A szilveszterek – gondolom, máshol is – igen érdekesen alakultak a laktanyában. A bevonulásom előtti szilveszterről mesélték, hogy még – bizonyos ősi mesterséget űző – lányok is voltak a tornyokban, nem beszélve a danolászó, a sárga földig beb*szott őrökről. Szerencsére nekem ezekben nem volt részem, mert azon a szilveszteren, amikor katona voltam – bár nem hivatalosan –, nem tartózkodtam a laktanyában. De ennek is van egy története – kezdi Luckye, majd így folytatja:

December 31-ére – nyilvánvalóan szívatásból – az öreg írnok beírt csellóra, valamint egyértelműen szabálytalan módon január 1-jére őrségbe.

Elvileg a csellóra nem írhatott volna be, mert őrség utáni pihenőben nem adhattam volna szolgálatot.

A dologhoz hozzátartozik, hogy akkor már hónapok óta le volt robbanva a konyha, minden főzés tábori gulyáságyúval történt. Szóval 31-én csellóztam (cselló = csapatellátó munka, a laktanyában a konyhai szolgálatot jelentette), ami nagyrészt a mosogatásban merült ki. Mivel munkaszüneti nap volt, ezért a szabály szerint délután 3 és 6 között a csellisták felmehettek a körletükbe, csak vacsora előtt kellett visszajönni a konyhára. De a gulyáságyú miatt egyvalakinek mindenképp maradnia kellett, mert a tüzet folyamatosan táplálni kellett. A december 31-i csellónak volt még egy hátránya: a szilveszter örömére este 10-kor virsliosztás volt a bent levő katonáknak, tehát a konyhásoknak addig ott kellett lenniük. Namármost az én szolgálatom úgy alakult, hogy ebéd után a konyhaügyeletes azt mondta, hogy az az ember, aki lent marad a tüzet felügyelni, 6-kor leléphet a szolgálatból és nem is kell visszajönnie. Én örömmel vállalkoztam erre, mert a körletben sem tudtam volna mit csinálni, így legalább elfoglaltam magam. Fél hatkor visszajött a konyhaügyeletes és elengedett.

Hatkor már civilben mentem egy társammal a kutyás bódé felé, itt volt ugyanis a laktanya közkedvelt dobbantója: messze voltak az őrök, meg a tisztek is, viszont alacsony volt a kerítés. Kicsit be is paráztunk, mert még a laktanyán belül, a telephely felől kábé 50 méterre tőlünk zseblámpát láttunk közeledni. Na, akkor kezdtünk el sprinteli, szaladás közben ugrottunk át a kerítésen… Zseblámpája ugyanis csak az őrségnek volt, vagy tisztnek. Az őrség még nem lehetett, mert a váltás még csak akkor indult az őrszobáról. Maradt az, hogy tiszt a zseblámpás. Nem vártuk meg…

A másnap reggel érdekesen kezdődött. Bár az őrség kilenckor kezdődött, de a hacacáré már hét óra környékén elkezdődött: a szolgálatba lépőknek reggel az eü-szobára kellett mennie, ahol az eü-s katona feltette mindenkinek a kérdést, hogy egészséges-e és ha az volt, akkor engedte csak szolgálatba. Na, ekkor az őrség fele még nem volt meg, mert hát ugye nem csak én dobbantottam… Csak én vissza is értem időben, másokkal ellentétben. Az eü-vizsgálatot addig húztuk, amíg csak lehetett, de a végére az őrparancsnokuk még mindig hiányzott. Elmentünk, felvettük a fegyvereket, betáraztuk őket, majd 3/4 9 – 9 környékén kiálltunk az őrszoba elé a szokásos eligazításra. Őrparancsnokunk még mindig sehol. Komolyan felmerült az ÜTI-ben, hogy az Albától (a szomszéd laktanyától) fogunk embert kérni, mert laktanyán belül nem volt olyan ember, akit be lehetett volna rántani, annyira üres volt a hely. Szép kis őrségünk lett volna, ha ezt meglépi, azt hiszem, több szívásban lett volna részünk, mint az addigi őrségeim alatt összesen…

De szerencsére az eligazítás kellős közepén beesett az őrpókunk, de olyan állapotban, hogy hát voltak kétségek az iránt, hogy el tudja-e látni a szolgálatát. Szerencsére eseménytelen, nyugodt szolgálat volt, a tisztek is kevesebbet zaklattak minket.