Estván kolléga újra színre lép minálunk:

Telt-múlt az idő, és egyszer csak megérkeztek az új kopaszok. El is kezdtek helyettünk járni konyhamalackodni, és ismerkedni a század többi tevékenységével. Ez persze csak rövid ideig tehermentesítette az én időszakomat, hiszen nemsokára leszereltek az előttünk vonultak, és át kellett vennünk a hagyományosan öregek (illetve tisztesek) által betöltött szolgálatokat is.

Mint ahogy már korábban említettem, a században elég kevesen voltunk, egyik napra egy ügyeleti, a másikra egy készenléti szolgálat jutott fejenként. A sormintát csak egy-egy hétvégi eltáv vagy egy esti kimaradás szakította meg. Úgy alakult tehát, hogy a kapuszoli mellett már alegységügyeletet (belgép, avagy belállat, de volt olyan laktanya, ahol még szebb névvel illették…) is kellett adnom. Mivel a legénységi épület legfelső szintjén laktunk a Szállító századdal (magyarul gépkocsivezetők) osztozva, az ügyeletest általában a mi századunk, a Biztosító, a helyettest meg a Szállító adta.

Nyilvánvalóan az AEGÜ szolgálat is eligazítással kezdődött. A szolgálatba lépőknek reggel le kellett menni az alakulótérre, ahol az ÜTIh (gy. k. : laktanyaügyeletes-helyettes) elmondta a mondókáját és meggyőződött róla, hogy a megjelent katonák alkalmasak-e a 24 órás szolgálatba lépésre. Jelentett a később felbukkanó ÜTI­-nek, aki néha szintén szólt pár szót, aztán az oszolj! után mindenki mehetett leváltani az elődjét. Volt, hogy az egyik kopasz hadnagy első alkalommal nyerte meg az ÜTIh szerepet. Megérkezett annak rendje­ s módja szerint az előírt időben, vadiúj gyakorlóöltözetben, derekán egy 0 km-­es P9RC-­vel. Szétnézett, és fennhangon elkezdte:

– Ma, [év, hónap, nap] a laktanyaügyeletes [X.] százados! Helyettese… ööö…

Itt tanácstalan képet vágott, majd (mint akinek kigyúlt az isteni világosság a fejében), a zsebe fölötti névfelvarróra tekintett. Ekkor elégedetten bólintott, majd kimondta saját nevét, de a rendfokozatnál megint elakadt. Gondolom, kitalálják a T. Olvasók, hogy most pedig a gallérját hajtotta kicsit feljebb, és az ott látható egy arany csillag megszámolása után vígan rikkantott:

– Hadnagy!

Sorainkban persze végighullámzott a kacaj, de gondolom ez is volt a cél; a figura némiképp a saját feszültségét is oldani igyekezett a rendhagyó bemutatkozással. Emlékszem még egy humoros esetre az eligazításon. Szépen, alakzatban ácsorgunk, az aktuális ÜTIh pedig nekifog:

– Ma, [év, hónap, nap] a laktanyaügyeletes [X.] őrnagy! Helyettese: német zászló…

Itt már megijedtem, hogy a Vezérkaron található „NATO-téren” büszkén lengedező poliészter germán trikolór lesz az aznapi szolgálati elöljárónk, de emberünk folytatta:

– Baaahh… na szóval: Németh László törzszászlós!

Onnantól egy darabig „Németh Zászló törzslászlós”-­ként emlegettük az illetőt a haverokkal.

Az alegységügyelet napközben kellően mozgalmas: mindig van valami szervezni vagy elintéznivaló. Ébresztő, takarítás, sorakozó ezért vagy azért, ilyen-olyan eligazítások, közben a szinten jönnek-mennek a tisztek, tiszthelyettesek. Bár szerencsére a Szállító században (a miénkhez hasonlóan) nem volt sok hivatásos, szóval könnyű volt észben tartani, hogy melyikük hol van. Rajtuk kívül még néhány szerződéses szakaszvezető (szintén gépkocsivezetők) volt az állományban. Őket a laktanyában messziről is ki lehetett szúrni: a zöld gyakorlónadrághoz ing helyett inkább az akkor nemrég bevezetett pólót hordták előszeretettel.

Gyorsan telik tehát az idő egészen az esti takarításig, majd takarodóig. Viszont éjszaka, amikor az ember egymaga ül a csendes folyosón, ólomlábakon ballagnak az órák. Ilyenkor számolgattuk, hogy hány fekete és hány szürke kőlap borítja a padlót, unalmunkban századszor és százegyedszer is áttanulmányoztuk a falra kifüggesztett tablókat, és egy idő után már fejből tudtuk, hogy a folyosón melyik ajtót kik nyithatják fel, és mi a pecsétnyomójuk száma. Voltak, akik olvastak virrasztás közben (elvileg tilos volt könyvet kivinni a bútorhoz), de nekem az nem vált be, egy idő után csak jobban elálmosodtam.

Ebben a témában mindenképp említést érdemelnek az ÜTI esti, éjszakai udvariassági látogatásai is. Ugyebár az őröket nem lehetett túlságosan meglepni, mivel az ellenőrzés csak a váltással vagy a járőrrel történhetett, viszont az alegység, telephely, segélyhely ügyeletesei szabad prédák voltak. Igaz, a legfelső szinten mi szerencsés helyzetben voltunk, hiszen nappal a lentebbi szintek ügyeleteseinek „Század vigyázz!” rikkantásai, a takarodó utáni csendben pedig a bejárati lengőajtó nyikorgása előre figyelmeztetett. Az ÜTI megjelenésekor az AEGÜ pedig figyelmeztette az állományt, hogy a körletben leledző szabálytalanságokat időben megszüntethessék.

Az ügyeleti asztal fölött két gomb foglalt helyet: az egyik a HKSZ villanykapcsoló volt. Ezzel lehetett riadó esetén felkapcsolni az összes hálókörletben az ajtó fölötti gömblámpát, hogy a harcosok ne egymáson átbukdácsolva keresgéljék a ruháikat. Na ezt a kapcsolót kezdtük szaporán nyomkodni, ha baj közeledett. Persze akadtak olyan tisztek, akik ismerték ezt a jelzést: pl. Batman. Ő amikor még egy emelettel lejjebb tartott, már onnan ilyen kedvesen szólt fel:

– Nehogy villogtasd a HKSZ lámpát, mert letöröm a kezed és a hátadba állítom!

Ennek magyarázata, hogy ha sötét volt kint, a lépcsőház üvegében tükröződve gyönyörűen látszott a lépcsővel szemben álló asztal és környezete. Ugyanebből a „tükörből” látták az említett szállítós szakszik, amikor szállingóztak vissza a gk. telephelyről (az elhúzódott munka után), ha az ügyeletes felállni készült, és a sapkáért nyúlt (aminek ugye a fején kellett volna lennie), hogy tiszteleghessen, és a mozdulatsort megelőzve szóltak, hogy „hagyjad csak…”

Az asztal fölötti másik gomb a riadócsengőé volt. Ezt használtuk napközben akkor is, ha valami kihirdetni való volt a század számára, hogy mindenki figyeljen. Persze segítségünkre volt ébresztőkor is: jóóó hosszan megnyomtuk, mielőtt elszavaltuk a következő rigmust:

Jó reggelt, honvédek!
Vége van az éjnek!
[X] napra ébredtek
a májusi vének!
Májusnak szép jó reggelt!
Augusztusnak jó reggelt!
Novembernek ÉBRESZTŐ! FÖL!

Akkor is célszerű volt csengetni, ha egy katonát azért kellett előkeríteni, mert (a belső) telefonon keresték. Persze telefonhoz hívásból is akadtak vicces helyzetek. Tibi barátom mesélte, hogy a földszinten (Logisztikai zlj.) esett meg a következő: csörög a telefon, és épp valami rutintalan, de lelkes AEGÜh vette fel. A faszi bejelentkezik, hallgat, megereszt egy határozott „Értettem!”­et, majd a csengőre tenyerel és felüvölt:

– PREININGER! TELEFON!

Semmi nem történik, még egy csengetés, még egy üvöltés:

– PREININGEEER! NAAA! MI VAN MÁÁÁ’?

Továbbra se jön elő senki, hősünk elveszti türelmét:

– PREININGER! PÖRÖGJÉ’ MÁÁÁ’ FEL!

Ezután kinyílik a szolgálatvezetői iroda ajtaja, kinéz Peti főtörzs.

A Peti az illető vezetékneve volt. Béla barátom, amikor először meglátta a névkitűzőjét, hozzánk fordult, és megkérdezte, hogy mit gondolunk, ő kirakhatna­-e az ingére egy Béci feliratot?

Szóval megjelenik Peti főtörzs, és érdeklődik:

– Szolgálat, te kinek kiabálsz?
­

– Jelentem, valami Preiningert keresnek, de nem hallja…

A főtörzs visszalépett az irodába, és kituszkolt az ajtón egy másik tiszthelyettest, és rámutatott:
­

– Na, akkor bemutatom neked zászlóaljunk egyik oszlopos tagját, Preininger törzsőrmestert! És ha legközelebb keresik, akkor bekopogsz, bejössz, és mondod, hogy törzs úr, legyen szíves a kinti telefonhoz jönni!

Sajnos azt nem derült ki a történetből, hogy ki kereste akkor a törzs urat, de akkor lehetett a szituáció a legmókásabb, ha netán épp az idősebb Preininger volt az (és a vonal másik végén végighallgatta a jelenetet). Ő ugyanis egy kerítéssel arrébb, a Szárazföldi Vezérkarnál üldögélt, piros csíkos nadrágban, meg valami növényzettel a gallérján…