470. – Ejtőernyős emlékek

A most következő kis történeteknek – melyekkel pilotax kedveskedik a mélyen tisztelt olvasóközönségnek – csak annyiban van köze a katonai szolgálathoz, hogy az MHSZ-es előképzésben estek meg. Ha lennének itt olyan – fájóan ifjú – kollégák, akik nem ismerik ennek a betűszónak a feloldását, nekik elmondom, hogy az MHSZ a Magyar Honvédelmi Szövetség rövidítése, ami az ántivilágban a szocialista ifjúság honvédelemre nevelésének volt az elsődleges, félkatonai intézménye, melynek keretein belül sport- és szabadidős tevékenységeket is szerveztek, sok tízezer tizen- és huszonéves legnagyobb örömére.

Az első ugrásaimat 1969-ben sikerült abszolválni. Abban az időben rendszeresen tartottak eje-táborokat, és azokban volt lehetőség az ugrásra. A kluboknak nem volt saját gépe, mint manapság, hanem az MHSZ Budaörsön állomásozó flottájából küldték ki az igényléseknek megfelelően az AN-2-ket. Sőt, minden felszerelést a központi raktárakból kellett elhozni, mert a klubokban csak néhány oktatónak kiutalt személyi felszerelés volt. A tábor előtt néhány nappal el kellett menni a központi raktárba és az igénylésnek megfelelően elhozni a felszerelést. Akkor nem lehetett edzőcipőben, melegítőben ugrani, csak az MHSZ által adott felszerelésben. Katonai jellegű és színű ejtőernyős overallban, magas szárú, de puhatalpú bakancsban, továbbá bukósisakban (nem haubéban) ugrottunk.

Hogy, hogy nem, ebben az évben eléggé szerencsétlenül alakultak a táborok, mert az elsőre augusztusban került sor. Ebben az évben nem is nagyon sikerült többet ugranom, mint kilencet. Ez bosszantó volt, mert abban az időben legalább 10 bekötött ugráshoz volt kötve a kézi ugrás lehetősége, úgyhogy ennek a lehetőségnek ’69-ben már meszeltek.

A következő év már sokkal jobban alakult. Sikerült az első kézi ugrásokat teljesíteni és a D-1-es után kaptam egy „új” ernyőt, a PD-47-est. Ez egy négyszögletes ernyő volt, mind a négy hevederén egy-egy irányítózsinórral. A D-1-eshez képest maga volt a csúcs. A D-1-est csak a hevederekben függeszkedve lehetett „irányítani”, tulajdonképpen csak csúsztatni. Megfelelő kondi nélkül esélytelen volt valamennyire is befolyásolni a haladás irányát, illetve a földetérés helyét megválasztani. Gyakorlatilag a hevedereken függeszkedve lehetett valamelyest változtatni a 82 m² hatalmas tehetetlenségén.

Már „menő” voltam a magam 16-18 ugrásával, benne 6-8 kézivel, amikor váratlanul gépet kaptunk. No nem az igényelt táborra, hanem mert egy közeli (50 km-re lévő) kisvárosban repülőnapot szerveztek és nekünk kellett a bemutatót ugrani. Egy felszállás lett tervezve, úgyhogy max. 12 fő vehetett részt az ugrásban, a székhelyünkön startolva és átrepülve a kisvárosba, leugorva, majd onnan CS 344-es MHSZ taxival vissza a hazai reptérre. Én is bekerültem a csapatba, igaz, azzal a feltétellel, hogy „visszaminősítenek” D-1-essel ugrónak. Felháborító volt, hogy engem, a „menőt” így megaláznak, de győzött a hiéna bennem. A kisvárosban természetesen nem volt repülőtér, úgyhogy erre a célra a városközeli libalegelőt jelölték ki. A kijelölt célterület nem volt valami nagy, különösen a D-1-essel ugrók nem igazán irányítható ernyőjéhez viszonyítottan.

