… és normális repülős nem létezik. Erre az aranyigazságra kedves lányom jött rá, amikor a múlt nyáron statisztált a műrepülő világbajnokságon. Az előkészítő napon azzal a nagy hírrel jött haza, hogy amikor összeállították a résztvevő nemzetek sátrait, hogy – hogy nem, egymás mellé került egy USA-angol-francia-német négyes. Aha, mondtam, akkor viszont kell lennie egy lengyel-orosz-ukrán sornak is, nahát, bingó, csak nem voltám én is kint a reptéren? Dehogy, csak úgy néz ki, hogy a repülősök gondolkodása az elmúlt húsz-harminc évben egyáltalán nem változott – mondja ki a tőle megszokott határozottsággal Szögyi a szentenciát. Lássuk, hogyan bizonyítja (nem először) a tételt.

Saját magamon is észrevettem, ugyanis éppen akkor járt idehaza angolhonból a fiunk meg a párja, és azért csak kikóricáltunk már mi is, elvégre egy VB azért VB. Éppen végzett az egyik pilcsi, leszáll, és jön a gurulón, számomra természetesnek ható kígyóvonalban az állóhely felé, amikor oldalbabököm a srácot, hogy nézd csak, milyen terhelést kapott a pilcsi, most úgy szédül, hogy még egyenesen sem nagyon bír gurulni. Srác okézza, tényleg kaphatott a terhelésből, de aztán amikor a következő versenyző megy ki a pálya végére, az is olyan kacsázva közlekedik. Na, az azért már sok volt neki, szóval ezt azért már nem, már a flegmen is elengedi a gépet, amikor még mindig nyúz, hogy áruljam már el, miért tűnik részegnek minden pilóta a földön. Na, akkor lássuk csak… Farokkerekes a gép ugye? Aha, a pilótafülke a gép közepén van, előtte a motor, amikor a földön a svancán ül, akkor szemben legfeljebb a Kékest látja, mert ami alatta van, az eltakarja előle, ezért megy úgy, hogy egy kicsit balra, előrenéz hogy a következő tíz méteren van-e valami akadály, aztán jobbra, és így tovább, ezt mondják zsargonban S-elésnek.

Komolyan nem tehettem róla, de már máskor is megfigyeltem, hogy amikor átlépem a reptér kapuját, akkor a hülyeség AZSz-kapcsolója valahogy mindig ON állásba kerül ;) És ugyanez fordult elő sokszor velünk a szolnoki Kiliánon is.

Az már szinte közhely, hogy abban a korszakban kötelező volt ugyan az orosz nyelv tanulása, de valahogy a mi nemzedékünk be volt oltva orosz ellen. Ugyanakkor, mivel a technika meg a VSZ nyelve ez volt, kénytelenek voltunk szenvedni vele. Szenvedésnek tényleg szenvedés volt, mert amíg másfél évig még jártam oda, cirka hét-nyolc tanár próbálkozott meg e szép nyelv rejtelmeire idomítani minket, igen szerény eredménnyel. Leginkább egy zászlós ragadt meg az emlékezetünkben, aki amúgy hajózó (pilóta) lett volna, csak a nagy testvéri sztyeppék fölötti kiképzése során, amikor a hangsebesség fölé értek, az oktatója kijelentette, hogy ehhez neki fakeze van, és expressz hazazsuppolták. Amíg el nem döntötte a vezetőség, hogy most akkor mit is csináljanak vele, befogták tanítani, hiszen azért ő perfekt orosz volt.

Küzdött szegény velünk, egészen addig, amíg egy erősen át nem aludt éjszaka után (részéről) olyan gyűrött másnapos képpel jött be, hogy kis híján lefektettük, keverten oroszul magyarul tudott csak megszólalni, de akkor sem nagyon tudta, hogy mit akar mondani, no meg mi sem, de azért onnantól haver volt. Ez viszont nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is okítson minket. Egyszer viszont egy óráján Tóth hallgató egy kicsit túl látványosan unta a búráját, emiatt aztán fel lett szólítva, hogy ugyanmár, ha ennyire tudja amit nem, akkor legyen már szíves elragozni a tramvaj igét. Tóth hallgató az obligát „súgjatok!” jelszóval állt fel, aztán a kapott információk alapján szép szabályosan elragozta, hogy ja tramvájú, ti tramvájes… i tak dalse. Fiatalabbak és azok számára akik elfelejtették bevenni a Cavintont, a tramvaj magyar jelentése villamos…

Snitt…

A szaktanszéken általában péntekenként mechanika meg aerodinamika órákat hallgattunk. Egyszer aeroba esett a tízórai nagyszünet, a kaját gyorsan betoltuk, aztán próbáltunk kereskedni valami tennivaló után. Sikerült találnunk. A tanári asztalon egy pakk A/4-es papírt. Mivel a mi füzeteink SZT, de legalábbis „Szolgálati használatra” minősítésűek voltak (egyedül a matek kivételével), így azokból lapot nem lehetett kitépni. No de most. Egy kupacban egy csomó repülős, idő van, papír van… na mi jön ki ebből? Az, hogy beindult a papírrepülő gyártás. Nem mondok sokat, a kb. húsz résztvevő egy fél pakk papírt tíz perc alatt elhasznált. Hiszen ha már az első emeleten vagyunk, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy a folyosóablakból teszteljük az elkészült repülőgépek aerodinamikai jellemzőit? A szolgszab? Abban ilyenről nincs szó, hogy nem lehet papírrepcsiket dobálni a folyosóablakból (de szóljon valaki, ha ilyet talál). Szünet végére már olya fehér volt az alattunk lévő gyep, mint egy friss hóesés után. Külsőkörlet? Yessss, ezen a héten a másik szakasz a soros, ha nem lesz jó, akkor az ő könyveik lesznek lehegesztve a hétvégére, szóval akkor ereszdelahajamat. De hát minden jónak vége szakad egyszer, a bivalycsordáéhoz hasonló ricsajra személyesen maga a tanszékvezető ales jelen meg a színen… Szóval a külsőkörlet aznap délután már a mienk volt. De akkor is megérte.

A szaktanszéki péntek máskor is kisütötte a biztosítékot. Amikor mechanika nagyszünet kapott el minket, már a csapatban túltengett a tesztoszteron, a társaság döntő többsége már alig várta a délutáni eltávot, szép szóval kifejezve valahogy nagyon kanos volt a banda. Azt, hogy ki vetett szemet Jenőre, azt nem tudom, de kitaláltuk, hogy úgyis olyan kis kecses és gyenge testalkatú, mint egy lány, le kéne vetkőztetni, hogy kiderüljön, nem-e mégis egy csaj keveredett közénk. A javaslat helyes igenlésre talált (egy kivétellel – ez volt a Jenő), a gyakorlati kivitelezés viszont elsősorban hanghatás alapján inkább egy disznóölésre hajazott, mert szegény srác úgy visított, mintha nyúznák és közbe sóznák. Mivel többen voltunk ludak, mi nyertünk. Jenőn már csak az egyik cipője volt rajta, meg a zokni, amikor ezúttal az osztályfőnökünk ajtaja nyílt ki.

A történethez hozzátartozik, hogy az ofő még a tanév elején bejelentette, hogy igaz, hogy neki vannak csillagjai, nekünk meg nincsenek, de nem szeretné ha úgy tekintenénk ré, mint egy tisztre (nem is nagyon tudtunk), hanem inkább mint egy jóbarátra, aki elmagyarázza nekünk a mechanika rejtelmeit, és ha bármilyen tanulmányi problémánk van akár vele, akár másik tanszéki tanárral, akkor nyugodtan és bizalommal forduljunk hozzá, közösen megoldunk mindent, már ami emberileg lehetséges. Szóval nagyon haverkodni akart, de egy – egy teljes év alatt – már összekovácsolódott csapattal szemben ez nagyon gyenge kísérletezésnek számított. Hittük is meg nem is, szóval az erős fenntartás azért megvolt.

Lépést válts, a magas emberek azonnal gyűrűbe fogják az áldozatot, a többiek meg becsoportosulnak az útvonalra, hogy akadályozzák a megközelítést. Jenő öltözik ezerrel, mire a főhangya áttöri a kettős fedezéket kicsit (nagyon) kócosan, ziláltan és rákvörösen de majdnem szabályos öltözékben bukkan fel a sáncai mögül. Húúúú, egy kicsit megnyugodtunk; tudtuk, hogy innen már nincs bukás.

Ofő azért beérdeklődik, hogy mi is történt itt, áááá, semmi, semmi olyan különös, ami miatt ide kellett volna jönni, de hát nem nagyon lehet eltitkolni, hogy itt és most igenis történt valami. Próbálkozás megvolt, de nyilvánvaló, hogy ebből a bandából nem fog most kihúzni semmit, egy kicsit elkeseredetten, azért megreklamálja:

– Óóóóóó, fiúk, engem mindig minden jóból kihagynak!

Ekkor aztán nyilvánvalóvá vált, hogy az ofőnknk frenetikus és utolérhetetlen humora van, ugyanis a teljes folyosóból egyemberként és visszafojhatatlanul robbant ki a röhögés.

A szóban fogó osztályfőnökünk ugyanis NŐnemű volt!