Többször volt már arról szó itt, ezeken az oldalakon, hogy az őrszolgálat mindig is alkalmas volt arra, hogy egy kis adrenalinlöketet adjon az amúgy unatkozó katonák véráramába. Hiába tudtuk, hogy milyen kicsi a valószínűsége egy valódi Eseménynek, azért a legnyugodtabb, leghalvérűbb katona (avagy határőr) vérnyomása is felment egy csöppet, amikor átvette a fegyvert, a fullos tárat, s kiballagott (vagy pláne ha riasztáskor kirohant) az éjszakába. BigJoe barátunk egy hasonló emlékét osztja most meg velünk.

Az X1-en ki volt építve egy jelzőrendszer, amely segítségével – ha az utasítások szerint kezeltünk volna – az  őrpk. a boxából figyelhette volna a posztot. A működése igen egyszerű volt: az őrnek egy csengőkapcsolót kellett nyomkodnia az útvonalán felállított helyeken (a betonkerítés oldalán figyelő pontok voltak, kis teraszok), s ha minden OK, akkor körülbelül 3 másodpercig, ha „eksön” van, akkor meg ennél tovább kell nyomva tartania.

Ez igen ostoba rendszer, gondoljuk csak végig.

Az őrpók – az utasítások szerint – ül az asztalánál és erősen koncentrálva figyeli a térképet, amin piros LED-ek jelzik az őr helyzetét. Ha gubanc van – vagyis ha túl sokáig világít egy LED és nem gyullad a következő, akkor (a hatályos utasítások szerint) az őrpéká kisétál egy készenlétessel, s ellenőrzi az őrt. Folyamatos nyomvatartás eseten riasztás van, amit egy sípoló hang is megerősít.

Nos, ebben a most bemutatandó esetben úgynevezett „őrszolgálati esemény” volt kilátásban.

Egy nyugodt estén a (kellően öreg) Atis-Habi-Joe háromszög, egy gumi őrpók, meg egy korunkbeli bolhás múlatta az időt az őrszobában. „Szolgáltunk és éltünk”. Mivel jószívűek voltunk, így az őrpk-nak nem kellett kimenni bódézni éjszakára, maradhatott bent beszélgetni/ aludni. (Az az áldott jó szívünk…). De ágy már nem jutott neki. Úgy voltunk vele, hogy aludjon az asztalánál, őrizze a telefont. Kisebb nézeteltérések esetén előfordult, hogy az őrpk. kimenekült az őrszobából, vagy mi nem voltunk hajlandóak bemenni.

Ez akkor történt meg, ha takarítást vagy hétvégét jelzett a barométer. Hétvégén az ojjektumba nem járt a kutya se, a portás videózott, sokszor mi is lementünk, megnéztünk egy-két filmet. Miután mi vigyáztunk a portásra is – néha etettük is –, a löket hozzánk addig nem jött be, amíg nem jeleztük, hogy az őr a helyén van. Némely katonák ebben az objektumba gyűjtötték a kutyakaját (zsákszámra ám, nem zacskózva!), majd leszerelés után a portás segítségével kihozták az ojjektumból és értékesítették a cuccot. Az egyik páciens nem aprózta el: egy komolyabb utánfutóval vitt el zsákos kutyakaját, gondolom a haszonból kapott a portás is.

Szóval kellően össze volt fonódva velünk.

Rajtam már surci sem volt, a csúzli betárazva a falnak támasztva, éppen készültünk szunyálni. A szolgálati ebek kint figyeltek, vagyis ment minden a szokásos kerékvágásban.

Egyszer csak sípol a jelzőrendszer, világít a legtávolabbi helyet jelző LED.

Őrpók: Ki van kint?

Gyors létszámellenőrzés, majd az eredmény: senki, csak a kutya, de az nem kapott képzést a jelzőrendszer kezelésére.

– Ilyenkor mi van? – kérdezi az őrpók.

– Valaki nyomja a gombot. Atis, kapd a csúzlit, mert valaki bejött és a bolondja szórakozik velünk – mondtam, miközben csatoltam a surcit.

Az őrpók és a Habi is jelezte, hogy jönne elfogni, meg persze a bolhás is, de az aki kapja marja elv alapján kiugrottunk az ajtón Atissal. Futás a jelzőpont felé, a vállam fölött látom, hogy jön Atis meg a bolhás utánam. Már erősen sötét volt, hallottuk, hogy ugat a blöki, gyorsítottunk. A jelzőpont a sarokban volt a betonkerítés oldalán. Ezzel párhuzamosan volt egy épület, az épület és a kerítés között blokin pedig egy blöki. Futás közben Atist leküldtem balra az épület aljához, én felülre vettem az irányt. A bolhás lemaradt.

Az épület sarkánál kinéztem és láttam a kutyát rohanni lefelé, miközben ugat, mint a veszett fene. A nyavalyát, Atis fogja elkapni a madarat, én meg nem kapok semmit – gondoltam magamban bosszúsan.

Kiértem az épület végéhez. A kutya rándult egyet a blokin, de ugat tovább. Nem látok semmit, Atis bújik ki egy bokorból, „Semmi nincs itt!” kiáltással. De akkor mit kergettünk, mit kergetett a kutya, mitől jelzett a rendszer? Utánajártunk, a billenőkapcsolóra gyanakodtunk, de az rendesen működött, ide-oda váltott. Tudtuk, hogy a kutyáknak kevés haszna van, de egy biztos: ok nélkül nem rohan végig a blokin. Átfésültük az egész területet, semmit sem találtunk.

Ha valaki bejött „szórakozni”, akkor az megúszta.

– A f…ért futottunk ilyen nagyot!! – lázadozott Atis.

– Lazuljál, legalább nem unatkoztunk, húzzunk aludni – feleltem.

És szolgáltunk tovább…