A libalegelőt körbekordonozták és a gyakorlatilag a több ezer emberrel körülvett középső területre kellett érkezni. Szerencsére az idő jó volt és jelentéktelen volt a szél is, úgyhogy csak az ugrató ügyességétől függött, hogy a gyakorlatilag irányíthatatlan D-1-essel ugrók hova fognak érkezni. Ennek az volt a célja, hogy az első ugró elsodródásából – ezért nem volt szabad irányítani az ernyőt – az ugrató helyesbíteni tudja a tényleges bemutatót ugrók kiugrási helyét.

Kijelöltek célugrónak, vagyis én ugrottam elsőnek. Ennek voltak előnyei is, no meg hátrányai is. Előnye az volt, hogy első érkező ejtőernyősként le lehetett aratni az elsőt megillető tapsot, éljenzést, csodálatot – akkoriban még nem volt hétköznapi az ejtőernyőzés –, meg zavartan lehetett visszautasítani a korsó sörre szóló meghívásokat. Hátránya viszont az volt, hogy utasítás szerint csak akkor szabad irányítani az ernyőt, ha vészhelyzet, vagy egyéb komoly gebasz fenyeget. Eje-szempontból akkor még fegyelmezett voltam és betartottam az utasításokat.

A kiugrás után hagytam az ernyőt menni arra, amerre menni akart. A földetérés előtt olyan 100 m magasan láttam, hogy gond lesz, mert erősen sodródtam a tömeg feje fölé. Nagy volt a zsúfoltság, ezért igen nagy volt az esélye, hogy valakinek a nyakában kötök ki, netalán a mindenhol nyüzsgő valamelyik kisgyereket taposom meg a közel 80 kilómmal. Egyik sem volt kecsegtető perspektíva, úgyhogy elkezdtem a D-1-est hátrafelé csúsztatni a két hátsó hevederrel az ugróterület irányába, a teljes súlyommal csimpaszkodva. Sikerült a tömeg előtt a kijelölt területre érkeznem kb. 3-4 m-rel. A földetérés előtti utolsó másodpercek ernyővel való birkózásában azonban nem tudtam a landolásra figyelni, így érkezéskor a nemcsak libalegelőnek használt réten akkorát csúsztam és estem egy friss tehénlepényen – több ezer figyelő szempár kereszttüzében –, hogy tetőtől talpig bekent a nem kisméretű és igen friss, szerintem aznap reggeli lepény. Volt ott taps, ováció meg röhögés is, az utóbbiból sokkal több. Ráadásul meg sem tudtam szabadulni a tehénszaros overalltól, mert a meleg miatt alatta csak egy szál alsógatya volt, meg azért a Csepel teherautón a visszafelé úton sem lett volna sem ildomos, sem igazán egészséges egy szál gatyában virítani. Igaz, a platón bőven volt helyem, mert nem is tudom miért, de a többiek a plató egyik sarkában csoportosultak és elutasították minden kezdeményezésemet a közeledésre.

Még ugyanebben az évben egy másik, a miénknél nagyobb városban – ami az előzőhöz képest éppen ellenkező irányban volt, de ugyanakkora távolságban – szintén repülőnapot szerveztek. Ebben a városban nem volt civil repülőtér, csak egy hatalmas szovjet repülőbázis. Ide lett kijelölve a start helye. A rettentő titkosság miatt igen szigorú feltételeknek kellett megfelelnünk. Két héttel előre le kellett jelenteni az ugróállomány névsorát. Aztán néhány embert az elhárítás kihúzott a névsorból, mert pl. kanadai rokonai voltak. Az oroszok kikötötték, hogy a repülőtéren nem mozoghatunk, nem hagyhatjuk el a kijelölt épületet, s a géptől, illetve a géphez mozgás is csak fegyveres kísérettel történhetett.

