Nem kell ahhoz katonának vagy obsitosnak lenni, hogy belássuk: az élet számtalan területén a meghatározó élmények az elsőhöz kapcsolódnak. Az első cigi sokkal emlékezetesebb, mint a tízezredik, az első éleslövészet, az első gránátdobás, az első csók, az első lerészegedés, az első szerelem, az első…, naszóval, műfajtól függetlenül az első roppant fontos és megmarad az emberben. Zweitakt barátunk sem akart lemaradni, s mai posztjában (a címnek megfelelően) az első katonaélményeiről mesél. És ha vannak kiemelkedő „első” élményeid, várjuk őket a kommentek közé! Persze csak ha tűrik a nyomdafestéket :-)

A most következőkben azokat a szösszenetnyi emlékeimet osztom meg veletek, amelyek mélyen beivódtak az emlékeimbe, mert – valamilyen szempontból – ELSŐK voltak…

Furamód az első őrszolgálatomra baromira nem emlékszem. Az első elalvásra a kettes toronyban se nagyon, mert átaludtam az elalvást, tehát csak az ébredésre emlékszem. Ott állt vigyorogva Beri (az őrpók) az ajtóban, épp nyitotta rám a bódét. Pilláim rögvest kipattantak.

– Jákkééé, Simpson! Nyertem rajtad egy lityi kólát! Meg a többieknek egy másikat! Hehe, elalszik a mintakatona? Hehe. No, pihenj, folytasd tovább! Illetve ne folytasd tovább! Nézzé’ kifele, ücsörögjé’! 

Ekkorra már magamhoz tértem, felálltam, ő épp lelépett a toronyplatóról és még visszaszólt:

– Ha unatkozol, tudod, hogy a felállított őrnek recskázni szabad, de a figyelést tilos megszakítani közben!

A többiek meg besírtak a röhögéstől. Erre már én is nevettem, mert addig kissé meg voltam szeppenve… Másnap a kantinban vettem két üveg kólát, egyet a körletpk-nak (ő volt az őrpók, a többi őr is mind a mi körletünkből volt), egyet a körletnek. És az ügy lovagiasan lezárult.

Az első felvezetői szolgálatra is emlékszem, de az nem túl érdekes. Hacsak nem az a momentum, amin utólag jót röhögtem (magamon). Csörög a piros CB76-os TBK, őrpók alszik, én felkapom a kagylót:

– 1-es őrség!

– Egységügyeletes!

Ültömből, kezemben a telefonnal felpattantam és vigyázzba vágtam magam, szék hátrarúg, boka csattan…

Jelentettem, rendben voltunk, letettük.

Utána gondolkodtam… Hülye vagy te, a telefonnak lapátolsz… Az őrpók is halkan felpillantott a zajra:

– Ne pattogjámá’, mint kecskeszar a deszkán, uccse látja, engem meg felversz… @&%**#đĐ!

Az első őrparancsnoki is emlékezetes marad, mert egyúttal az első lesittelés is megesett. No, nem engem csaptak a jerglibe, hanem én írtam a fogdajegyet…

Ez akkor volt, amikor az öregek elmentek civilért. Visszajövet egyenruhában kellett (volna) jönniük, szatyorban dobozolva/zsákolva/becsomagolva hozni a civilruhát, amit a belszolgálatnál le kellett (volna) adni. Természetesen „hadrafogható” állapotban… Na, ebből – gondolom – sejtitek már, hogy nem mindenkinek sikerült az adott kereteken belül tartani magát s egyidejűleg a kis VUK-ot is.

Én örültem, hogy épp szoliban leszek, amikor az öregek visszajönnek, mert akadt egy-két fura alak, aki ha ivott, eléggé megnehezítette a békés egymás mellett élést. No, ne gondoljatok semmi rosszra, csak a duhaj nótázás üvöltözés („máhá-hoz egy héhét-ree máár nehem lehesze-kittt…„), a csendre intő felebaráti anyázás és a viszontanyázással élés jelentette zéró alvás volt valószínű, meg esetleg a VUK és egyéb „nyomozati cselekmények” eltüntetése is kopaszfeladat lenne… De arra nem számítottam, ami történt.

Megint recseg a CB76. Egységügyeletes:

– Van itt egy társa, le kéne zárni reggelig, már viszi is a tűzszerész ügyeletes… A fogolykísérő megérkezéséig egy pihenő őrt rendeljen mellé!

Közben be is fut a kicsiny peloton: ütihá, tüszügyes, no meg egy öreg. Beeresztem, ütihá lelép, innét rendben a dolog. Az öregnek cefreszaga volt, és nem kicsit: ha rálehelt valakire, az szódáért könyörgott, legott. Ő meg duhaj jókedvében van: talpig farmer, jampicipő, bőrjakó, mint Travolta a Grease-ben.

