag az arcvonal előtt, túlsó végén visszafordul, be középre, és ahogy azt kell, elhangzik a „Jónapot, elvtársak!”. Erre az előbb megbeszélteknek megfelelően, teli torokból, akkora hangerővel, hogy egy Fradi-meccs ahhoz képest délutáni csendespihenő: ISTEN HOZTA!

Embert úgy összezuhanni még életemben nem láttam; kicsi híja, hogy azonnal el nem sírta magát. Mint a villámcsapás végigszaladt a srácban, hogy ez most tényleg akkora üvöltés volt, hogy szerintem még bent a városban is hallották, de az ales az irodájában biztos, ha ebből ügyet csinál, akkor varjú az ágon, meg megrohadó műanyaglakat, de hogy az addigi kiváló minősítése, meg az ezzel járóak, az mind csak úgy hussss… De valahogy ez nem nagyon tudta meghatni a vele szemben álló, és egyemberként bazárimajom-kategóriában röhögő zászlóaljat. Valami katartikus élmény volt nekünk, az egész eddigi alapkiképzési szívás feszültségét adtuk ki magunkból, f@szom sem bánta Kálmán jókisfiúságának elvesztését. Még a szakaszpékák, akik pedig szintén a legkatonásabb emberek közül kerültek ki, még ők is csatlakoztak a mosolygókórushoz.

Kálmán lassacskán magához tér, szemében gonosz light ON, no, akkor irány balra fordulva, lépés indulj, kivezet minket az alakulótér hátsó kijáratán a reptér irányába. Mivel ez számunkra új figura, eddig nem volt ilyenről szó az esküpróbákon, elkezdünk hát találgatni mi következik. A szakaszpékának az a véleménye, hogy ha most tényleg lelökte az agyáról a gőz a fedőt, akkor most lehet, hogy a reptérkörbefutás zászlóaljszinten című előadás fog következni. Ezzel folyamatosan fenyegettek mindenkit az eltelt idő alatt; azért ha csak azt vesszük, hogy a futópálya az maga több, mint két kilcsi, no meg a reptér keresztbe is van egy, akkor 1+2+1+2=6 kilométer, ráadásul esőben, a szebbik gyakorlónkban, amit aztán majd valahogy rendbe kell tenni, plusz a csúzli is hogy fog kinézni… szép kilátások.

A csapat eleje már kiér a szervízútra, a vége még csak az alakulóról jön kifelé, mikor Kálmán kettes fokozatba kapcsolja a szívatót: Nóta! Arra viszont nem számított, hogy Feri barátom, mint aki csak erre várt, ütemkésedelem nélkül belekezd, hogy „Hát a tied Kálmán, mért nem áll már…” a csapat meg beszámolás nélkül azonnal csatlakozik hozzá imigyen: ”Így a feleséged mással hál, más öleli, más b@ssza…”.

Saccperkábé eddig értünk el, amikor hátulról (mert Feri a sor végén volt termetéből kifolyólag) egy durr-puff, no ezt már kezd érdekes lenni, nem kellene megnézni, hogy mi is történt ott hátul? Lestoppoltunk, persze a hátulja közben jött, aztán mikor végül egy kupacban vergődött és veszekedett az egész zászlóalj, akkor megbeszéltük a dolgot. A mögöttünk jövő szakasz mint aki páholyban nézte végig a történteket, arra esküdött, hogy Kálmán akkorát rúgott Feribe, hogy a srác elemelkedett a földtől, aztán persze egy ekkora impulzusbevitel után nem bírta tartani a lépést, és úgy elterült a földön, mint a gyalogbéka.

Ekkor már Kálmán is megszeppent egy kicsit, Feri összevakarja magát, csakazértsem engedi magát eltaposni, rávigyorog a seriffre, és lazán közli, hogy mehetünk tovább, de ezt a ténykedést majd megfelelő helyen jelezni fogja. Erre aztán Kálmiból kiszaladt az összes lélek, sűrű bocsánatot kezdett el kérni a sráctól, Feri meg hajthatatlanul, csak a szabályok szerint hallgató elvtárs, egészen addig-meddig, amíg már majdhogynem könyörgött Kálmán Ferinek, hogy felejtsék már el ezt az egész incidenst, és mindezt ott a komplett újonczászlóalj előtt. Feri nem ígér és nem kér semmit (pláne nem kegyelmet), Kálmánból is kiment már az ideg, legyint, hagyjuk a fenébe, nyomás vissza a körletbe, megint fegyverkarbantartás.

Feri a hátralévő két napban egy szót nem szólt Kálmán felé, igaz, Kálmán is kerülte úgy, mintha leprás lenne. Aztán amikor eskü előtti napon délután felhangzott a „Század, vigyázz!”, mivelhogy eltávozott a tanszékvezető, Kálmán rá két percre megjelent egy kétdekással…

60 hozzászólás

1. buksitizedes — 2012-06-29 09:25

Ez nagyon ütős volt.
A katonai elhárítás nem tette tiszteletét a rendhagyó köszöntés után? :-)

60 hozzászólás

Szólj hozzá