496. – A kultúra harcosa 3.0

nyit…avagy a dolgos hétköznapok

Három év is eltelt az utolsó irományom megjelenése óta itt a Milstoryn. Sajnos az eltelt időben nem nagyon volt időm még arra se, hogy olvassam a történeteket, nemhogy a folytatást megírjam – folytatja úgy ezerhatszázhatvanhárom napnyi szünet után 68nyara a négy és fél (nem három!) évvel ezelőtt elkezdett történetet. De hát mindannyian tudjuk, hogy a kultúrosok sose voltak az a kapkodós népség :-)

Ott hagytam abba annó, hogy télire maradtunk a behavazott Balatonfüreden a csapatpihenőt őrizni. Lassan, de biztosan azért kitavaszodott és elkezdődött a felkészülés a következő szezonra. Elkezdődtek a dolgos hétköznapok. A pihenő parancsnoka úgy gondolta, hogy két ilyen remek katonát csak nem enged vissza az ezredhez, így mi maradtunk. Még egy nyár a Balaton partján…még belegondolni is iszonyatos volt. Mondjuk a nonstopp eltáv-megvonás rendben folytatódott, hiszen csak nem gondoljuk, hogy szezonban nélkülözni tudnak minket? (A mai napig érdekel a kérdés, hogy a még újoncként az egyik gyakorlatért kapott egy hét jutiszabim mikor fogom tudni felhasználni?) Így esett, hogy a katonaság ideje alatt sikeresen abszolváltam 3, azaz három darab eltávot. Egyet még az eskütétel után, egyet a második nyáron, egyet pedig majdnem a legvégén, de erről majd később.

Szóval elkezdődött a felkészülés a vendégek fogadására. Mivel nekem, mint kultúrosnak + öreg katonának annyira megerőltető feladatokat már nem adott a főnökünk, egyik nap kitalálta, hogy a szolgálati Barkassal menjünk már el Szfvárra vételezni pár dolgot. A sofőr egy gumi srác volt, akinek azért túl nagy gyakorlata a Barkassal még nem volt, pláne egy ilyen remek állapotú, jól karbantartott, műszakilag tökéletes romhalmazzal. Útközben még két stoppos lányt is felvettünk (itt is jelezném: ha még nem évült volna el a cselekmény, akkor nem vettük fel őket, mint ahogy a későbbiekben részletezett események is automatikusan a képzelet szüleményének minősülnek ebben az esetben) akik azonban viszonylag hamar kiszálltak, amikor konstatálták, hogy a fék hatásfoka nem éppen megnyugtató. Szerintünk nem volt vele akkora baj, csak időben el kellett kezdeni fékezni.

Viszonylag hiba nélkül eljutottunk majdnem Várpalotáig azon a meleg tavaszi napon. Aki ismeri a nyolcas utat (átépítgették, nem tudom, most milyen állapotban van) az tudja, hogy azon a tájékon van egy röpke kis lágy emelkedő. Na, az addig is elég kehesen muzsikáló Barkács ott megadta magát. Igazság szerint a rengeteg henger addig is teljesen random módon működött, de ott épp az a variáció került elő, amikor egyik sem akart minket átsegíteni azon a hegygerincen.

Sofőr barátommal még megpróbálkoztunk a lehetetlennel: betolni a Barkast, de ez, hogy finoman fogalmazzak, elég röhejesre sikeredett, viszont legalább okoztunk néhány kellemes másodpercet a közben mellettünk elhaladó forgalomnak. Végső megoldásként aztán visszakormányoztuk a gépjárművet a lentebb elterülő kies kis völgybe, ahol beparkoltunk egy kis földes bekötőúton, a nyolcas út túloldalán. Szerencsénkre épp egyetlen kamion sem gondolta úgy, hogy épp akkor ereszkedik le a lejtőn, amikor mi végső lendületünkkel átcsorogtunk az út túloldalára. Mint később kiderült úgy álltunk be a bokrok közé, hogy tökéletesen álcáztuk a járművet, ami – ha gyakorlatról volt szó – ennyire jól sosem sikerült.

