Nem, ne nézzétek meglepődve a naptárat, jól emlékeztek: október elseje van és nem március nyolc, úgyhogy szögyi mai posztjának semmiféle különösebb nőnapi apropója nincs. Csak hogy megadjam az alaphangot: minden kolléga tisztában van azzal, hogy az egyenruhásoknál úgy általában, s a repülősöknél különösen (katonáknál és civileknél egyaránt) erőlteljes hímsovinizmus uralkodik. És akkor jöjjön a poszt, amiért a szerző ikszedik alkalommal fog felkerülni a feministák feketelistájára.

Értelmes repülős nőt legfeljebb csak a repülő emlős, azaz stewardess szerepében kíván látni.

Az remélem megvan mindenkinek, amikor a MALÉV-gép leszáll, a kapitány elköszön az utasoktól, aztán bekapcsolva felejti a mikrofonját és odaszól a másodpilótának:

– Na, ha kiszálltunk, akkor megiszok egy kávét, aztán jól megb…m azt az új szőke sztyuvit!

Csaj rongyol előre mint az őrült, hogy szóljon a kapitánynak a malőrről, mikor egy utas utánaszól:

– Kisasszony, ne siessen annyira, nem hallotta, hogy először még kávét fog inni?!

Már az MHSZ-repülőklubban is a százhúszas taglétszámból összesen kettő darab volt, aki csak időlegesen rendelkezett Y kromoszómával. Nőnemű lény általában úgy fordult elő, hogy valakinek a valakije kijött, hogy megrepültessük, és legtöbbször ezeken szórakoztunk a legjobban. Érdekes, hogy komoly barátnő, illetve feleség csak nagyon nagyon előkészítve és óvatosan jöhetett ki; hiába, mindenki tudta, hogy mi vár egy olyan nőre, akit beültetnek egy kis hancúrra.

Hogy ez máshol, illetve mindenhol így van, csak egy apró példa (de rengeteg ilyen fellelhető még). Ez az, amikor az US NAVY bemutatópilótája ficánkolt egyet egy riportercsajjal, 2.30-nál indítja be a mosógépet, és 3.55-nél is érdemes figyelni.

Mindezek mellett idősebb koromra elérkezett az a szomorú pillanat, amikor fiunk önállósította magát, és emiatt a családon belül 2/3-ba kerültek a női nem jeles képviselői. Ilyen felállás mellett nem is tudom milyen csoda folytán sikerült kibulizni, hogy elmenjünk a kecskeméti repülőnapra, pedig a kétharmad az kétharmad.

Még nem messze a keleti kaputól kolbászoltunk, amikor elkezdtek kikocogni a nyitóképhez a MIG-29 esek (igen, ez még akkor volt, amikor ilyen gépeink voltak és repülhettek is), mondtam a családnak, hogy akkor most oda a kerítéshez, mert ez érdekesnek ígérkezik. Az is volt. Odaért a négy gép a zongorára (a pálya végén a zebraszerű felfestés neve), fékek betép, négy balkéz koppig előretolja a gázkarokat – nesztek drágáim, zabáljatok egy kis kerozint –, öt másodperc, hogy stabilizálódjon az égés, aztán rasztocska ki (tudom, van magyar neve is: kiemelő billentyű – de akkor már inkább rasztocska), és harcigáz, teljesen előre a gázkarok. Forszázsszivattyúk elkezdik önteni az utánégetőbe a naftát, láng megjön, kidurran hátul a fúvócsövön olyan öt-hat méteresen, az addig is bömbölő hang átmegy egy olyan dübörgésbe, amit az ember ugyan hall a fülével, de inkább a gyomrában érzi a remegést, az egész szinte katartikus élmény ahogy éppencsakhogy, de még féken tartva remegnek a fenevadak. Aztán fékoldás, a négy duplasvancú mint akit seggberúgtak, ahogy elmennek előttünk, a hangok változása, Doppler bátyónak köszönhetően a dörgés elmélyül, felszökkennek a levegőbe, aztán egy fél perc csönd (vagy legalábbis nagyon annak tűnik).

Pislogunk nagyon hülye képpel, hogy most akkor biztos megsüketültünk, de nem, mert hallom a gyermekkórus sírását: „Apaaaaaa, menjünk hazaaaaa…”

Ekkor volt az, amikor a drága lányomat elkapta a gépszíj, amit addig csak úgy érdeklődve nézett, hogy jééé, repülő, innentől már ő is majdnem olyan hülye lett, mint én.

