Szögyi kolléga, blogunk legtermékenyebb szerzője nem hiszem, hogy különösebb bemutatásra szorulna. Mai posztjában a kiképzői időszakát zárja le, amúgy szögyisen.

Csodák csodája, elérkezett az alapkiképzés utolsó hete, bele nem pusztultam, bele se őrültem, a rajom is kezdett már egészen úgy viselkedni, mintha katonák lennének, istenbizony nem én tehettem róla. Ezen a héten már inkább csak az eskügyakorlás volt orrba-szájba, két „nagyobb” feladattal tarkítva: az egyik a harminckilométeres menetgyakorlat, a másik meg az éleslövészet.

A menetgyakorlat egy keddi napon volt, amiből én sikeresen kimaradtam, mivel hétfő délután már megint szolgálatba léptem. Igaz, a hétvégén éppen eltávon voltam, és olyankor a katonaember legfőbb tevékenysége nem az alvás (hiába töltöttem el jópár órát az ágyban), de megegyeztem a társammal, hogy akkor az este elején vagy három-négyig én szunyálok, ő meg majd másnap délelőtt. Éltem ugyan a gyanúperrel, hogy egy kicsit sok lesz már a belszolgálatból, de hát nem nagyon számoltam, hogy megvolt-e már az elvileg rám jutó négy, de mondjuk ha a sétától nem is féltem, utána a fegyver- és egyéb karbantartás nem nagyon hiányzott, menjetek csak srácok, addig én elücsörgök itt az asztalnál, legalább nyugis szolgálatom lesz.

Csak nem számoltam az épület elhelyezkedésével… Egyik oldalon a tanulmányi épület volt, a másik oldalon meg az elsőéves tisztihallgatók épülete (az általános katonai tanszék), amelyek a seriffje volt a kiképző zászlóalj parancsnoka. Ugyebár aki lusta az lusta, amikor ment át az egyik épületből a másikba, akkor nem kerülte meg a mi épületünket, hanem kihasználta, hogy mindkét oldalon van ajtó, egyiken be, másikon ki. Naná, hogy amikor be, akkor asztal mögül felpattanás, Századvigyázz! hagyja, jó, akkor századpihenj, aztán öt perc múlva jött vissza, megint századvigyázz, hagyja, századpihenj. Vagy tíz perc múlva újra (pedig gyakorlatilag senki nem volt bent, mert sétálni mentek), aztán megint meg megint. Most mi a jófranc élvezete van abban, hogy negyedóránként rohangál át meg vissza az irodája meg a tanulmányi épület között? Itt akarja letudni a harminc kilométert? Miért nem tudja telefonon megbeszélni, amiket kell? Azért egy idő után már nagyobb lendületet vettem a felpattanáshoz, mintegy alkalmat adva arra, hogy az ales leintsen, utána meg már csak úgy csináltam, mintha, aztán meg elérkeztünk odáig, hogy már csak az asztal mögül lapátoltam egyet, hiába no, öreg boncmester a hulla hasán ebédel.

Ebéd megvolt bőségesen, mivel a század (meg az egész zászlóalj) kint kószált valahol árkon-bokron-erdőn-mezőn, külön az elsőéveseknek most nem főztek ebédet, úgyhogy nyomás a tisztiétkezdébe. Amikor ott a repetával is végeztem (első naptól kezdve igyekeztem jó viszonyt kialakítani a felszolgáló csajokkal, aminek elég hamar meg is lett az eredménye), akkor érkezik meg egy törzs vagy főtörzs, mindenesetre a karján KAÜ titulussal. Ezt éppen csak regisztráltam, elvileg semmi közöm hozzá, de amikor sétáltam vissza a szolgálati helyemre, éreztem hogy húdejólesnemostegysör. Hopp, a kapus éppen ebédel, a helyettesek meg sorállományúak, azok nem nagyon mernek szívózni velünk hallgatókkal, akkor meg miért is ne? Leborítottam jobbra, helló srácok, mindjárt jövök, és ha rekordot nem is futottam a Netovábbig, de hamar odaértem. Ott éppen Hutch volt szolgálatban a Starsky & Hutch-ra hajazó pincérpárosból, gyorsan kértem tőle két sört, ne futtassuk már feleslegen szegényt. Igaz, hogy a karszalagom már zsebre volt vágva, de rutinosan kiszúrta az öltözékemből, hogy szoliból léptem ki, meg is jegyezte, hogy akkor gyorsan hozza, nehogy bukjak, szlop-szlop, egyre jobban éreztem magam a menetgyakorlat napján.

Vissza a századhoz, oké, akkor a másik srác megy el ebédelni, én meg ahogy annak rendje és módja, elfoglaltam a lesállásomat az íróasztal mögött. Pici poci jól tele, utána még egy kis söröcske is megvolt, az ember biológiai sajátosságainak folytán ilyenkor az energiáit inkább az emésztésre fordítja, lehet hogy nem is olyan nagy hülyeség a mediterrán országok találmánya, az ebéd utáni szieszta. Kényelmesen hátradőltem, aztán arra is rájöttem, hogy ha a széket annyira hátradöntöm úgy, hogy a két hátsó lábán álljon, a támlát meg tudom támasztani a mögöttem lévő lépcső oldalában… pillanatok alatt beszunyáltam.

