Ahogy visszanéztem az eddigi, közel félezer posztot, feltűnt, hogy két kategória erősen megelőzi az összes többit: az egyik a határőr kollégák visszaemlékezéseit tartalmazza, a másik pedig az egykori kutyás katonák sztorijai. Nos, Kelempájsz bajtársunk (mondhatni huszáros lendülettel) most egy olyan visszaemlékezéssel lepi meg a közösséget, amely mintegy közös eleme az imént említett két kiemelkedő halmaznak: határőrös is és kutyás is. Nem hinném, hogy nagyot tévedek, amikor azt mondom: szerintem nagy sikere lesz.

Buksitizedes bajtársnak igaza van: már régebben ígértem, hogy írok a Dunakeszin töltött időkről is. Most szeretném pótolni a hiányt, a következőkben beszámolok katonaidőm egyik legérdekesebb szakaszáról, ami 1975. szeptember 4-én kezdődött és 1976. január 25-ig tartott: a kutyás iskolán töltött hónapokról. Annyi minden történt ez alatt a pár hónap alatt, hogy nem is fér ki egyetlen posztba, de majd több darabban közreadom. Most pedig kezdődjék az elején.

A szakkiképzés után, 1975. szeptember 4-én megkezdtem határőr szolgálatomat második kutyavezetőként, Hörmannforráson, 18-as hadrendi számmal. Alig három nap határszolgálat után parancs jött, miszerint Dunakeszire vezényeltek kutyakiképző tisztesi iskolára.

Parancsnokunk (akiről már írtam, hogy kiabálós ember volt, de alapjában véve nem volt rossz fiú) ekkor egy kicsit kitolt velem. Hiába voltam vezényelt 17:00 órától, mégis kirakott egy 20-04-re, tehát este 8-tól reggel 4-ig kinn hallgattam a bagolyhuhogást az erdőben. Már hajnalodott, amikor visszatértem a szolgálatból, de kutyakörletes lettem, és ki kellett takarítanom a kutyaboxokat, no meg főzni is kellett a blökiknek valami korhelylevest, aztán végre úgy 6 óra tájban ágyba szédültem. Nem kellett egy percnél többet várni, már aludtam is.

Negyedórát.

Negyed 7-kor jött értem az autó. Azonnal kiütöttek az ágyból, pakolás hirtelen. Olyan hirtelen, hogy még két srácot küldtek segíteni, összerámolni a cuccomat. Félholtan támolyogtam ki a hátizsákkal meg a fegyverrel az autóhoz, felültem a motyómmal a platóra, aztán nyomás. Éppen velem kezdték, a fene egye meg. Ha később jön értem a Csepel, még alhattam volna akár 1-2 órát is. Végigjártuk a határ menti őrsöket, felszedtünk még nyolc bajtársat, akik velem jöttek Keszire, és még két kutyát is vittünk magunkkal. Ezeket leselejtezték, mert szolgálatra már nem voltak alkalmasak. Törtem is fejemet, mit fognak csinálni velük, talán a szemem láttára lövik agyon őket? Később kiderült, hogy aggodalmam alaptalan volt.

Valamikor délelőtt érkeztünk meg Szombathelyre, a kerületparancsnokságra. Itt kutyás felszerelést vételeztünk: nyomozóhámot, hosszúpórázt, szájkosarat, meg rendes pórázt nyakörvvel. Utána kajáltunk, majd délután végre kialhattuk magunkat –mint kiderült, több bajtársam is kinn töltötte az éjszakát a baglyokkal.

Másnap reggel, szemerkélő esőben indultunk útnak a ponyvás autóval. A határ felé vezető utak mellett, az erdőben félig álcázva, de volt, ahol a nyílt országút szélén, több ruszki PSZH-t is láttam. A géppuska az útra volt irányítva, mögötte ketten ültek: egyik a távcsővel az utat figyelte, a másik katona a kezét a fegyveren tartva bóbiskolt. Egy harmadik pedig a rádió mellett ült. Amint már beszéltem róla, akkor lépett le Szombathelyen az alakulatától valami Szergej, akit már napok óta kerestek, leginkább maguk az oroszok. Ennek a Szergejnek nem volt veszteni valója, tudta, mi vár rá, ha elkapják, ezért nem aprózta: az AK-hoz való szuronnyal szökött meg (biztosan sört akart bontani vele). Másnap Szkv. bajtárs működési területén kapta el az a katonatársam, aki a kiképzésen a rajban mögöttem állt – de erről már beszéltem.

Most azonban mi, az autón ülők, ebből kimaradtunk. Mi tagadás, nem is bántam.

Az út Szombathelytől Dunakesziig elég hosszú, kora délután érkeztünk meg, már szép, szeptemberi napsütésben. Fehérre meszelt kőoszlopok között nyílt egy kapu, az egyik oszlopon fekete üvegtábla, rajta arany betűkkel a következő felirat: „A Belügyminisztérium Kutyavezetőképző Iskolája”.

