Pici kolléga folytatja:

A vacsora után beindult a beöltözési nagyüzem. Ebben a jóval éjfél utánig tartó procedúrában két emlékezetes epizód részese lehettem, akkor még nem is sejtve, hogy mindkettő az egész további szolgálati időmre is kihatással lesz. Az első az elhárítókkal kapcsolatos. A forgatókönyv szerint egymást követő eseménysor zajlott, orvosi vizsgálat, fodrász, civil ruha leadása, fürdés, kincstári ruha átvétele, beöltözés, én nem tudom mi és minden etapnál óhatatlanul kialakult egy sorban állás. Az szinte rögtön feltűnt, hogy a velünk rendeltetésszerűen foglalkozó hivatásos állományon kívül folyamatosan járt-kelt közöttünk néhány tiszti rendfokozatú fazon, akik kiszólítva egy-egy újoncot a sorból, félrevonultak a folyosó zugokba elhelyezett íróasztalukhoz és ott beszélgettek. Hát ők – mint később megtudtuk – elhárítótisztek voltak.

Meg nem tudom mondani, hogy mi sugárzik ki belőlem, de engem éjfélig négyszer kaptak ki. Ilyenkor egy kérdezz-felelek játék zajlott, ki vagy, honnan jöttél, mi a foglalkozásod, kik a szüleid, testvéreid és hol dolgoznak, stb. Ezeken az általános családismereti kérdéseken átlendülve aztán jött a főkérdés: vannak-e rokonai külföldön? Mondom, szép számmal. Merre? Soroltam: Anglia, Belgium, Franciaország, USA, Kanada.

Szűkítettük a kört, tisztáztuk, hogy egyeseket nem is ismerhettem, másokkal ugyan találkoztam, de nem tartjuk a kapcsolatot, fennmaradt a rostán a nagybátyám, aki az 56-os eseményeket nálunk lakva élte át, majd Karácsony este búcsú nélkül ment el és csak egy bocsánatkérő levelet hagyott maga után. Őróla mondhatom, hogy ismerem, Hosszú évekig közel laktunk egymáshoz, családilag összejártunk és mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot, ami leginkább üdvözlőlapokban nyilvánul meg, de évente egy-két alkalommal hosszabb levélváltást is jelent, ő él Angliában. Kérdés: miért ment ki? Válasz: családi okok miatt. Aztán ebben maradtunk, még a következő két alkalommal is, mígnem elkövetkezett a negyedik interjú, ami némi változatosságot hozott, legalább is az én életembe, mert a kérdezőim váltották egymást. Már az első kérdésnél felborult a rend.

Mentségemre szolgáljon, hogy már éjfél felé járt az idő, egyszerűen ki voltam merülve, szóval arra az egyszerű kérdésre: „hogy hívják”?, nem a nevemmel válaszoltam, hanem kifakadtam, hogy mi a túróért csinálják ezt velem, egyrészt már háromszor válaszoltam minden kérdésükre, másrészt meg igen valószínű, hogy többet tudnak rólam, meg az egész családomról, mint én. Itt kaptam egy rapid kioktatást a civil tempójú „tetszik, nem tetszik” és a Határőrségen belüli, immár rám is vonatkozó függelmi viszony mibenléte közötti markáns különbségéről, aztán már ment minden, mint a karikacsapás. Mikor elhangzott az előzőekben már megszokott utolsó kérdés: miért ment ki?, már dőltem is hátra a széken, arra gondolva, hogy ezen is túl vagyok, ám a válasz, hogy családi okok miatt, ez esetben nem a beszélgetés végét jelentette.

A pasas ugyanis tovább kérdezett: bővebben? No, ekkor szakadt el a cérna. A magyar nyelv minden cizelláltságát sutba dobva tömören válaszoltam: elkurvult a felesége, majd némileg szofisztikáltabban: a főnöke szeretője lett. Csak tovább kérdezett: ismerte a feleségét? Ekkor érdekes módon valami vészterhes nyugalom szállt meg. Valahol hátul már éreztem, hogy itt vékony jégre megyünk. Mondom: persze, hogy ismertem, már háromszor elmondtam, hogy családilag összejártunk. Kérdés: hol dolgozott a felesége? A lehető legártatlanabb arccal, mélyen a szemébe nézve válaszoltam: a Belügyminisztériumban.