Végigjártuk az egész repülőteret, meg amit ilyenkor kell, hiénáztunk egyet az angolok Tornádójában, megsimogattuk a Harriert (hiába, aki pofátlan volt fiatalkorában, az minek változzon meg …). Estefelé, amikor már szivárgunk vissza a kapu irányába, akkor újfent belebotlottunk a kiállított MIG-29-esbe, amibe X forintért bele lehetett ülni, és lefényképezték az embert. Ugyan nekem elvem, hogy okos repülős pénzért nem hiénázik (a potya gépbeülés, illetve repülés szakkifejezése), de akkor egy közös fényképet a lányommal egy MIG-ben, na jó, legyen. Gyors szabályismertető, hogy kétüléses gépben az oktató ül hátul, mivel nekem elvileg van C vizsgám (ha megvan még valahol) meg jópár repült órám, neked meg nincs, akkor te ülsz előre, én meg hátra. Mondja ott a hoppmester, hogy az első üléses bal oldalon száll be, a hátsó meg a jobb oldalon, és majd ott kell elhagyni a gépet is. Oké, megkerülöm a gépsárkányt, jobb oldalon felrongyolok a lépcsőn, erre ott van két NŐ egyenruhában.

Oké, tudom, hogy vannak már nálunk olyanok, akik beöltöztek (az ő rendfokozatuk akkor mi? ha nem lehet közlegény, akkor közleány?), de akkor is egy reptéren mit keres egy nő???? Nem hiszem, hogy szakácsok lennének, mert elkezdik nekem magyarázni, hogy hogy üljek be a gépbe, meg mire figyeljek ott bent, meg a kiszállásnál. Nekem! Egy nő! Hát, ha nő, akkor inkább fogjon f….t mint botkormányt (a félreértések elkerülése érdekében a kifütyült szó az nem a fakanál volt), nekem ne magyarázz kisanyám, amikor te még pajzán gondolat sem voltál, én már akkor a levegőben voltam (tudom, az öregkor nem érdem, hanem állapot, de hivatkozni akkor is lehet rá).

Azt azért el kell ismerni, hogy ha nem is a vadászpilótáknál, hanem a helikoptereseknél igenis eredményesen szolgálnak hajózó beosztásban nők a Magyar Honvédségnél. Azon a már lassan legendává vált hadgyakorlaton, amikor az USAF F15-ösei Eger környékén kergetőztek a magyar MI 24-esekkel, és az első napon igencsak hosszú orral szálltak le (ugyanis gyakorlatilag nem sikerült elfogniuk a kopikat, sőt még azok „lőtték le” őket), a magyar fegyverzetkezelők szinte mind kivétel nélkül nők voltak. El lehet képzelni mit kaptak az amcsi pilóták a társaiktól. Igaz, másnapra már felszívták magukat, és egy döntetlent hoztak ki.

Lazán és rutinosan bepattanok a hátsó ülésbe, körülnézek, megint konstatálom, hogy a szovjet/orosz repülőgépeken a hátsó ülésben sok minden van, csak éppen kilátás nincs, gázkar, kormányok rögzítve (vagy csak beragadva, isten tudja mióta áll már a földön ez a gépmadár, fogadjunk, ezt is a Jurassic Parkból hozták át), műszereket végignyálazva itt is ugyanazok vannak mint elöl (együlésesben ültem már egy régebbi keméti repnapon), sztárfotó megvan, lányom bököd felfele, hogy szálljunk ki, mert a következő már ott toporog mellette. Jó, másszunk, megvárom, amíg kikászálódik, na, akkor most figyelj, hogy kell azt szépen és elegánsan, kiemelkedek az ülésből, fél fenékkel fel a kabinperemre, kicsit hátradőlök, lábak átlendít a műszerfal felett, kézzel elnyomom magam a géptől, és addigra pont magam alá kapom a lábam. Tudom, tudom, mit játssza itt az eszét ez a vén ürge, talán azt képzeli magáról, hogy cirkuszi artista, de tagadhatatlanul látványos. Egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy hoppá, itt most a hátsó ülésből pattantam ki ilyen elegánsan, és itt azért még (vagy már) tart a szárny előrenyúló része, ami ráadásul igencsak lejtősre lett tervezve. Ebből kifolyólag most vagy egy oltári pofáraesés, vagy elindulok ezerrel lefelé. Még valamivel hangsebesség alatt átrongyolok a két megdöbbent katonanő között (igen, kezitcsókolom, én voltam az, aki legyintett, hogy tudja hogy kell kilépni a gépből), és mint egy száradni kiakasztott törülköző, szépen kétrét ráhajtogatom magam a szerelőlépcső korlátjára. Tekintély? Aha, volt…

Kihajtogatom magam, a nénik érdeklődéssel néznek rezzenéstelen arccal, jól van, ráértek majd akkor röhögni, amikor már elmentem, de a lányom persze ennyire nem tapintatos, a helyzetet kénytelen vagyok úgy jellemezni, hogy ha nem lenne füle, körbeérne a szája. Azért elvileg én vagyok az apja, meg valahogy meg kellene őriznem a repülős böcsületemet is, mit lehet ilyenkor csinálni?

– Kusss… én így szoktam!