Többször volt szó ezeken az oldalakon arról, hogy a hadsereg (s ezen belül a felderítők) működésének a híradás bizony igen fontos eleme. Ha jól működik, a fene se foglalkozik vele, de ha nem, akkor jön a Nagy Szivattyú. Pilotax kolléga egy hasonló esetről számol be az alábbiakban.

’74-’75 telén gyakorlatra mentünk a Bükkbe, valahová Egerbakta vagy Felsőtárkány (?) környékére. A feladat bázis keresése, kiépítése, majd felderítő járőrtevékenységgel az ellenséges hadműveleti rakétaütegek felderítése, rajtaütéssel vagy lesállással történő rongálása vagy megsemmisítése.

Azt az eligazításkor előre jelezték, hogy egy Honest John harcászati-hadműveleti atomfej hordozására is képes  rakétát (imitációt, felfújható gumi) fognak majd küldeni, telepíteni, azt kell megkeresnünk és rajtaütnünk, vagy ha menetben van, akkor lesállást foganatosítani. Minderre kaptunk 3 x 24 órát. A nulladik napon az erdőben egy út fölött, kb. ötven méterrel találtunk egy jó nagy gödröt, ami majdnem alkalmasnak tűnt bázis építésére, csak némi gyalogsági ásóval történő farigcsálást kívánt. Az azért nem ment könnyen, merthogy a talaj igencsak köves, gyökeres, fagyott, agyagos volt, s a közel 1 méteres hó sem tette könnyebbé a dolgunkat. Sikerült befednünk, havat terítettünk rá, úgyhogy felderítő mércével mérve kaptunk egy összkomfortos bungalót. Ekkoriban még a sorállománynak nem volt hálózsákja. Három napon keresztül folyamatos váltásos járőrözéssel kerestük az ellenséget, de az nem akart velünk sehogyan sem találkozni.

A második napon már igencsak fáztunk, pedig nem volt nagyon hideg, hanem az az igazi szép téli napsütéses, szélmentesen havas  (legszebb síelőidő), -3, -5 fok körüli hőmérséklet volt. A környéken nem jártak emberek rajtunk kívül, így aztán nem voltak a hóban kitaposott ösvények. Három napon keresztül kellett járőrözés közben a méteres havat túrni, tapodni. A surranóink azonban (annak ellenére, hogy ujjnyi vastagon kentük be fókazsírral) átáztak, no meg a ruházatunk is átázott az állandóan magas hóban történő közlekedés miatt. Az ember meg a lábáról tud igencsak fázni.

Hiába kutakodtunk bebarangolva az egész környéket, nyomát sem találtuk a keresett célpontnak. Persze híradó összeköttetés már megint csak akkor lett, amikor a kapott táviratban utasítottak bennünket, hogy ekkor és ekkor itt és itt jelenjünk meg, mert vége a gyakorlatnak és ott fognak bennünket összeszedni. Dühöngtünk, hogy olyan balfékek vagyunk, hogy egy ekkora célt, mint a Honest John rakéta, képtelenek voltunk megtalálni. Sejtettük, hogy ezért nem fogunk dicséretet kapni.

Háromnapi állandó járőrözés után az a hadműveleti tiszt jött értünk a találkozási pontra, aki ezt az egész gyakorlatot tervezte. Ilyen se volt még, végig kínált bennünket egy kis jó karcos házi pálinkával, mert mindannyian úgy dideregtünk, mint néger az Északi-sarkon. Nem értettük ezt a nagy jóindulatot, de ez nem akadályozott bennünket abban, hogy gyorsan kiürítsük a felénk kínált kulacsot, hú de jól átmelegített, de ez sajnos nem tartott sokáig.

Szolnokra egy teherautóval mentünk, de a ponyvát, ami legalább a dermesztő menetszéltől óvott volna bennünket, nem engedték felhúzni azzal az indokkal, hogy az úgy balesetveszélyes. Harminc kilométer után kopogott rajtunk az átázott és jéggé fagyott bakancs meg ruha. Persze a főhangya úr a meleg fülkében könnyen pofázott a balesetveszélyről. Mikor már a szar is csörgött mindenkiben, mint a platón lévő rangidős, utasítottam a hangosan kocogó fogakkal vacogva gubbasztó srácokat, hogy húzzák fel a ponyvát, és megtették, merthogy ugyebár az utolsó parancs az érvényes. Szóltak a beszaribbak, hogy ebből balhé lesz. Nem érdekel, de szerintem azt sem akarja senki sem, hogy egy egész felderítőcsoport legyen hetekig a gyengélkedőn tüdőcsúcshuruttal,  tüdőgyulladással meg fagyási sérülésekkel. Mikor a főhadnagy észlelte, hogy felhúztuk a ponyvát, megállította a kocsit és parancsmegtagadásra hivatkozva meg hadbírósággal fenyegetőzve adott parancsot a ponyva lehúzására. Először szép szóval próbáltuk vele megértetni a helyzetet, de nem akarta megérteni. Végül elhangzott néhány, a főhadnagy személyére szólóan beazonosíthatatlan fenyegetés a platóról. „Majd a laktanyában elintézzük!”, bejelentéssel visszakotródott a fülkébe.

Volt az ügy miatt néhány meleg pillanatom, és elég sokáig álltam a szőnyeg szélén. A törzsfőnök azonban hajlandó volt meghallgatni és akceptálta is az érveimet, sokkal belátóbb volt, és egy ejnye-bejnyével megúsztam (a hétvégi eltávozásról le kellett mondanom). Főleg azt értékelte, hogy aggódtam a beosztottjaimért, és azt kifogásolta, hogy nem voltam elég diplomatikus a főhadnaggyal folytatott vitában. A diplomatikus véleménynyilvánítás valahogy sohasem volt az erősségem. A törzsfőnököt az ilyen módon történő elintézésben gondolom az is befolyásolhatta, hogy ekkorra már három srác is 40 fokot megközelítő lázzal feküdt a gyengélkedőn.

Másnap a gyakorlat kiértékelése történik. A parancsnokság sűrű elnézést kér, merthogy nem mi voltunk a hibásak abban, hogy sikertelen lett a gyakorlat. Próbáltak bennünket rádión értesíteni, hogy a rakéta majd később megy, illetve hogy egyáltalán megy-e, de a hegyek között nem volt megfelelő a rádióösszeköttetés, ezért voltunk szívóágon. A gyakorlat első napján nem tudták felfújni a gumirakétát, mert azt valahonnan kölcsönkapták, defektek garmadájával. A gumiszerelők tucatnyi lyukat találtak rajta és az első gyakorlatnap a defektek javításával telt el. A második napon a teherautó, amivel ki akarták telepíteni a rakétát, adta meg magát. Javítani kellett, mert legközelebb Szolnokról lehetett volna másikat szerezni. A harmadik napon minden klappolt, csak nem számoltak a méteres hóval. Képtelenek voltak bevinni a telepítésre kijelölt területre, mert a hóban percenként akadtak el a Csepel teherautóval.

Az a gyakorlat nem túlélőgyakorlatnak lett tervezve, de az lett belőle.