És akkor megállt a kés a levegőben. Énhozzám 27 hónapig a beosztásommal kapcsolatos tevékenységemtől eltekintve a kutya nem szólt. Mire gondolok? Minden csapategységnél voltak beszervezett besúgók. Meggyőződésem, hogy ezek a sorbanállásközi elhárítós beszélgetések ezt készítették elő. Az alegységek politikai tisztjei már kész listát kaptak az elhárítóktól, hogy kikkel érdemes, vagy nem érdemes próbálkozni. Egyébként nem török pálcát az ebbe a körbe befogott srácok fölött. Fogalmam sincs, hogy ha engem bármivel megzsarolva sarokba szorítottak volna, mi lett volna a kimenete. Nincs ellenpróba. Nekem szerencsém volt, „családi ok” miatt kimaradtam ebből a ma már méltán igen csúnya jelzőkkel illetett próbatételből. Úgy mellesleg szólva soha nem tudtam megérteni annak a rendszernek a logikáját. Engem 1960-ban az ország összes középiskolájából kitiltottak, pontosabban Központi Bizottsági utasítás alapján egyetlen gimnázium vagy technikum nappali tagozatára sem vehettek fel. A hivatalos indoklás mindössze három szó volt (saját szememmel olvastam): „társadalmi okok miatt”, magyarul: politikailag megbízhatatlan voltam. Ezek után alig négy év elteltével itt találtam magam az osztrák határon, töltött géppisztollyal a kezemben. A fene se érti.

A másik, szintén az egész szolgálati időmre kiható közjáték is sorbaállás közben ért, igaz, ez sokkal kellemesebb témájú. Valamelyik sorban támasztottam a falat nagy átéléssel, mikor megállt mellettem egy százados és megkérdezte tőlem: maga miért ilyen szomorú? Furcsa módon az első benyomásom a megjelenése volt. Még mielőtt válaszoltam volna a kérdésére egy pillanat alatt végig futott az agyamon, hogy ez a tiszt más, mint a többiek. Elsőre talán csak az aranykeretes szemüvege tűnt fel, de aztán megfogalmazódott bennem, hogy ez a tiszt egyszerűen elegáns. Szemmel láthatóan jól szabott egyenruháját jól is viselte, csak később tudatosult bennem, hogy az uniformisa olyan anyagból volt, amit egyébként csak a díszegyenruhákhoz használtak. Mint később kiderült, ő mindig ilyenbe járt.

Azért persze nem hagytam válasz nélkül a kérdést, mondtam, hogy én bizony nem vagyok szomorú, én ilyen vagyok. De hát a többiek beszélgetnek egymással, én meg csak itt állok szótlanul – felelte. Mondom neki, hogy nem ismerek itt senkit, miről beszélgessek, hogy bevonultunk, az elég nyilvánvaló, igazán kár rá szót vesztegetni, hogy ki-ki mit hagyott hátra, azon meg nem lehet változtatni, ha belemegyek egy ilyen beszélgetésbe még az is előfordulhat, hogy tényleg elszomorodom, annak meg mi értelme, szóval inkább csak álldogálok itt csendben. Aztán megkérdezte, hogy hívnak, honnan jöttem, hol dolgoztam, mi volt a munkám, ezeket mind följegyezte a noteszába és azzal búcsúzott, hogy nem kizárt, hogy még találkozunk.

Hát nem a levegőbe beszélt, mert másnap az ébresztő és reggeli után az alakuló téren felsorakozott, immár beöltözött és minden bizonnyal igen siralmas képet mutató újoncseregből név szerint kiszólítottak velem együtt vagy 50-60 embert és teherautóval visszavittek bennünket Szombathelyre a „Vörös Bika Szállóba”. Mi alkottuk a kerületparancsnokság hírszázadának újonc századát. Itt tudtam meg, hogy az engem szomorú magányomból felrázni igyekvő százados a kerületparancsnokság híralosztály főnöke volt. Még abban az évben előléptették őrnaggyá, és én a mai napig nagy tisztelettel gondolok vissza rá.

Különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, bár a 27 hónap alatt mindössze öt alkalommal beszélgettünk egymással. Először, mint már említettem, a bevonulásom éjszakáján, két alkalommal ennél neccesebb körülmények között, mikor is kilátásba helyezte, hogy hadbíróságra küld, egyszer, mikor döntenie kellett, hogy a három telefonműszerész közül melyiket melyik körzetbe helyezi ki állandó vezényléssel és utoljára a leszerelés előtt néhány hónappal, mikor ismét felfigyelt a „szomorúságomra” és intézkedett, hogy a századparancsnokom 5 napra nyílt paranccsal felküldjön Adyligetre valami jelentéktelen és nyilvánvalóan más módon is elrendezhető hibaelhárítás ürügyén, s mely 5 napból hármat otthon töltöttem.

Mindent összevetve mozgalmas két nappal kezdődött, Budapestről Adyliget helyett Kőszegre, aztán másnap vissza Szombathelyre, ahol is kezdetét vette a három hónapos alapkiképzés.