009. – Gyalásó és Ki Mit Tud?

Örömmel jelentem, hogy JoeP olvasónkból sikerült további sztorikat kipiszkálnunk. A mai eresztés egy kis fizikai munka felidézésével kezdődik, hogy utána az intellektuális és művészeti kihívásoknak történő katonás megfelelésről essék pár szó. Talán nem lövöm le a poént, ha spoilerezek egyet és elárulom, hogy a szerző mindkét területen fényeset alakított.

Én és a főnököm

A második után azt mondtam kész, vége. Több igazán jó katonasztori már nem jut az eszembe. Aztán ma úszás közben elgondolkodtam, végigmentem azon az egy éven… és végül már csak azon idegeskedtem, hogy amíg haza nem érek, el ne felejtsem ezt az egészet.

Nem, nagy sztori már tényleg nem jutott eszembe. De sok apró, igen.

Ezek jönnek most, egy hosszú folyamban, nagyjából időrendben.
 

Alapkiképzés
 

Ez az az időszak, melyet a legtöbb katona szívesen kihagyna az életéből. Ez az, amikor megmutatják annak a kopasznak, hol lakik a Magyarok Istene. Én ugyan nem tudom, de ilyenkor biztosan nagyokat csuklik.

Életemben nem sokszor kattantam ki annyira, hogy egyszerre két cigire gyújtsak rá, de ekkor megvolt. Kánikulai melegben, teljes menetfelszerelésben (húszkilós hátizsák damilvékony szíjakkal, bádogsisak, tömött gázálarctáska, tölténytáska, géppisztoly) rohantunk ki (ugye, százhuszas tempó, énekelve) a jó három kilométerre lévő külső telephelyünkre. Gál úrnak pölö ekkor ment tönkre a lába. Aztán amikor kiértünk, hasra kellett vetődnünk és elásni magunkat. Naptól betonkeményre szikkadt, fűmentes birkalegelőn. A gyalásó simán szikrát vetett az első csapásnál.

Mint írtam, a hátizsák ott ficergett a hátunkon. Az a dög nemcsak nehéz volt, de nagy térfogatú is. Most gondold el, azzal együtt kellett magunkat hasonfekve beásni a föld alá, miközben a felügyelők husángokkal kezelték le azt, aki öt centinél magasabbra emelte a seggét. A nap persze sütött, mintha ezért fizették volna.

Én kábé egy és egynegyed óra alatt értem el odáig, amire már rábólintottak. Az elsők között mehettem pihenni az árnyékba.

Cigiből is csak azért gyújtottam kettőre, mert nem volt több kezem.

Egy valaminek viszont örülök: itt tanultam meg azt, hogyan kell – akár ekkora mennyiségű cuccal is magunkon – felszaladni a falra és átvetődni a három méter magasan lévő ablakon. Ez tényleg hasznos tudás.

Szóval ilyesmikkel múlattuk a napot. Egészen addig, amíg hihetetlen szerencse nem ért: beverték az orromat.

De mielőtt elmennénk ebbe az irányba, szólnom kell még egy csodálatos dologról: ez a Ki Mit Tud.

Az alapkiképzés közepe táján egy nagy bajszú szakszi körbejárta a szobákat, hogy lesz Ki Mit Tud, ki akar indulni? Mindenhonnan üres papírral távozott. Ekkor újra nekiindult, de más stratégiával.

– Ki akar indulni a Ki Mit Tud-on? – jött be harsányan a szobába.
– … … …
– Ne legyetek már ennyire hülyék. Kiálltok, oszt’ elszavaljátok az Anyám Tyúkját. Viszont addig hetente háromszor próbálunk. A kantinban. Este hétkor!

Sok ember szeme felcsillant. Ekkor volt ugyanis a kopaszok szokásos esti szopatása. Folyómosás meg egyebek. Én például a szaros vécécsészék tisztára sikálásában voltam már akkor is vérprofi.

Engem speciel meggyőzött. A körút végére jó húsz embernyi mezőny gyűlt össze. Enyhe problémát jelentett, hogy ebből tizenkilencen az Anyám Tyúkját tervezték előadni, de katonáéknál semmi sem lehetett eléggé bizarr.

Írtam magamnak öt percnyi humoros szöveget és kitaláltam hozzá egy illusztrációsort. Az volt a lényeg, hogy a rajzok minél kevesebb vonalakból álljanak, humorosak legyenek és minél több legyen rajtuk a pucér nő. Pár nap alatt elkészültem a műsorral. Szerencsére a próbákon előadás helyett vad Coca Cola-mámorban kártyáztunk meg fakorongoztunk, produkálnia senkinek sem kellett magát.

Aztán eljött az előadás. Kértem egy olyan nagy, letépkedős papíros táblát meg egy vastag fekete filctollat. Akkoriban még szerettem színpadon illegetni magam, az előadás is jól sikerült, legalábbis a célkitűzésemet maximálisan sikerült elérnem: a közönségnek nagyon tetszett, a zsűri viszont alpárinak minősítette, így nem juthattam tovább.

Viszont fél év múlva szakmányban rajzoltam a leszerelő zászlókat.

Aminek nem csak az volt a haszna, hogy darabját 150 forintért alkottam meg, hanem az is, hogy hirtelen respektem lett. Megtehettem, hogy az általam mélyen utált Bognár szakaszvezetővel közöljem, hogy neki, ha az alakulótéren dobszó mellett nyalja ki a seggemet, akkor sem rajzolok. Apró örömök az ilyesmik, de jól esnek.

5 hozzászólás

 1. JoeP — 2009-05-25 09:28 

Csak megjegyzem, hogy eredetileg egy maratoni hosszúságú írást küldtem, mely – a mostani töredék mérete alapján – valószínűleg 5-6 részletben fog megjelenni.
Emiatt következhetett be például az az anomália, hogy a cím ellenére az írásban semmilyen főnök sem jelenik meg. :-)

 2. phaidros — 2009-05-25 11:12 

:DD

Igen, éreztem h zavar van az erőben.

 3. Todd. PT — 2009-05-25 22:29 

Bekell vallanom csodállak titeket “régieket”, hogy milyen szar felszereléssel mekkorákat kellett cidáznotok néha :)

 4. subotei — 2009-06-08 09:59 

Kiegészítés: a hátizsák hivatalos neve málhazsák volt. Az különböztette meg a hátizsáktól, hogy a pántjai kötélvékony vászonból voltak, aminek révén alkalmas volt viselőjének felsővégtagtalanítására. Közkeletű neve málnazsák vala, utalván a tradicionális katonai axiómára: annyi napod van még, mint a medvének a málnásban.

 5. ZöPö_ — 2009-06-11 16:06 

A málhazsák Szegeden málhagyík névre is hallgatott, utalva arra, hogy a (kopasz) gyíkok cipelik.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.