Jómagam, mint öreg baka és gépjárműparancsnok elheveredtem a Barkács hátuljában és utasítottam a gumi bajtársat, hogy oldja meg a problémát. Hála az égnek – mint később kiderült, ez valószínűleg az égiek akarata lehetett – egy rendőrautó jött arra, amit a srác leintegetett és elporoszkált vele a várpalotai kaszárnyába jelenteni a történteket. Nagyjából egy óra múlva a rendőr urak (bocsánat, akkor még bajtársak, már az elvtárs után, de még az úr előtt történt az eset) vissza is szállították a sofőr kollégát, aki beszámolt róla, hogy a várpalotai ÜTI felhívta a szfvári ÜTI-t, és jelentette neki a helyet és az eseményt.

No, mi itt pihenj módba kapcsoltunk, és békésen szundikáltunk a kocsi hátuljában, várva a felmentő sereget. Ekkor volt reggel 8 óra.

Este 7 felé már kezdtünk kicsit aggódni, mert aznap még nem nagyon sikerült ennünk semmit, a magunkkal hozott üdítő is elfogyott lassan, a daliás segéderőknek azonban még nyoma sem volt. Mondjuk a sereget ismerve azért annyira nem csodálkoztunk, de kicsit már kezdtünk lelkileg felkészülni az itt-éjszakázásra. Ekkor hatalmas fékcsikorgással megtorpant megettünk egy UAZ-469 típusú zöld színű jármű, és kikászálódott belőle kedvenc zászlósunk a fehérvári garnizonból. Ékesszólással a tudtunkra adta, hogy kissé ideges az egész laktanya, mert reggel óta semmi hírünk, azt hitték, dobbantottunk, a tekintetes VÁP minket keres (országosan!) és ha rajta múlna, akkor most lőfegyverhasználatra is sor kerülne. (Az esetleges női olvasótársak kedvéért nagyrészt kimoderáltam veretes mondatait.) Miután ily kedélyesen eldiskuráltunk, rákérdezett, hogy mégis milyen nemes célból ácsorgunk itten a semmi közepén? A sofőr kolléga egészen alakiasan jelentette a történteket, ami azért kicsit megnyugtatta az öreget, viszont azt megígérte, hogy ha visszaérünk, akkor olyan fenyítést kapunk, hogy a műanyag lakat ránk rohad a futkosón, mivel nem jelentettük a műszaki akadályt (he?). Az már csak utóbb derült ki, hogy a tökéletes álcázásunk miatt egyszer már elmentek mellettünk Balatonfüred irányába, akkor fel sem tűnt, hogy rossz irányból érkeztek.

Vontatókötélre vettek minket, és elindultunk a laktanya felé. Mondjuk a zászlós bajtárs szerintem minket is szívesen a kocsi után kötött volna, de szerencsénkre ezek már a rendszerváltás évei voltak, és nem a tizenkilencedik század, így ezt megúsztuk.

Mikor begördültünk a kapun és leparkoltuk a járművet a szerviz elé, az első utunk az ÜTI-hez vezetett, természetesen. Ekkorra nagyjából kisakkoztuk a sofőr sráccal, hogy talán pár hónap futkosó után visszakerülünk az alakulatunkhoz, ha egy kis szerencsénk van. Mindenesetre szépen lejelentkeztünk, az ÜTI végigmért minket, majd kulturáltan megkérdezte, hogy mégis hol a …-ban voltunk? Mire előadtuk neki, hogy mi jelentettük az eseményeket még reggel az akkori ÜTI-nek. Igaz, itt kissé összefolyt a történet, mert ketten egyszerre gondoltuk azt, hogy ki kell magyarázni magunkat. Na, itt jött az isteni gondviselés. A kedves ügyeletes bajtárs ugyanis hajlandó volt rákérdezni a várpalotai ÜTI-nél a történtekre, sőt még a rendőrségnél is. Mivel mindketten azt állították, hogy a jelentés megtörtént, sőt, még Várpalotán jegyzőkönyv is készült az esetről, így eltekintett a mi helyszíni felkoncolásunktól.

Később, némi segítséggel, rekonstruáltuk az esetet. Az őrök szerint az ÜTI kissé alkoholos befolyásoltság állapotában ténfergett reggel – az eredeti elbeszélés szerint s.gg részeg volt – így már egyszerű volt összerakni, hogy mi is történhetett.

Nagyjából éjfélre értünk vissza Füredre, az ales (helyi pk.) még megpróbálkozott valami összeesküvés-elmélettel, arról, hogy merre is járhattunk, de aztán ő is napirendre tért az eset felett.

A szezon ezek után szerencsésen elindult, nekem meg, ebből kifolyólag, komoly feladataim adódtak. A vendégként érkező tiszt urak és kedves családjuk szórakoztatása nagyjából abból állt, hogy vagy elmentünk várost nézni Füreden, aminek a végén ittunk, vagy áthajókáztunk Tihanyba ahol egy rövid körséta (kikötő – apátság – kikötő) után ittunk. Túramentes napokon a csapatpihenőben szerveztem kultúrprogramot (zene és sok pia), a végén tombolával, ahol a főnyeremény mindig egy üveg pezsgő volt, amit többnyire vagy én, vagy a dj-ként közreműködő bajtárs nyert meg. Aztán osztoztunk rajta. Az ales elvtárs meg komolyan elhitte, hogy ez csak a szerencsének köszönhető. Ja, és én kezeltem a kb. 30 kötetes könyvtárat is, ami egy helységben volt a kantinnal, így addig sem maradt szomjas senki, amíg művelődtünk.
Na, ezt a monoton és egyhangú, lélekölő napi robotot szakította meg az alezredes elvtárs (ő marad elvtárs haláláig, hiába változott a hivatalos megszólítás) bejelentése, hogy a kiképzési tervben építőipari kiképzés szerepel két fő részére. Ki is jelölte végrehajtó állományként az egyik gumi bajtársat, valamint szerény személyemet. A kiképzést az Annabella szálloda mixerének a családi házában tartották, ahol is a pince átalakítása volt folyamatban, ott kellett a vakolatot leverni. Kora reggel meg is kezdtük a feladat végrehajtását.

A házigazda becsületére legyen mondva, hogy nem felejtkezett el a megfelelő ellátmányról sem, felváltva hozta a rövid italokat és a sört. Kutya meleg volt aznap, nekem annyira nem is ártott meg a felszolgált italok mennyisége, meg hát igen csak edzésben voltam a kultúrosi munkából kifolyólag. Szegény gumi srác viszont gyakorlatilag antialkoholista volt, néphadseregi viszonylatban teljesen absztinens. Estefelé, amikor már egy kicsiny foltnyi vakolatot sem hagytunk a falakon, a kedves mixer srác visszafuvarozott minket a csapatpihenőbe. A bonyodalmak itt kezdődtek. A kolléga ugyanis a körlet felé vette az irányt, kissé támolyogva, de végül is a falak és az ágyak mentén elnavigálta magát a saját ágyáig, ahova ledőlt és nagyjából abban a pillanatban el is aludt.

Jómagam felsétáltam az alesünk lakásáig, aki kint ácsorgott a kavicsos úton, a bokrok mellett és jelentettem neki, hogy a feladatot végrehajtottuk, teljes létszámban visszaérkeztünk. Mai napig nem tudom, hogy honnan tudta, hogy a kolléga ennyire beállt, de azonmód megindult a barakk felé, ahová berontva megrázta a békésen alvó katona vállát…

Ez hatalmas hiba volt. Mivel nem reagált egyből, még egyszer jól megrázta szegény gyereket, aki ettől persze felébredt, és rögtön félig ülő helyzetbe is tornázta magát, amúgy lendületből, miközben egy fél fordulattal már hajolt is ki az ágy mellé, hogy könnyítsen a gyomra tartalmán. A hiba ott volt, hogy azon a helyen az ales álldogált, kissé lila fejjel. A többit az olvasók fantáziájára bízom, mindenesetre valószínűleg ez az epizód is közrejátszott a srác idő előtti távozásában a csapatpihiből.

Miután a főnök kissé letisztogatta magát, intett nekem, hogy kövessem, majd eltrappolt a lakása felé. Mikor már kissé eltávolodtunk a barakktól, és nem hallottuk a többiek röhögését, felém fordult és egyrészt megdicsért, hogy én nem italoztam a feladat végrehajtása közben, viszont azért még számolni fogunk, hogy nem tartottam ettől vissza a fiatal elvtársamat sem. (Minek iszik, aki nem bírja?)

Onnantól kezdve viszont a kedves vezetőnk a fejébe vette, hogy párunkat elhurcol mindenféle építkezésekre, kis brigádunkkal sikeresen körbehakniztuk a baráti kört. Annyi haszna volt a dolognak, hogy a kőműves culágerség mellett azért mindenütt adtak némi innivalót, meg egészen tűrhető kaját. Érdekes módon ilyenkor nem zavarta az öreget, hogy itattak minket. Természetesen fizetni sehol nem fizettek, elvégre mi a (dolgozó) népet szolgáltuk, meg ahol tudunk, segítünk…ja nem, az a cserkész. Persze tudjuk, hogy nagyjából így épült a tisztikar lakásainak jelentős hányada.