Nyelve folyamatosan (bár igen lassú, meg-megakadó tempóban) jár, nem talál mindig bele, de szerelem van a hangjában; még a tüszügyest is megöleli:

– Benkőfőtörzsteegyigazánfaszagyerekvagybazmeg, de téllegolyanrendes…

– Fogja már be, és álljon a falhoz! Hühhb@zmeg, hogy én fogtam ki ezt a napot…

– Neizéémá, mosnemvagyunkcimbik? Erreakisidőremármineka…

Erre Benkő főtörzs szépen a falnak támasztotta, mert elege lett abból, hogy a tag rátámaszkodott. Meg is állt a csávó szépen terpeszben, mert máshogy nem lett volna stabil. A falnak támaszkodott a kezeivel meg az arcával, és úgy kb. 30 fokos szöget zárt be a függőlegessel. Kis híján lefolyt a fogda előterének megszentelt metlachijára… Mi meg röhögtünk. Motozás.

Előkerült (úgy értem, hogy a kapuban már elkobzottakon túl):

– 1 liter Martini (a gatyakorcba állítva kupakkal lefelé), egy üveg bor (jakóujjban), két-két laposüveg vodka a zoknikból, egy személyi igazolvány (ezt ne írd be, titkosítsd! – mondta Benkő, és én elsüllyesztettem a zsebemben), cigi, (ezt se írd be, elszívjuk, kettőt azért hagyjál benne…), koton, ez-az, pornóújság (Öreg Katonák Magazinja – ez jó lesz nektek, hehe…). Azt a KAÜ se gondolta, hogy aki fennen lóbál egy üveg (erősen hiányos) szeszt, és úgy jön be, van annyira megátalkodott, hogy ezt csak figyelem-elterelésként koboztatja el…

Aztán szépen letettük a priccsre, kapott sok takarót, amit – az arcomba hajolva – hálásan meg is köszönt (ettől majdnem berúgtam), megjött közben a fogolykísérő, és mesélt a fenti helyzetről.

– Megy a muri, b@zmeg, alvás nincs, de semmi balhé, csak buli meg a kopaszbelgép kapaszkodik az asztalba…. De jó itt, a nyugiban…

Az éjszaka nyugisan telt, a delikvens szépen hortyogott, néha ránéztünk, hogy nincs-e baj, és reggel érte jött a századpók. A flekót meg délután a váltás után visszavittem neki. Meg a két szál cigit…

– Elszívtátok?!

– Ahogy kinéztél, ez volt a minimum.

– Jóvanna, nincs harag, egészségetekre! Úgyis fáj a fejem…

És az első bomba!

Ekkor is Benkő főtörzzsel hozott össze a sors. Bejött a riasztás, Pákozdon egy postakábel fektetése során találtak valami robbanószert. Szépen körülírták, milyen. Telefon a parancsnoknak, jött a válasz: azonnali!

Robbanószer-eltávolítási forgatókönyv háromféle van:

– Azonnali, ha olyan helyen van, ahol nem lehet őrizni, vagy illetéktelenek hozzáférhetnek, vagy közüzemet veszélyeztet;

– 72 órás, ha olyan helyen van, amit őrizni lehet (pl. padláson, pincében, egyéb zárt magánterületen);

– 168 órás, ha jól őrzött helyen van (pl. laktanyában ásás közben találták, vagy egy b@lfaß bevitte a rendőrségre, éjjeliőrös tsz-területen, ami bekerített, stb…).

No, akkor uzsgyi! Felültünk a kocsira, ami egy narancssárga, hosszított fülkés VW kisteher volt. Sziréna be, irány Pákozd. Bizseregtem az izgalomtól. Végre egy éles bevetés a sok tanulás után, most végre én is robbanthatok. Az meg se fordult a hülye fejemben, hogy ott is maradhatunk, mint ahogy arra a leszerelésem után kicsivel volt is példa… Szirénázó-villogó autóban sem ültem még soha, érdekes volt látni, ahogy a Váci úton húzódnak le a kocsik előlünk. Aztán az M7-esen száguldottunk, enyhén borongós, fátyolfelhős, néha napos időben kicsivel később a pákozdi rendőr-kapitányságnál álltunk le, onnan mentünk ki a helyszínre.

Kiszálltunk, s ekkor pillantottam meg a robbanótestet. Egy kábé egy méter mély frissen ásott árok mellett feküdt a földön, úgy 20-30 méterre a főúttól. Jó rozsdás volt, távolról úgy tűnt, mint egy darab dinoszauruszkaka. Közelebb léptünk, ott állt a sok melós, nézték, mi lesz.

– No, mi ez, szakszikám?

– Bomba.

– Jó, de milyen fajta? Tanultátok!

Gondoltam, most bevetem Vaskalap válaszát a Kelly hőseiből:

– Olyan fajta, ami robban!

– Neb@ßß….

Közelebbről már láttam a jellegzetes orrkiképzését, és a mérete is jobban megbecsülhető volt.

– Szerintem német 88-as páncéltörő, kilőtt. Veszélyes. Nem szállítható.

– És mennyire veszélyes?

– Háát izé… Hogyhogy mennyire? Kurvára! Hogy került ez ide?

Az egyik melós válaszolt:

– Ott vót az árokba’, a Józsi/Béla/Feri/Jani meg kidobta, ne legyen útba’!

Én kissé elsápadtam. Ezek a 88-asok igencsak veszélyes jószágok, csak akkor nem robbantak fel, ha célt tévesztve valahogy a lapjukra estek le. Ha ezt a csúcsára ejtik… A főtörzs is elsápadt, aztán vörös lett a méregtől, majd megszólalt elég halkan, de érthetően:

– Örüljenek inkább, hogy megúszták…

Elég komolyan hangzott, el is csendesedtek a szakik, majd szépen el is távolodtak.

– Szakszi! Odavisszük a kocsihoz, én fellépek, te feladod!

– Ööö… Ez nem szállítható…

– Ja, ha van kedved körbeárkolni, homokzsákot töltögetni napestig… De mondd csak el, hogyan működik!

Elmondtam.

– Jó. Akkor hogy tennéd fel, ha muszáj?

– Hát, félre eresztett gumik, homokágy, menetirányra merőleges tengely…

– És haladás gyökkettővel! Helyes! Rajta.

Így is tettünk. Feladtam a lövedéket, és még most is érzem a tarkóm táján azt a fura bizsergést, ami nem múlt el akkor sem, amikor az autóban ültünk. Mögöttem a bombatag, közte és köztem csak egy zsák homok, vékony páncéllemez, a kaszni, no meg az üléspárna. A főnök mögött legalább én is ott vagyok, meg még egy párna… Szépen kiporoszkáltunk egy elhagyott homokbányába, elöl egy rendőrautó, villogva, meg mi is. Néha szirénázva. Érdekes volt, ahogy a rendőrök előrementek, biztosítani egy keresztutat, amíg áthaladunk. Az autósok kiszálltak szétnézni, hogy mi történt. Amikor meglátták a lépésben közeledő villogó tűzszerészkocsit, valahogy mind gyorsan visszaültek. Egyet kivéve, mert az integetett. Leszerelt tűzszerész volt. Benkő vissza is intett:

– Szevasz XY!

(- …)

– Egy 88-as!

És vidáman integetett.

Én nem voltam ennyire felszabadult. Kissé izgultam. Hogyan is lesz ez..? Gondolatban újra lefuttattam magamban a tanultakat, majd újra meg újra, hogyan lesz szabályos, de legfőképp biztonságos ez az egész. Szépen bedöcögtünk a robbantótérre. Igen csendesen voltam, hiába gondoltam, hogy ha elcsattan, úgyis mindegy, fájni nem fog, azért csak hideg volt a kezem és forró az arcom. Főleg, amikor a földúton dülöngélt a kocsi…

Kiszállás után Benkő kijelölte a helyet: itt áss egy félszer félszer fél méteres gödröt!

Nekiláttam. A homok nedves volt, nem volt nehéz ásni, szépen el is készült hamar. No meg volt fasza utászlapátunk. A rendőrök elmentek biztosítani az utat, a főtörzs leadta nekem a lövedéket, átvettem, leugrott, visszavette, elvitte a gödörig. Ott letette a földkupacra, belépett a gödörbe. Betette a 88-ast, rátette a TNT-préstestet, aztán leteszteltük a bekötött gyutacsot. Nincs szakadás a vezetékben. Gyutacs a préstestbe. Gödör betakar, óvatosan letapos. Rendőrök arra, én lépek 150-et amarra, a kocsi emerre, a főtörzs meg ottan biztosít. Elfoglaltuk a helyeket, szirénahang, ordítok a pusztaságba:

-Vigyázzrobbantáááás! Vigyázzrobbantáááás! Vigyázzrobbantáááás!

És figyelek.

BUMM!

A föld felszállt kb. 10 métert, de lehet, hogy csak 4-et; a fene se tudja, akkor nagynak tűnt, de ugye, a körülmények befolyásolják a saccimetriát. Jól nézett ki, na, mint a filmekben.

Ropopopotty-potty-potty – hullott vissza a sok kis göröngy. Aztán csend. Aztán szirénahang röviden. Mehetek vissza. Nagyjából egyszerre értünk oda a gödörhöz:

– No, ásd fel!

Ellenőriztük, megsemmisült-e teljesen. Én áskálódtam még egy darabig, hátha találok repeszt emlékbe. Sajnos nem találtam, a főtörzs is sürgetett, eljárt már az idő, haza szeretne érni váltásra, oszt uzsgyi! Azóta is sajnálom, hogy nekem nincs repeszdarabom… De emlékem – hála Istennek – van.