Bizonyára mindannyian találkoztatok már különös esetekkel, amikor az ember úgy érzi, hogy a sorsát megfoghatatlan erők irányítják. Előérzeteink olykor megsúgják a dolgok kimenetelét, de azokat nem mi döntjük el, hanem valami láthatatlan hatalom, mi pedig befolyásolni nem tudjuk, csak átéljük őket – vezeti fel Kelempájsz barátunk a mai, kicsit X-aktás hangulatú posztját. Itt az idő, hogy olvasóink a kommentek között megosszák velünk azokat a megmagyarázhatatlan élményeiket, amelyeket fel mernek vállalni.

A következőkben elmesélek egy ilyen furcsa esetet, ami velem történt meg, és az azóta eltelt évtizedek alatt sem találtam rá ésszerű magyarázatot. Gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán közreadjam-e, végül némi töprengés után úgy döntöttem, hogy elmondom. A történet ezúttal nem lesz vidám, de talán érdekesnek fogjátok találni.

Előrebocsátom, hogy két lábbal állok a földön, nem hiszek a szellemekben és a kísértetekben, és mindeddig még egy kártyavető, tenyérjós vagy asztrológus sem látott tőlem egy árva fagarast sem. Az alábbi történet azonban megrázott: túllép a józan ész határain. Fatális véletlenek sorozata, vagy rejtett összefüggések a sors kezében? A véleményalkotást az Olvasóra bízom.

De most már elkezdem.

Még a bevonulásom előtt volt egy barátnőm. Nefelejcskék szemű, szép lány volt, kissé szeleburdi, de igazán tűzről pattant és rendkívül színes egyéniség. Rengeteg időt töltöttünk együtt, hihetetlen sok közös élményünk volt, és igazán mély emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Felidézek néhány kalandot, lássák Olvasóim, hogy egyáltalán nem unatkoztunk.

Emlékszem, többször vettünk részt a Dunán evezőstúrákon. Napokig kinn voltunk a vízen, ahol ránkesteledett, kikötöttünk, sátrat vertünk, hálózsákban, gumimatracon aludtunk. Sokszor  jártunk kirándulni a hegyekbe is. Alaposan körbecsavarogtuk a Budai-hegységet, a Pilist, de legjobban a Börzsönyt szerettük. Ősszel gombát szedtünk. Máshol már említettem, hogy sok fajtát ismertem, nem kellett tartanunk a mérgezéstől. Egyik ilyen alkalommal elkapott az eső, úgy eláztunk, mint az öntött ürge. Otthon aztán a radiátoron szárítgattuk a ruhát, miközben a gombákat sütöttük, és jókat ettünk. Nevettünk az egészen, ez is élmény volt.

A bevonulásom előtti karácsony és szilveszter között a Mátrában csavarogtunk. Elindultunk éjjel az erdőben. Barátnőm félt a sötétben, de én azt mondtam neki, hogy ne izguljon, amíg velem van. Nemsokára bőven kijut nekem az éjszakai élményekből, a katonaviselt haverjaim biztosítottak róla, hogy jól fogom érezni magam az őrségben. Legalább most rákészülök egy kicsit.

Másnap felmentünk a kékestetői északi sípályára, ami egy átmeneti olvadás után teljesen felfagyott, és tükörjég volt. Egy teremtett lélek sem járt ott rajtunk kívül. Találtunk egy 30-35 centi átmérőjű, másfél méter hosszú farönköt, azt odavonszoltunk a sípályára, ráültünk, és start! A rönk elindult lefelé. Egyre gyorsabban ment, végül úgy repült, mint a rendes szánkó. Próbáltam kormányozni, de nem lehetett: nem volt hajlandó arra menni, amerre mi akartuk. Letért jobbra, a pálya szélén pedig ott állt egy termetes sziklatömb. A farönk pontosan azt vette célba. Láttam, hogy itt már nincs más lehetőség, mondván, hogy legjobb fék a gatyafék, átfogtam barátnőm vállát, és oldalt lefeküdtünk a jégre, miközben lábbal előrerúgtam a farönköt, amennyire lehetett. A rönk hatalmas robajjal csapódott neki a sziklának, repült is, gurult is, de bennünket szépen megfogott a gatyafék, nem lett semmi bajunk. Természetesen úgy néztünk ki, mint a varacskos disznó, de ezt csak percek múlva vettük észre, amikor végre magunkhoz tértünk a röhögésből.

De nem csak a vidámságban voltunk együtt. Barátnőm akkoriban készült az érettségijére, és matekból több ízben kérte a segítségemet. Én már túl voltam a középiskolán, így sok mindent el tudtam magyarázni neki.