Amint megérkeztünk és leszálltunk a platóról, egy rendőr törzsőrmi jött oda hozzánk, kezében egy lefűrészelt csövű és tusájú karabély, és megmutatta, hová helyezzük a selejtezett kutyákat. Hideg futkosott a hátamon, hogy „na, most lelövik őket, és nekem végig kell néznem” – de nem ez történt. Először is a kutyákat elhelyeztük a számukra kijelölt boxokban, majd megetettük-megitattuk őket. Pár nap múlva elvitték szegényeket valahova, nem tudom, mi lett velük. Nem sokkal később az is kiderült, hogy a lefűrészelt csövű karabély nem kivégzőeszköz, hanem „csibészpuska” volt: őrző-védő gyakorlatok során vaktöltényt tettek bele, és ezzel durrogtattak, hogy a blökkentyűk szokják meg lövés zaját. A puska a rövid cső miatt akkorát szólt, hogy mindig csengett tőle a fülem.

De most még csak elfoglaltuk a körleteinket. A Határőrség legkülönbözőbb kerületeitől jöttek ide katonák, az ország minden sarkából. Egy fiatal hadnagy volt a századparancsnokunk. Négy szakaszból állt a század, mi, szombathelyiek egy rajt alkottunk. A szakaszparancsnokunk egy főtörzs volt. A közelmúltban valami baleset érte, mert eltört a karja, ezért a helyettese, egy fiatal őrmi vett gondozásba bennünket. Ez az őrmi korábban szakaszvezetőként szerelt le, de beadta a TSZ-t (továbbszolgálati kérelmet), így került oda szakaszpk-helyettesnek. Igen jó srácnak bizonyult, később megkedveltük őt. Buksitizedes ismerőse, Tóni bácsi akkor még zászlós volt.

Megismerkedtünk leendő oktatóinkkal is. A kutyakiképzési módszertant egy rendőr alhadnagy tanította (már nincs köztünk), a katonai és pedagógiai ismereteket pedig többen is. No meg volt politikai oktatás is, erről már említettem, hogy az ügyes katonák nyitott szemmel is tudtak aludni közben.

A körletünk valaha istálló volt, ez még látszott a helyiségek elrendezésén. Középen egy vaskályha állt, ezzel fűtöttünk később, amikor megjött a tél. Zuhanyozni hetente kétszer lehetett, amikor befűtötték a kazánt is.

Fokozatosan kialakult a menetrend. Az őrséget reggel nyolctól másnap reggel nyolcig adtuk, négykampós váltásokkal: 4 óra kinn, 4 óra a telefonnál, 4 óra pihenő. Sajnos, amikor leadtuk másnap a szolgálatot, nem kaptuk meg az ilyenkor előírásos 4 órányi pihenőt, mert akkor elmaradtunk volna a kiképzéssel. Így aztán álmosan vettünk részt a foglalkozásokon. Különösen a tanteremben, politikai fejtágítás közben bólogattak nagyokat ez előző napi szolgálat tagjai.

Kaptunk kutyát is, fejenként egyet, német juhászok voltak mind. Nekem egy Cinka nevű kis szuka jutott, állítólag orosz katonáktól vették. Szegénykém nem tudott magyarul. Mondtam neki, hogy „ülj!” – de csak nézett rám és csóválta a farkát. Amikor mondtam, hogy „Cinka! Szagyisz!” – rögtön leült, ahogy kell. Ezen jókat röhögtünk. Sajnos szegény Cinka nem fogta a csibészt, csak morgott rá, de nem merte megtámadni, így aztán elvették tőlem, és helyette kaptam egy Tomi nevű megtermett kant, amikor felugrott rám, akkora volt, mint én. Jól összebarátkoztam vele a későbbiekben.

És képzeljétek el: a kantinban lehetett sört meg forralt bort is kapni! Ez kivételes, különleges eset volt akkor, és csak azért engedték meg, mert a rendőrök is ugyanabba a kantinba jártak.

Aprópopó, a rendőrök: a kutyás iskolán természetesen rendőröket is oktattak. A járőrök és a nyomozók fél év bentlakásos tanfolyamon vettek részt, ugyanakkor bűnügyi technikus hallgatók is voltak itt beszállásolva, ők egy hónapot töltöttek a kutyás rendőrök munkájának megismerésével. Mi, határőrök is gyakran működtünk együtt velük, egész jó baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, de erről majd külön posztban írok.

Hát így kezdődött a kutyás iskola. Amint később kiderült, egyáltalán nem éltünk ingerszegény környezetben, rengeteg kalandos esemény történt velünk. Nem bántam meg, hogy ide kerültem. Folytatása következik!

Határőr kézszorítással: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás