366. – Rejtélyes történet

Bizonyára mindannyian találkoztatok már különös esetekkel, amikor az ember úgy érzi, hogy a sorsát megfoghatatlan erők irányítják. Előérzeteink olykor megsúgják a dolgok kimenetelét, de azokat nem mi döntjük el, hanem valami láthatatlan hatalom, mi pedig befolyásolni nem tudjuk, csak átéljük őket – vezeti fel Kelempájsz barátunk a mai, kicsit X-aktás hangulatú posztját. Itt az idő, hogy olvasóink a kommentek között megosszák velünk azokat a megmagyarázhatatlan élményeiket, amelyeket fel mernek vállalni.

A következőkben elmesélek egy ilyen furcsa esetet, ami velem történt meg, és az azóta eltelt évtizedek alatt sem találtam rá ésszerű magyarázatot. Gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán közreadjam-e, végül némi töprengés után úgy döntöttem, hogy elmondom. A történet ezúttal nem lesz vidám, de talán érdekesnek fogjátok találni.

Előrebocsátom, hogy két lábbal állok a földön, nem hiszek a szellemekben és a kísértetekben, és mindeddig még egy kártyavető, tenyérjós vagy asztrológus sem látott tőlem egy árva fagarast sem. Az alábbi történet azonban megrázott: túllép a józan ész határain. Fatális véletlenek sorozata, vagy rejtett összefüggések a sors kezében? A véleményalkotást az Olvasóra bízom.

De most már elkezdem.

Még a bevonulásom előtt volt egy barátnőm. Nefelejcskék szemű, szép lány volt, kissé szeleburdi, de igazán tűzről pattant és rendkívül színes egyéniség. Rengeteg időt töltöttünk együtt, hihetetlen sok közös élményünk volt, és igazán mély emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Felidézek néhány kalandot, lássák Olvasóim, hogy egyáltalán nem unatkoztunk.

Emlékszem, többször vettünk részt a Dunán evezőstúrákon. Napokig kinn voltunk a vízen, ahol ránkesteledett, kikötöttünk, sátrat vertünk, hálózsákban, gumimatracon aludtunk. Sokszor  jártunk kirándulni a hegyekbe is. Alaposan körbecsavarogtuk a Budai-hegységet, a Pilist, de legjobban a Börzsönyt szerettük. Ősszel gombát szedtünk. Máshol már említettem, hogy sok fajtát ismertem, nem kellett tartanunk a mérgezéstől. Egyik ilyen alkalommal elkapott az eső, úgy eláztunk, mint az öntött ürge. Otthon aztán a radiátoron szárítgattuk a ruhát, miközben a gombákat sütöttük, és jókat ettünk. Nevettünk az egészen, ez is élmény volt.

A bevonulásom előtti karácsony és szilveszter között a Mátrában csavarogtunk. Elindultunk éjjel az erdőben. Barátnőm félt a sötétben, de én azt mondtam neki, hogy ne izguljon, amíg velem van. Nemsokára bőven kijut nekem az éjszakai élményekből, a katonaviselt haverjaim biztosítottak róla, hogy jól fogom érezni magam az őrségben. Legalább most rákészülök egy kicsit.

Másnap felmentünk a kékestetői északi sípályára, ami egy átmeneti olvadás után teljesen felfagyott, és tükörjég volt. Egy teremtett lélek sem járt ott rajtunk kívül. Találtunk egy 30-35 centi átmérőjű, másfél méter hosszú farönköt, azt odavonszoltunk a sípályára, ráültünk, és start! A rönk elindult lefelé. Egyre gyorsabban ment, végül úgy repült, mint a rendes szánkó. Próbáltam kormányozni, de nem lehetett: nem volt hajlandó arra menni, amerre mi akartuk. Letért jobbra, a pálya szélén pedig ott állt egy termetes sziklatömb. A farönk pontosan azt vette célba. Láttam, hogy itt már nincs más lehetőség, mondván, hogy legjobb fék a gatyafék, átfogtam barátnőm vállát, és oldalt lefeküdtünk a jégre, miközben lábbal előrerúgtam a farönköt, amennyire lehetett. A rönk hatalmas robajjal csapódott neki a sziklának, repült is, gurult is, de bennünket szépen megfogott a gatyafék, nem lett semmi bajunk. Természetesen úgy néztünk ki, mint a varacskos disznó, de ezt csak percek múlva vettük észre, amikor végre magunkhoz tértünk a röhögésből.

De nem csak a vidámságban voltunk együtt. Barátnőm akkoriban készült az érettségijére, és matekból több ízben kérte a segítségemet. Én már túl voltam a középiskolán, így sok mindent el tudtam magyarázni neki.

Ezek után talán érthető, ha úgy éreztem, hogy ő a jobbik énem, és mintha ő lenne belőlem egy másodpéldány.

De aztán vége lett a szép napoknak: amint már elmondtam, megjelent a színen Haynau barátunk és a fejembe nyomta a zöld határőrsapkát. Ekkortájt különös dolog történt.

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy barátnőm mellett állok egy buszon. Odaértünk, ahol ő lakott, és leszállt. Nekem tovább kellett mennem, így elbúcsúztam tőle azzal, hogy majd visszajövök, aztán elindult velem a busz. Egyedül voltam rajta. A busz lámpái nem égtek, ennek ellenére teljes gázzal száguldott a töksötét utcákon; már azt se tudtam, hol vagyok. Lidércnyomásos félelem fogott el. Mindegy, bárhol is legyek, le kell szállnom, és visszamegyek egy másik busszal – gondoltam és megnyomtam a jelzőgombot.

A busz azonban csak vágtatott, mint a szélvész, rettentő sokáig, aztán végre-valahára megállt. Kinyílt az ajtó, én leszálltam. Világos, sárgás színű épületet láttam magam előtt, körben töksötét volt, csak a falra szerelve égett egy régi típusú lámpa, amilyet sokfelé lehetett látni akkoriban: félkörív alakban meghajlított cső, a végén lapostányér formájú, zománcozott lámpaernyő, középen csupasz izzó, bura nélkül. Ekkor már pánikot éreztem: hogyan jutok innen vissza? A következő pillanatban ott álltam barátnőm kapuja előtt – de kilenc évvel később.

Erre ébredtem föl. Hideg verítékben úsztam, sokáig lihegtem, mire újra el tudtam aludni. Mi a franc volt ez?!

A történet innen már szokványos: bevonultam, kezdődtek a kalandok, amelyekről korábban beszéltem. Barátnőmmel sűrűn leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot, amennyire lehetett. Már csaknem egy év letelt a katonaidőmből, amikor eljött  hozzám látogatóba. Kaptam kimaradást, sétáltunk a városban, és sokat beszélgettünk.

Sajnos, ekkoriban már lazább volt a kapcsolatunk. Elmesélte, hogy talált egy másik srácot, aki jobban tudott gitározni, mint én. Ne gondolja az Olvasó, hogy akkor már tudott is, mert nálam bárki jobb gitáros lehet, az is elég, ha csak kézbe tudja venni a hangszert. Fájt a szívem, de reméltem, hogy ez a gitáros-ügy majd csak lecseng valahogy, és visszazökkenünk a régi kerékvágásba, ráadásul már nem is kell túl sokat várni, jövőre leszerelek. Egyébként engem semmiféle gitár sem tud pótolni.

Megebédeltünk, aztán kikísértem barátnőmet a vasútállomásra. Felszállt a vonatra. Megvártam, amíg elindul, és még sokáig integettünk egymásnak. Egyre kisebbedett, majd eltűnt a távolban.

Most egy pillanatra előreszaladok az időben. Elmondom, hogy még ezután is jött tőle néhány levél, míg egy napon azt írta, hogy döntött. Ne haragudjak, de a gitáros fiút választotta. Nagyon sajnál engem, a barátnői is mind győzködték, hogy ne tegye, de ő a szívére hallgat, reméli, hogy megértem őt. Nem akar tőlem elszakadni, továbbra is legyünk a legjobb barátok, mint eddig. Én azonban nem láttam értelmét az ilyen féloldalas kapcsolatnak. Az új barátja aligha nézte volna el neki azt, hogy éjjel velem csavarogjon az erdőben! Nyilvánvaló, hogy csak egyet tehettem: szép csendben leléptem. Éveket töltöttünk egymás mellett, de most elváltunk (miközben ezeket a sorokat írom, még mindig érzek valamit abból, amit akkor éreztem).

Azt hittem, hogy soha többé nem látom viszont. Tévedtem. Hosszú idővel a leszerelésem után véletlenül találkoztam vele. Éppen kilenc év telt el, mióta nem láttam!

E kis kitérő után menjünk vissza a vasútállomásra. Tehát elporzott vele a vonat, de most már indulnom kellett nekem is, mert Hörmannforráson vártak rám és rossz néven vették volna, ha nem érek vissza időben. Megfordultam és pár lépést tettem a város felé.

Ekkor a vasútállomás épületére esett a pillantásom, s a lábam a földbe gyökerezett.

Az állomás világos, sárgás színű falára szerelve ott volt egy régi típusú lámpa: félkörív alakban meghajlított cső, a végén lapostányér formájú, zománcozott lámpaernyő, középen csupasz izzó, búra nélkül…

Nos, kedves Olvasóim, mi a véleményetek?

Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

19 hozzászólás

 1. proletair — 2012-08-30 11:17 

Elgondolkodtató történet volt. Mindig is hittem, hogy figyelni kell az álmokra. Neked bajtárs előre meg volt mutatva a sors, de csak akkor nyert értelmet, mikor oda jutottál. Így viszont szerintem azt jelenti, (jelentette) hogy nem baj, hogy így történt.

 2. zweitakt — 2012-08-30 12:15 

Egy bölcs ember, kit nagyon tisztelek, azt mondta:
Isten elfelejtett nyelve: az álom…
Egy atyai barátom pedig azt mondta: Ha utólag észrevesszük életünkben „Jeleket” -mert „Jelek” mindig vannak-, már nem is vagyunk olyan rosszak, jó úton járunk. Mert időben észrevenni: már szentnek kell lenni…
A történet pedig szép, a tőled megszokott lírai stílusban, szeretem! Mindig kedvencemet, Fekete Istvánt juttatod eszembe, igen hasonló a tollatok.;-)

 3. stoppos — 2012-08-30 14:04 

Kaptam egy adag libabőrt. :)

 4. chph — 2012-08-30 18:49 

Én is kaptam, volt már 1-2 hasonló történetem, de ilyen nem.
Igazából legtöbbször mikor megtörténik velem valami, akkor érzem, hogy mintha ez már lett volna…

 5. kelempajszmadar1 — 2012-08-31 11:00 

Kedves Proletair!
Érdekes gondolat, amit írtál: „nem baj, hogy így történt”. Erre eddig nem gondoltam, nekem bizony elég fájdalmas volt. Mindig is úgy éreztem, hogy szerintem jobb lett volna, ha együtt maradunk. Mégis lehet, hogy jobb így?
Zweitakt Bajtárs!
Nagyon szépen köszönöm az elismerő szavakat! Fekete Istvánt én is szeretem, ámbár csak a Tüskevárat meg a Téli bereket olvastam tőle, de mindkettő nagyon tetszett. Kedves vagy, hogy ilyen híres íróéhoz hasonlítod az én szerény „műveimet”. Soha nem gondoltam volna, hogy a stílusom hasonlít az övére. Igaz, külső szemlélő biztosan másképpen érzi, mint én, de jól esett az elismerés.
Maradok továbbra is bajtársi üdvözlettel:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 6. Bigjoe(HUN) — 2012-08-31 12:41 

Az igazság odaát van…….vagy valami hasonló a bevezetőben említett X-akták szerint.:)
Akit érdekel annak ajánlom figyelmébe: Joel 2; 28. hátha közelebb visz a megoldáshoz.

 7. Rókakígyó — 2012-08-31 20:31 

Üdv Proletair! Rég láttalak, meg szerintem a többiek is:)

Az álom funkciója az, hogy a nappali gondolatszemetet eltakarítsa a fejből.

Ahogy írta is Kelempájsz kolléga, sejtette már, hogy a kapcsolatnak nem lesz jó vége és ezért álmodta azt, amit csak ezt a gondolatot elhessegette akkor magától. Ha feleségül veszi azt a lányt, ennek az álomnak nem lett volna semmi jelentősége, így viszont értelmet nyert.

A laktanya meg persze egy más dolog, de az is elég szemét:)

 8. nedecz — 2012-09-01 08:18 

Köszönöm a bejutáshoz nyújtott segítséged,Tiboru! :)

Hasonló dolgok előfordultak velem is már,nem is egyszer…Volt olyan is,melyet szinte teljesen pontosan megálmodtam hetekkel az esemény előtt.
Azt hiszem,hogy az emberi agyról még mindig csak nagyon keveset tudunk.

 9. proletair — 2012-09-02 00:40 

@Rókakígyó:
Szevasz!

Hát volt egy kis dolgom, de jó itt lenni ismét. Sajnos koránt sem tudok annyit jelen lenni, mint rég, vagy mint amennyire szeretnék, de igyekszem. Amúgy új sztorit már küldtem be tiboru előljárónak, csak győzze beszerkeszteni:)

 10. zweitakt — 2012-09-02 14:21 

Kedves Kelempájsz Maduár!
Első körben az BÚCSÚ c. novellás kötetet ajánlanám…
Utána sorban a többit, a teljesség igénye nélkül: Őszi vásár, A koppányi aga testamentuma, Csend, Zsellérek /ebből egy 1990 utáni eredeti szövegű kiadást kell keríteni, mert a „tanácsköztársaság ” idején játszódik/. Stb.
A Csend-ből van két azonosan kissé rongyos példányom, szívesen elküldöm postán, ha küldesz privátban egy címet Tiborun keresztül pl.
Üdv! Zweitakt

 11. sirdavegd — 2012-09-03 19:26 

Hát, nálam is libabőr :)

A katonaviselt urakat és hölgyeket kérdezném: a napon való ácsorgás közbeni hullás Nagyemberek beszéde alatt régen is népszokás volt a fegyveres testületeknél, vagy itt most inkább elaludt az állomány / a szellemi mondanivalótól leoldott az agyuk?
http://index.hu/belfold/2012/09/03/kidolt_hallgatokkal_nyitott_a_kozszolgalati_egyetem/

 12. kszabo — 2012-09-04 07:36 

@sirdavegd: A vízadag megvonása sok hadseregben tiltott, a felelősöket lefokozzák, esetleg hadbíróság. Milyen tiszteket képez az aki nem tudja felmérni a rábízott állomány egészségi állapotát és nem áll ki a katonáiért. Aranyos törzsfőnökünk percek alatt megoldotta volna dolgot, kedvenc mondása: Önök nem akarnak itt lenni, hülyeségeket fognak csinálni, de én azért vagyok itt, hogy vigyázzak magukra – alapján.

 13. kelempajszmadar1 — 2012-09-04 09:35 

Kedves Zweitakt Bajtárs!
A Koppányi agát olvastam, meg is volt nekem sokáig. Filmen is teszett. De a Zselléreket nem olvastam. Küldök majd privátban egy címet, és a többit megbeszéljük.
Még egyszer köszönöm az elismerő szavakat!
Üdvözlettel:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 14. nedecz — 2012-09-04 11:32 

@kelempajszmadar1: A Zselléreket nagyon ajánlom! Sikerült megszereznem pár éve egy 1940-es kiadást.Nagyon tetszett,nagyon jó könyv.

 15. mzozo — 2012-09-05 00:23 

Ez a történet felidézi a legemlékezetesebb álmomat, ami szintén előre mutat és komoly jelentéssel bírt az életemben.A 80-as évek elején jártam bölcsibe és volt egy bölcsis társam,barátnőm akivel már baba korunk óta a szüleink közösen toltak minket.Sülve-főve együtt játszottunk. Két évesek lehettünk amikor Esztiről kiderült hogy súlyos beteg és nagyon hamar itt is hagyott minket.Teltek az évek és egyszer fiatal felnőttként nagyon magam alatt voltam.Aztán az egyik éjszaka álmomban amit teljesen valósnak érzetem,valaki finoman megbökött. Hátrafordultam és az Eszti volt,nem tudtam megszólalni, megfogta a kezem és azt mondta:-Ne sírj és ne legyél szomorú!Kedvesen mosolygott majd elsétált.Felébredtem és sírtam de nem a bánattól hanem a felszabadító érzéstől ami rám szakadt,hogy ne rinyáljak és forduljak magamban hanem mindenben próbáljam a jót látni mert mindig van felfele .Eszti nekem ezt tanította meg.Röviden ennyi!

 16. kelempajszmadar1 — 2012-09-05 09:28 

Az álmok furcsa dolgok! A posztban elmondott történethez tartozik még a következő:
Kilenc évvel később, amikor az idő már elég nagy távolságra vitte az eseményeket, egyik éjszaka a barátnőmről álmodtam. Nem szólt semmit, csak mosolyogva nézett rám. De úgy, hogy egész nap bennem maradt valami szomorúság. Másnapra túl voltam rajta, de egy-két napra rá ismét ugyanazt álmodtam: őt láttam megint, most sem szólt, csak nézett rám és mosolygott. Megint bennem maradt egész napra a dolog. A tanárom észre is vette rajtam. Megkérdezte, hogy mi van velem, nem szoktam én ilyen lehangolt lenni. Mondtam neki, hogy a régi barátnőmról álmodtam, néhány napon belül immár másodszor, ez kavart fel egy kicsit. Pedig nem is láttam már kilenc éve.
Mindez a hét elején-közepén történt, úgy hétfőtől csütörtökig.
Három nappal később, vasárnap egy parkban sétáltam, és egyáltalán nem is gondoltam rá, amikor valaki a keresztnevemen szólított. Odanéztem -és Ő volt! Egy padon ült, lesütötte a szemeit és fülig pirult. Először megdermedtem, de aztán odamentem hozzá, és néhány másodperc után ismét a régi közvetlenséggel tudtunk beszélni egymással. Dióhéjban elmeséltem neki, hogy mi történt, amióta nem találkoztunk. Elmondtam, hogy a születésnapomon mentem ki utolsó szolgálatomba (miután kaptam egy tábla csokit). Közben leszegte a fejét, és meglepődve láttam, hogy sír.
Később azt mondta, hogy ő nem szólított meg engem, nem tudja, honnan hallottam azt a hangot. Ez meglepett. De hozzá kell tennem, hogy soha nem is szólított a keresztnevemen!
Maradok továbbra is bajtársi üdvözlettel:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 17. szogyi — 2012-09-06 12:39 

@sirdavegd:
Szépen is néztünk volna ki, lesült volna az elöljáróink, utána meg a mi pofánkról a bőr! Ez a mai fiatalság lekvárbúl van.
Igaz, mi a 30 napos alapkiképzés után ácsorogtunk az eskün, ami egy kicsit megacolozz bennünket, pé. 30 km-es menetgyakorlat, stb… Ha valaki nem is került olyan helyre, mint Krux, akkor is simán végigbírt legalább egyórás beszédet.

 18. sirdavegd — 2012-09-07 11:15 

@kelempajszmadar1: A Zsellérek nagyon jó könyv, anno többször is kiolvastam.

 19. zajec — 2013-03-09 19:35 

Kedves Kelempájsz kolléga! Veres Péter egyszer azt mondta / írta / magáról, hogy ő sültrealista. Engem sem tud semmilyen misztikum megérinteni, így hát halld /olvasd / az én magyarázatomat: Hosszú az a két év. Nagyon hosszú. Nálunk, Záhonyban is arról ismerted meg a kopaszt, hogy ül az asztalnál a klubban, és ír. Levél a kedveshez. Bevonuláskor szinte mindegyikünk hagyott otthon jányt, leszereléskor talán csak minden tizediket várta. Mikor én is megkaptam az elbocsátó szép üzenetet, / amit nem is bántam, de ez másik történet / az egyik cimbora eképp szólt: Gyehekek, Bohza is visszakapta az ahanygyűhűjét, alakítsunk bukott vőlegények klubját! Érdekes, az a két obsitos cimbora, akikkel máig tartjuk a kapcsolatot, épp az akkori szerelmével él. Több évtizede. Ilyen is van.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.