Ezek után talán érthető, ha úgy éreztem, hogy ő a jobbik énem, és mintha ő lenne belőlem egy másodpéldány.

De aztán vége lett a szép napoknak: amint már elmondtam, megjelent a színen Haynau barátunk és a fejembe nyomta a zöld határőrsapkát. Ekkortájt különös dolog történt.

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy barátnőm mellett állok egy buszon. Odaértünk, ahol ő lakott, és leszállt. Nekem tovább kellett mennem, így elbúcsúztam tőle azzal, hogy majd visszajövök, aztán elindult velem a busz. Egyedül voltam rajta. A busz lámpái nem égtek, ennek ellenére teljes gázzal száguldott a töksötét utcákon; már azt se tudtam, hol vagyok. Lidércnyomásos félelem fogott el. Mindegy, bárhol is legyek, le kell szállnom, és visszamegyek egy másik busszal – gondoltam és megnyomtam a jelzőgombot.

A busz azonban csak vágtatott, mint a szélvész, rettentő sokáig, aztán végre-valahára megállt. Kinyílt az ajtó, én leszálltam. Világos, sárgás színű épületet láttam magam előtt, körben töksötét volt, csak a falra szerelve égett egy régi típusú lámpa, amilyet sokfelé lehetett látni akkoriban: félkörív alakban meghajlított cső, a végén lapostányér formájú, zománcozott lámpaernyő, középen csupasz izzó, bura nélkül. Ekkor már pánikot éreztem: hogyan jutok innen vissza? A következő pillanatban ott álltam barátnőm kapuja előtt – de kilenc évvel később.

Erre ébredtem föl. Hideg verítékben úsztam, sokáig lihegtem, mire újra el tudtam aludni. Mi a franc volt ez?!

A történet innen már szokványos: bevonultam, kezdődtek a kalandok, amelyekről korábban beszéltem. Barátnőmmel sűrűn leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot, amennyire lehetett. Már csaknem egy év letelt a katonaidőmből, amikor eljött  hozzám látogatóba. Kaptam kimaradást, sétáltunk a városban, és sokat beszélgettünk.

Sajnos, ekkoriban már lazább volt a kapcsolatunk. Elmesélte, hogy talált egy másik srácot, aki jobban tudott gitározni, mint én. Ne gondolja az Olvasó, hogy akkor már tudott is, mert nálam bárki jobb gitáros lehet, az is elég, ha csak kézbe tudja venni a hangszert. Fájt a szívem, de reméltem, hogy ez a gitáros-ügy majd csak lecseng valahogy, és visszazökkenünk a régi kerékvágásba, ráadásul már nem is kell túl sokat várni, jövőre leszerelek. Egyébként engem semmiféle gitár sem tud pótolni.

Megebédeltünk, aztán kikísértem barátnőmet a vasútállomásra. Felszállt a vonatra. Megvártam, amíg elindul, és még sokáig integettünk egymásnak. Egyre kisebbedett, majd eltűnt a távolban.

Most egy pillanatra előreszaladok az időben. Elmondom, hogy még ezután is jött tőle néhány levél, míg egy napon azt írta, hogy döntött. Ne haragudjak, de a gitáros fiút választotta. Nagyon sajnál engem, a barátnői is mind győzködték, hogy ne tegye, de ő a szívére hallgat, reméli, hogy megértem őt. Nem akar tőlem elszakadni, továbbra is legyünk a legjobb barátok, mint eddig. Én azonban nem láttam értelmét az ilyen féloldalas kapcsolatnak. Az új barátja aligha nézte volna el neki azt, hogy éjjel velem csavarogjon az erdőben! Nyilvánvaló, hogy csak egyet tehettem: szép csendben leléptem. Éveket töltöttünk egymás mellett, de most elváltunk (miközben ezeket a sorokat írom, még mindig érzek valamit abból, amit akkor éreztem).

Azt hittem, hogy soha többé nem látom viszont. Tévedtem. Hosszú idővel a leszerelésem után véletlenül találkoztam vele. Éppen kilenc év telt el, mióta nem láttam!

E kis kitérő után menjünk vissza a vasútállomásra. Tehát elporzott vele a vonat, de most már indulnom kellett nekem is, mert Hörmannforráson vártak rám és rossz néven vették volna, ha nem érek vissza időben. Megfordultam és pár lépést tettem a város felé.

Ekkor a vasútállomás épületére esett a pillantásom, s a lábam a földbe gyökerezett.

Az állomás világos, sárgás színű falára szerelve ott volt egy régi típusú lámpa: félkörív alakban meghajlított cső, a végén lapostányér formájú, zománcozott lámpaernyő, középen csupasz izzó, búra nélkül…

Nos, kedves Olvasóim, mi a véleményetek?

Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás