Azt, hogy a fegyveres testületeknél a kártyatudás néha komolyabb karrier-építő (vagy simán kényelem-biztosító) tényező, mint a szakmai ismeretek, azt mindannyian eddig is sejtettük. Arról pedig, hogy magyar földön ez a jelenség évtizedes múltra tekint vissza, arról pilotax barátunk mostani posztjából is bizonyosságot szerezhetünk.

1969-ben kezdtem ejtőernyőzni az MHSZ-ben (hol máshol?). Meg voltam bolondulva a repülésért, csak sajnos a repülőorvosin derült ki, hogy színtévesztő vagyok, így pilóta nem lehetek, pedig már pisis koromtól katonai repülő szerettem volna lenni. Ekkor már mögöttem volt egy-két évnyi géptologatás, madárszartakarítás a Po-2-ről, kötélfonás és egyéb  örömök (no meg egy kevés hiénázás, vagyis örömrepülés, de ez utóbbi csak az oktatók jóvoltából, akik ezzel honorálták  azt, hogy hajnal 4-től este tizenegyig hajlandó voltam a seggük alá tenni a gépet).

Az orvosin (amikor már úgy el voltam kenődve, mint a lekvár a kislányom kenyerén) a szemészeti vizsgálat után megtudva, hogy repülésre alkalmatlan vagyok, összefutottam egy szintén orvosin lévő ejtőernyős oktatóval. Kiváló pszichológiai érzékkel megáldott srác volt, és meglátta bennem azt az alanyt, akit be tud fűzni arra, hogy ejtőernyős legyek. Egy kicsit azért itt is lehet repülni. Látta rajtam, hogy menten világgá megyek nagy-nagy bánatomban. Meggyőzött, így aztán befejeztem az orvosit, és HURRÁ: eje-alkalmas vagyok!

Jó brancsba sikerült kerülnöm, akik nem csak az ejtőernyőzésben voltak jó haverok, hanem a csajozásban, a sörözésben, az ultizásban, meg minden elérhető marhaságban, amit csak meg lehetett csinálni. Nem felejtem el, amikor ’69 augusztusában egy  4 napos eje-táborban a fő jelszó az volt, hogy HOL VAN DINNYEFÖLD…

Megtaláltuk! Aztán másnap persze nem volt ugrás, mert így is kevés volt a budi a reptéren, ezért elaknásítottuk a környéket bűzlő taposóaknákkal. Az MHSZ-es időkben az volt a szokás, hogy a központból küldtek egy AN-2-t, ami aztán négy napig állt a rendelkezésünkre. Ilyenkor máshonnan is érkeztek ugrók, többek között a seregből is.  A pilcsik igen kényes fiúk voltak: 11.00 és 15.00 óra között (a nagy melegre való hivatkozással) nem voltak hajlandók repülni. Hát mit tehettünk ilyenkor? Például kimentünk a strandra, akik meg nem mentek, azok vérre menő ultipartikat játszottak a leselejtezett D-1-esből készített napfogó sátor által vetett árnyékban.

Annyira bebolondultam az ugrásba, hogy érettségi előtti ballagásom napján hajnali négykor kimentem a reptérre és az oktatók annyira együtt éreztek velem, hogy megszervezték, hogy reggel 8-ig ugrottam ötöt, majd az ügyeletes CS 344-essel hazavittek átöltözni, és 9 órára a ballagásomra meg is érkeztem. Nem sokan érkeztek CS 344-es taxival a ballagásra. A gimnáziumban ahol beértem, a mai napig ki van téve a fotó a ballagásra való megérkezésemről. Van még más fotóm is kitéve hasonlóan konform tevékenységeimről, de azok nem képezik részét e történetnek J.

Persze az engemet beszervező oktató hátsó szándéka csak később derült ki számomra. Az eje-klubokat nem a szép szemünkért tartotta fenn állam bácsi. Persze, hogy előképzés folyt a sereg részére. Nagyon nem bántam, hogy így történt és lelkesen vettem tudomásul, hogy a kötelező 2  éves szolgálatomat az ejtőernyősöknél tölthetem le.

Azért a bevonulásig még volt idő, úgyhogy addig még gyűjtöttem az ugrásokat, és áldozatul estem egy ejtőernyős cuccban lévő barna szempárnak. Ezért aztán nagyon nem esett jól, hogy 3 hónapos friss házasként rántottak be. Az újonc időszak alatt ez határozta meg a lelki állapotomat, emiatt aztán fokozottan viseltek meg az újoncoknak kijutó fölös örömök. Meg aztán a kiképző tisztesek, akik másodidőszakosak (szlengben: gumik) voltak és még nem felejtették el azokat a k….t, amiket kaptak, s ezeket teljes terjedelmükben zúdították ránk, kopaszokra. Kincstári ésszel nevelték az újoncokat.

Ugyebár a bokorugróknál (nem sértés akar lenni!) ha az újonc nyitva felejtette a zsebén a gombot, akkor azt a tisztes levágta és záros határidőn belül fel kellett azt varrni. Igenám, de nálunk egy darab gomb sem volt, mert zippzárasak voltak a gyakorlók (egy székesfehérvári ezredes szerint mi népviseletben jártunk). Akkor a nyitvafelejtett zsebet be kellett varrni, és úgy kellett legalább 24 óráig hagyni, ami minden tisztesnek felhívás volt keringőre, vagyis arra, hogy ez egy rendetlen kopasz, ezért éppen megfelelő alany a következő fókarodeóra.

A mai napig akaratlanul is ügyelek arra, hogy a ruházatomon minden gombom be legyen gombolva, minden zippzár be legyen húzva.

Szóval a bevonulást követő harmadik hétre – még jóval az eskü előtt – ha valamelyikünk a nevét hallotta, hogy „X honvéd!!!” (olyan hangerővel, hogy az felért egy oroszlánordítással), már sikerült kiépíteni a pavlovi reflexet az újoncokban, hogy alapos kibaltázás következik, úgymint a kályha belsejének kimosása, a 120 személyes körlet faltól falig fókázása időre, piszoár kapargatása zsilettpengével, stb.

Lényeg az hogy senki nem szerette ekkor már a nevét hallani a tisztesektől, akkor sem, ha éppen negédesen szóltak hozzá.

Egyik este, éppen pihenőt jelentő folyosófókázás közben- olyan 9 óra körül-  felordít a telefont felvevő belszolgálatos tisztes:

– ******* honvéd!!!

Gyengébbek kedvéért: ez én vagyok. Te jó Úristen, mi a ló…t csináltam már, miért akarnak ezek engem?!

– Azonnal jelentkezzen az ÜTI-nél!

A vér megfagy, lehelet megszakad. Magasságos Úristen, mit tehettem?

– Futólépésben az ÜTI-hez!

Az ügyeletes tisztes kísér, és vigyorogva lesi, mit kap ez a szerencsétlen kopasz.

– Vigyázz! – vezényel az őrvezető és jelent az ÜTI-nek, hogy ő bizony elővezette ezt az anyaszomorítót.

ÜTI:

–  Leléphet, őrvezető!

Amikor az őrvezető hallótávolságon kívül kerül, felröhög az ÜTI is meg az ÜTIh is, aki csak akkor jelenik meg a színen. Nem tudom, hogy mit tegyek, mert az ÜTIh egy régi ejés haver, akivel egetverő ulticsatákat vívtunk a D-1 es árnyékában, de hát itt ÜTIh. Közöttünk ég és föld a különbség: ő törzsőrmester, én meg egy földtúró kopasz. Tőlem akár tábornok is lehetne, ekkor legalábbis akkorának éreztem a különbséget, na de ugye minden relatív – mondá Einstein.

Szabályosan akarok jelentkezni, ami ekkorra azért már ment. Mindketten leintenek: hagyd a fenébe.

– Tudsz-e még ultizni?

– Jelentem: szeretek!

– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert ha azt mondod, hogy tudok, akkor nem kapsz a szatmári szilvából (a folyékony és igen „hangos” fajtából)!

Szabolcsi földim volt a lelkem.

Hajnal kettőkor kissé kapatosan jutottam vissza az ágyamhoz. Szerencsére csak vagy három deci volt a szilvából, elvégre mégiscsak szolgálatban voltak, meg ettől többtől lehet, hogy erőteljesebb vita lett volna a terített betlik kérdésében. No meg a reggeli fogmosáshoz is hangos volt a szilvórium.

Ezután sem kivételeztek velem a tisztesek, de érezhetően respektem lett előttük. Kifaggattak, hogy mi történt. Mivel az is szóba került, hogy honnan ismerem az ÜTI-t – nem őt ismertem, hanem a helyettesét, – és hogy már 80 körüli ugrásom van. A tisztesek között egynek sem volt ennyi ugrása, mert mind a seregben ugrott először, úgyhogy olyan 10-12 ugrással rendelkeztek ekkor, azok is bekötöttek voltak, meg 2-3 stabilizátoros, nekem meg akkorra már volt jó néhány kétezres kézim is.

Lényeg az, hogy az ÜTI meg a helyettese is ultimániásak voltak, és mivel az ÜTIh jól ismert az otthoni eje-táborokból, így oldották meg a sereg által eléggé el nem ítélhető módon rosszul szervezett unalmas üres óráiknak az agyonütését. A sereg ugyanis szörnyű ugyan, de  csak két főben határozta meg az ÜTI szolgálat létszámát, az meg ugyebár alkalmatlan egy tisztességes ultipartihoz.

Ekkoriban 10-20-as alapon játszották az ultit. Mai tejfölösszájúak okulására ez tíz- és húszfilléres alapot jelentett és nem tíz vagy húszforintosat. Mecsoda különbség és mekkora infláció!

A fene sem emlékszik már rá, hogy nyertem-e vagy vesztettem.