Átrepüléssel mentünk oda, úgyhogy nem volt szükség a Csepel teherautók szolgálataira, mert hazafelé is az AN-2-essel tettük meg az utat. A szigorú szabályok ellenére az oroszok roppant vendégszeretőknek bizonyultak. Eredetileg legalább két felszállásról lett volna szó, de az AN-2-t nem lehetett tovább terhelni még további 12 ernyő súlyával (kb. 12 x 16 = 192 kg). Eleve volt 12 felszerelt ugró, a gép az át- meg a visszarepülés miatt rendesen feltankolva. A teherautót, ami utánunk hozta volna az ernyőket, nem engedték be a repülőtérre, ezt előre kijelentették.

Mivel két felszállás volt tervezve, az oroszok eleve ennek a létszámnak megfelelő mennyiségű kajával készültek a fogadásunkra. Mi azonban az előzőekben leírtak miatt csak 12-en voltunk. Az oroszok kábé 20 kiló forró, frissen főtt debreceni páros kolbásszal vártak bennünket, hozzávaló mustárral, savanyú uborkával, meg friss ropogós kenyérrel. Nem voltunk szívbajosak és tizenketten megettük az összes kolbászt. Volt is nyögés meg hascsikarás, meg olthatatlan szomjúság, mert a drága jó továrisok az innivalóról bizony elfelejtkeztek. Márpedig a kolbász, pláne ebben a mennyiségben igencsak kívánta a megúsztatást. A csapvíz meg sehogyan sem illett a debreceni páros kolbászhoz, no meg az ízlésünkhöz sem. Persze ha lett is volna a kívánatos sör, annyira azért nem voltunk fegyelmezetlenek, hogy ugrás előtt inni mertünk volna. Hazaérkezés után azért kiürítettük a reptérközeli sarki kocsma teljes sörkészletét, a csapoltat is meg az üvegest is. Nagyon szomjasak voltunk.

8 hozzászólás

 1. szogyi — 2014-02-07 10:25 

Mostmár értem hogy a mi időnkben (70-es évek közepe/vége) miért nem sikerült szárazra inni a szakszervezetet (akkoriban így hívtuk “azt” a kocsmát).
Úgy látszik az elődeink példájából okulva, ha repülési nap volt, előzőleg jól bespájzolt a tulaj….

 2. pilotax — 2014-02-07 11:30 

@szogyi: Mondjuk az tény és való, ha egy eje. táborra való srác bement az említett műintézménybe, akkor igencsak tele lett azzal 60-80 de sokszor a 100-as létszámot elérő zsinórbohóccal. Ha mindenki csak egy sört akart inni akkor is sokszor előfordult, hogy már ez kimerítette a készletet.

 4. optikazegg — 2014-02-07 15:09 

Bocs……..
Nem ezt akartam.

Érdekes sztori. Én mint nyúl nagyon irigyeltem a némiképp érdekesebb dolgokat végzőket. Bár az ejtőernyőzéstől be lettem volna…..

 5. krux — 2014-02-07 17:54 

Ez jó volt! Mennyit utaztál, fáradoztál, meg még egy gépből is kiugrottál, csak hogy egy rakás tehénlepényben landolhass… :-)

 6. pilotax — 2014-02-07 19:22 

@krux: Hááááát nem éppen az volt célom, hogy ennyi előzmény után egy tehénszarban kössek ki :)! 45 év távolából már nem érzem olyan szörnyűnek a dolgot mint akkor. El tudod képzelni, mit kaptam a nézőktől meg a többi ejéstől? Na akkor vedd annak a tízszeresét! Így aztán nem csoda ha megmaradt bennem a dolog.

 7. orvezeto — 2014-02-07 20:28 

Azzal csatlakozom Optikához, hogy mostanság bevállanám az ejtőernyő- tehénlepényt kombót is, ha cserébe 20 évvel fiatalabb lehetnék.
Orvezeto

 8. pilotax — 2014-02-08 10:52 

@orvezeto: Az itt kommentelő öreg harcosok közül szerintem is bevállalná mindenki, én meg pláne merthogy, akkor 17-18 éves voltam.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.