Közben persze foglalkoznunk kellett az újoncokkal is, akik valamilyen szerencsés (vagy szerencsétlen) véletlen folytán nálunk kötöttek ki. Az újonc csapat is remekül tükrözte a Néphadsereg személyi összetételét. Volt ott mindenféle ember, a komoly hátszelű, de nem éppen szorgos pincértől a nagyszerű képességekkel rendelkező (antracit sötétségű) mindenesig.

Először is be kellett őket mutatni a helyi nobilitásoknak, mint a már megénekelt Annabellás mixer srác, vagy Sanyi a kocsmáros, illetve a helyi diszkók emberei, hiszen valahová csak el kellett járni a dobbantások eltávozások idején. Természetesen a diszkóba mégsem mehetett az ember gyakorlóban, de még a kimenő öltözék is igen furcsán mutatott volna abban a miliőben; az úri közönség még kinézte volna maga közül a szegény bakákat. Mivel nekem engedélyezve volt a civil ruha viselése, így az én szekrényemben tárolta mindenki az ilyen jellegű felszereléseit. A nem túl gyakori körletszemléken az én szekrényemmel nem sokat bajlódott az öreg, tudta, hogy abban van civil cucc, így csak ránézett a nyitott szekrényre és már ment is tovább. (A szekrény tartalma rendesen a következő volt: a sorkatona számára meghatározott öltözék (bakancs, 65M gyakorló, kimenő, sport, stb.), ezen kívül edző cipő 6 méretben, póló 6 méretben, nadrág 6 méretben. Mindezek mögött pedig minimum egy rekesznyi Kaiser sör. Mit csináljunk, igényes volt a társaság, na.)

A kvalitásokra egyébként jellemző az alábbi kis közjáték: a nagyon elvtárs ales ücsörög a nyugágyában a háza teraszán én meg álldogálok az üdülő főutcájának végiben, főnök osztja az észt a napi feladatokról. Kapuügyeletes honvéd az egyik jobb képességű újonc baka. Egyszer csak csörög az orifon a főnöki lakosztály ablakában, ahol a rendes nyári tárolási helye volt, a kapus csóka jelenti, hogy „valami főtörzs keresi a főnököt…”. A „főnök” persze sokat nem foglalkozott a dologgal, majd megtalálja őt az a főtőrzs. Nézek a kapu felé, látom, hogy gurul felfelé az úton egy nagy, fekete HM-es rendszámú Merci….Gondoltam szólok szegény öregnek, hogy esetleg elé mehetne a vendégnek, mert szerintem tele parkettás vállapja van annak az főtörzsőrmesternek. Viszont a csillagok számát legalább eltalálta a kapusunk.

Azért egy idő után belerázódott mindenki a feladataiba, egyre unalmasabbá vált a szolgálat, lassan csordogáltak a napjaink ott a távoli garnizonban. Délelőtt még csak-csak dolgozgattunk valamit, újoncok söprögettek, füvet nyírtak, festettek, gumik ellenőriztek, öregek meg a gumikat ellenőrizték, és gondoskodtak a készletek egyenletes elfogyasztásáról. Délután aztán jobbára lementünk a partra, megmártóztunk kicsit a vízben, de csak ha megfelelő volt a hőmérséklete, esetleg az egyedül érkező női vendégeket kísértük, nehogy valami bajuk essék azokban a veszélyes vizekben. Éjjel meg általában, miután az öreg is nyugovóra tért, kisebb őrjáratokat indítottunk a már fent is említett helyi nevezetességek ellenőrzésére. Mit mondjak, nem volt leányálom ez a nagy hajtás.

Közben bekövetkezett a második eltávom is, egy csendes kora nyári napon, amikor is addig magyarázta kedvenc parancsnok elvtársunk az aznapi semmit, hogy szépen lekéstem az utolsó vonatot. Na, ezt mondjuk az északi partról nem nehéz, aki ismeri a MÁV vonatkozó menetrendjét (legalább is akkoriban) ez úgy este 7 óra körül indult Balatonfüredről.  Vissza csak nem megyek, gondoltam elstoppolok én simán Pestig. Aham, csak ez civilben már akkor sem volt annyira egyszerű. Úgy 9 tájban megérkeztem az M7-esig, csak éppen ott a kutya nem akart felvenni. Gondoltam elgyalogolok az első faluig, de mire elindultam már tök sötét volt. Az út meg keresztülment egy erdőn, ahol ebben a sötétben pont az utat nem lehetett látni, többször is sikerült letérnem róla az árok felé. Mindenesetre szerencsésen átverekedtem magam a következő nagyobb útig, láttam is a falut a távolban, igaz előtte gyanúsan kivilágított, alacsony kis házak rémlettek a távolból, a földek szélén, az út mindkét oldalán. Na, gondoltam, már csak a helyi romatelep hiányzik így éjnek évadján. Mondjuk ezekről később kiderült, hogy csak disznóólak voltak…. de azokat meg minek világítják ki éjjel? Ne féljenek a disznók? Már csak úgy 50 méterre voltam a falu határától, amikor valami iszonyatos fékezéssel megáll mellettem egy piros lada, kissé keresztbe fordulva az úton. Vezető áthajol a letekert ablakhoz, és megkérdezi, hova megyek? Mondom Pestre. Oké, szálljak be. Beszálltam.

Akkor már éreztem, hogy ezt nem kellett volna. A sofőr finoman szólva sem volt teljesen józan. Viszont határozottan megindult a jó irányba… nagyjából 200 métert tett meg, majd megállt. Hát én eddig jöttem, mondta, de nincs messze a vasútállomás. Kocsiból ki, hálaima, hogy ez alatt a hosszú út alatt sem ért minket baleset, és irány az állomás. Ahonnan cirka fél órája ment el az utolsó vonat. Köszi.

Csendesen álomba szenderültem a váróban, közben erőst imádkoztam, hogy se rendőrt, se VÁP-ot ne egyen ide a fene, mert ki nem magyarázom, hogy mit keresek egy Füredről Pestre szóló eltávval a zsebemben egy isten háta mögötti faluban, Somogyban. Másnap reggel sikerült az első vonattal hazajutnom. Ezt is megúsztam.

Így érkeztünk el a leszerelésig. Illetve nem egészen, mivel valakinek eszébe jutott, hogy van ám nekem egy gyermekem. Ajjaj, valahol hiba került a gépezetbe, nekem már régen le kellett volna szerelnem. Lett is nagy futkosás. Azonnal üljek gépjárműre, és irány Fehérvár! Ebből aztán lett kisebb kalamajka, hiszen a szekrényem tele volt a többiek civil készleteivel, ha most kipakolok, akkor az bukta, ott meg nem hagyhattuk a cuccot, az első körletszemlén bukott volna mindenki. Végül kisebb logisztikai bravúrral sikerült a dolgot megoldani, a Sanyi kocsmáját és egy üres nyaralóházat is igénybe véve. Azt nem tudom, hogy hogyan alakult a készletek további sorsa, nagyon nem voltam kíváncsi arra a helyre később.

Mikor visszaértem a laktanyába, azzal fogadtak, hogy irány haza a civilért. Nem nagyon akartam jelezni nekik, hogy a málhazsákomban van már civil cucc, még hivatalos papír is hozzá. Szépen hazamentem életem második hivatalos eltávjára, otthon töltöttem a hétvégét. Mikor visszatértem, szépen leadogattam a katonai cuccaimat (természetesen a Füredre vezénylésemkor teljesen szabályosan raktárba adott rohambilit rám htk-zta a kedvenc zászlósunk). Majd egy nap civil ruhában ténfergés (és cirka kétszáz „Maga mit csinál itt civilben?” kérdés után hülyén néz ki, amikor civilben alakiztatják az embert: Miért nem tiszteleg? Na szerinted? ), naszóval egy nap civilben ténfergés után, kettő nappal a velem egy idejűek leszerelése előtt, kezemben a személyi igazolványommal, kiléptem a laktanya kapuján. Azért azt a leszerelő bulit már igazán megvárhatták volna.

Ami a balatonfüredi szolgálatot illeti: azt kell, hogy mondjam: én nem szerettem ott lenni. Persze aranyéletünk volt, de ha már be kellett vonulni arra a másfél évre, akkor szívesebben csináltam volna valami katonásabb dolgot.

9 hozzászólás

 1. 75antikati77 — 2014-09-16 21:11 

Ó Tiboru atya! Még te panaszkodsz? Istenem, de örültem volna az ilyen “magánynak”! Jó az persze, ha nincs szem előtt az ember, de ha hónapszámra csak a bükkfatörzseket számolod, akkor bármilyen esemény maga a mennyország…

 2. 75antikati77 — 2014-09-16 21:38 

” ha már be kellett vonulni arra a másfél évre, akkor szívesebben csináltam volna valami katonásabb dolgot.”

Margiiiit! Há normáálíís? Miféle katonás dologra gondolsz? Az akkori néphadsereg már minden vicckategóriát kimerített! Amikor én voltam tényleges, akkor még élt az illúzió arról hogy majd a Varsói Szerződés Fegyveres ereje… Aztán láttam bentről. Akkor jöttem rá hogy ez csak egy rossz vicc. Tilos fényképezőgépet behozni az alakulathoz! Há nehogymá rájöjjenek hogy amit a műholdak látnak, az mind igaz! Hofi mester,(áldassék az emléke) nagyszerűen megírta: – Ha valahol valami titkos van, akkor tegyél ki egy táblát: – Fényképezni tilos! Mindjárt tudja akit illet, hogy itt van az a “Valami “amit keresek. Ugyanmár….

 3. tiboru — 2014-09-16 22:13 

@75antikati77:

Ó, nekem nem volt ilyen aranyéletem, ez 68nyara kolléga katonasztorija, én csak beszerkesztettem :-)

 4. komojtalan — 2014-09-17 15:29 

Nem szívesen írom, de itt valami nem tetszik nekem. Ketten vannak, aztán mégis egy hadsereg? A katonaságról sok rosszat lehet elmondani, de azért legalább a leszerelést tudták, ha meg nem akkor is az én érdekem hogy szóljak. Nekünk is volt ilyen kihelyezett üdülőnk Lovasberényben, de oda direkt Lovasberényieket hívtak be, tehát otthon szolgáltak. Nem jó a fék és vontatókötél? Aki vezet az tudja, hogy az első autóval nem is szabad fékezni csak a hátsóval. Stb …

 5. szogyi — 2014-09-17 15:32 

Nekem úgy tűnik a csapatpihenőbe csak a pihent agyú harcosokat osztották be… ha jól tévedek.

 6. 68nyara — 2014-09-17 17:52 

@Komojtalan: pontosan mi volt a kérdéses? Télen 2 fő teljesített szolgálatot a Balatonfüredi csapatpihenőben, a szezon létszám nagyjából 20 fő volt. Bár nem teljesen értettem, hogy mit értettél hadseregen. A leszerelést azért nem tudták, mert nekem közben született a gyerek. Különben megvan a katonakönyvem még mindig, abban elég egyszerűen lehet ellenőrizni. Balatonfüreden NEM fürediek szolgáltak. A mi időszakunkban: Szombathely, Vác, Budapest, Gödöllő, Zalaegerszeg, Pécs biztosan volt az ott szolgálók között. Maga a pihenő is Székesfehérvárhoz tartozott, ha ez mond valamit. A vontatókötél és a fék viszonylatában nem tudom, hogy mire gondoltál?

 7. 68nyara — 2014-09-17 17:56 

@szogyi: Nem mondom, hogy nem így volt. Elég érdekes volt az összetétel. Nem mindig lehetett eldönteni, hogy jutalomból, vagy azért került valaki oda, hogy megszabaduljanak tőle.

 8. komojtalan — 2014-09-18 14:01 

@68nyara: Mivel érdektelen csak nagy vonalakban. Télen ketten voltatok, de nyáron sem lehetett volna hazamenni, vagy annyira fontos volt télen a 2 ember hogy nem lehetett volna felváltva hazamenni hétvégén? Amúgy egy helyre minek ennyi helyről vezényelni? Vontatáskor ha nem a hátsó fékez, akkor legjobb esetben meglazul a kötél, de simán neki is mehet a vontató autónak ha rossz a féke, ezért mi úgy vontatunk, hogy az első csak kigyújtja a féklámpát és a hátsó fékez, de ha már a saját autót sem fogja meg a fék, akkor kettőt hogy? Ha én egy nappal megrövidíthettem volna a katonaságot, akkor megteszem, nem hogy potyára fél évvel többet maradjak. De ezek csak megfordultak a fejemben, nekem mindegy olvasóként.

 9. Bigjoe(HUN) — 2014-09-19 21:01 

Kultura harcosa!
Irigylésre méltó beosztás.

Persze a “haza nem járást” nem irigylem.
Én minden másnap kint voltam kimarcsin (de nem kopaszként), átlag 6 szoli után meg 2+1 eltáv.
Némelyek szerint sokat voltam otthon.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.