A végzet viszont közeledett a kitudjahanyadik alezredesátvonulás képében. Ebből én csak annyit érzékeltem, hogy egy láb kirúgja alólam a széket, én meg a gravitáció törvényének engedelmeskedve hulló falevélként oltári nagyot pereceltem a kövön, még szerencse hogy erre felébredtem, és képes voltam még a csillagot is letagadni az égről a fenyegetően kérdőre vonó ales elől. Áááá, egyáltalán nincs sörszagom, nem is tudom honnan veszi ez, sőt még csak el sem aludtam, csak erősen figyeltem a felső szinteken történő tevékenységet, ja, hogy nincs bent senki, de akkor is valami zajt hallottam odafentről, és mivel egyedül vagyok nem hagyhattam el a szolgálati helyemet, emiatt voltam kénytelen lentről kukkolni…

Valahogy nem lehettem túl meggyőző, mert az ales nem sokkal azután, hogy beérkezett a század, konzultált a századpékával, aki aztán heves fejcsóválás közepette hívott elbeszélgetésre. Közölte, hogy éppen csak ezt az egyet még megúsztam, de a szolgálat példás ellátására csak ő csak nekem biztosít egy soron kívüli lehetőséget, szóval ha leadom a szolit, másnap újra szoliba lépek, hogy megmutassam, rendesen is el tudom látni. Oké, velem lehet alkudni, hiányozni ugyan nem hiányzott, de ez van.

Aznap délután lett lefixálva az eskü meg a többi ilyen hacacáré teljes és pontos menetrendje, az alakulótéren nem érintett emberek szerteszéjjelvezénylése. Mondjuk ott azzal nyitottam, hogy aki esetleg és neadjisten valahogy ki tud maradni bármilyen beosztásból, az kaphat-e eltávot, na azt az arckifejezést… Mert ha még ilyen ténylegesen előfordulna, akkor meg a „felesleges” emberkék pont beleillenek majd abba a sorfalba, amelyik ott áll a kapu meg az alakulótér között, meg különben is, pont én kérdezek ilyet? az ebéd utáni produkcióm után? Hadnagy elvtárs, én nem azt kérdeztem, hogy én, hanem azt hogy bárki aki… ajjaj, lehet hogy jobb lett volna, ha csendben maradok?

Szoli vége, eligazítás vége, húzunk ki a városba, megtiszteltük jelenlétünkkel a tisztiklubot ahogy illik, aminek akkor éreztem hátrányát, amikor másnap tényleg újra szolgálatba léptem. Igaz, ezzel éppen az éleslövészetet blicceltem el, de az úgyse nagyon izgatott, annál inkább a már harmadik-negyedik napja fennálló alvásdeficitem. Azt tudtam, hogy a tanszékvezető ales most ott izgul kint a lőtéren, szóval tőle nem kell félni, de ennek most csak annyi haszna volt, hogy aznap a századparancsnok talált rám, a változatosság kedvéért most az asztalra borulva. De ha lövészet van, akkor miért nincs ott kint a századával, könyörgöm!!! Szóval még az alapkiképzés vége előtt gyorsan megszaporodott a dics-feny lapom egy szolgálat hanyag ellátása miatti feddéssel, ami aztán automatikusan magával rántotta az éppen már lejárt kedvezménymegvonásom újabb hat hónapi prolongálását. Fasza… Ja, meg kiderült, hogy a tavaly évvégi megb@szásunk után kapott ejnye-bejnye is még ott fityegett a rovásomon, pedig Józsifőhadnagy azt mondta hogy tanév végén automatikusan törli. Hát igen, ilyen az, amikor billen a bili…

Eddigre már a saját rajom is sajnált eléggé, többször mondták, hogy a legrendesebb ürgét szívatják itt az orruk előtt, én is mondtam hogy itt ez ennek a sora, odasenekifiúk, ti inkább foglalkozzatok a saját bajaitokkal, de aztán péntek este egy kicsit én is bealakítottam nekik. Naná, hogy kimaradás, naná, hogy kiújult a gyermekkori alkoholizmus, éjfél után nem sokkal úgy baxxtam ki a körlet ajtaját, hogy majd leszakadt a sarkáról, és tartottam egy hosszadalmas, és feleslegesnek bizonyuló szónoklatot amelynek tartalmáról nekem nem sok fogalmam maradt, de később úgy jellemezték, hogy tök zavaros hablaty volt ;-)

Utána elhúztam a koliépületbe, ledöglöttem, és másnap délben eskü és egyéb fasságok után bújtam csak elő. Az indexembe akkor már be volt írva, hogy a csapatgyakorlatot teljesítettem, a többivel meg tehettek nekem egy szívességet…