Molnibalage-tól nem meglepő, hogy repülős sztorival jelentkezik, ráadásul (mint precíz reálértelmiségi) még a forrást is megadja, pedig ez itt igazán nem elvárás.

A történethez magához meg csak annyit, hogy a részegeken és a gyanús nőkkel óvszer nélkül szeretkezőkön kívül minden bizonnyal a lógós katonáknak is külön védőszentjük van ott fent, akinek innen is mindent köszönünk!

Máshonnan van a sztori.

Na tessék, nem emlékszem, hogy Taszáron vagy Pápán történt ez az eset, amelyet most készülök megírni. Bennfentesek már ebbõl is sejthetik, hogy megint repülős sztori következik. Azt hiszem, Pápa a helyes megfejtés, bár a történet szempontjából mindegy. A történet helyszíne tehát az egyik elsõ lépcsõs katonai repülõterünk, az idõpont pedig 1980 körül. A fõszereplõ pedig Császár kollégája, aki ekkoriban töltötte ott sorkatonai szolgálatát.

Elöljáróban annyit, csak a kukacoskodók kedvéért, hogy az itt leírt repülõbaleset valóban megtörtént. Hadi István alezredes is említi az Aranysas magazinban „Leszálló ágon” címmel megjelent emlékirataiban, illetve ugyanebben a lapban Kõvári László is ír róla az „A MiG-21-es magyarországi története” címû cikksorozatában. A történetet elmesélõ egykori sorkatona és Hadi István ugyan más idõpontra teszik az esemény bekövetkeztét – a srác tavaszra, Hadi alezredes pedig õszre – de ez az egyetlen különbség, és valószínûbb, hogy az alezredes úr emlékszik rosszul, hiszen õ pályafutása során több tucat repülõbalesetet látott, míg a srác életében ez volt az egyetlen, tehát biztosan élénken él az emlékezetében. No de nézzük magát a történetet.

A kolléga egy önálló híradórajnál szolgált, akik a repülõtér melletti erdõben, egy tisztáson települtek. A körlethez állandó lakóépület is tartozott, amolyan õrszoba-szerûség, ahol a raj huzamosabb ideig lakhatott. Aranyéletük volt ezeknek a katonáknak, hiszen nem a laktanya szigorú fegyelmében kellett szenvedniük, hanem kvázi egy jót táboroztak odakint, házhoz hozták nekik a kaját, és még meglepetésszerû ellenõrzéstõl sem kellett tartaniuk, mert a telepített riasztórendszerek jóelõre jelezték, ha az ügyeletes tiszt dzsipje közeledett.

Egyetlen feladatuk volt, egy mozgó rádióállomás üzemeltetése, s a forgalmazás figyelése, de ezzel sem nagyon kellett foglalkozniuk, hiszen az állomás folyamatosan rögzített mindent, csak a felvételhez használt mágnesdrót-tekercseket kellett naponta egyszer kicserélniük. Ezeket a felvételeket aztán eltették egy hatalmas raktárba, és valószínûleg ma is ott rohadnak, mert ki akarná végighallgatni több év összes rádióforgalmát? Tudták ezt a katonák is, és egyikük, egy rádióamatõr srác át is hangolta a rádiót, hogy a repülõtér tornyának unalmas karattyolása helyett egy osztrák kereskedelmi rádió zenei mûsorait hallgathassák.

Egyszer a repülõtéren riasztás történt, emelni kellett a készültségi MiG-21-est. Ám a gép hajtómûvében üzemanyag-szivárgás lépett fel, kerozin került az utánégetõ térbe, aminek az eredménye jókora durranás és a gázsebesség-fokozó kiékelõdése lett. A gép egyre gyorsulva végigrohant a kifutópályán. A repirányító észrevette a meghibásodást, és azonnal utasítást adott a feladat megszakítására, és a futópálya végén elhelyezett „majomfogóba” való belefutásra, mert a gép már túl gyorsan gurult ahhoz, hogy fékezzen. A pilóta azonban, ki tudja, miért, nem engedelmeskedett, és felemelte a MiG-et, átrepülve a majomfogó felett. Talán azt hitte, egy iskolakörrel leszállhat.

A hajtómû azonban nem adott le elég teljesítményt, hogy a gépet levegõben tartsa, és a MiG-21-es, rajta a teljes fegyverzettel, visszazuhant a földre. Épp egy vasúti töltésre esett, ahol kettészakadt. A törzs elülsõ része a pilótafülkével, s benne a pilótával épségben maradt, ám a lendülettõl a földön csúszva beszáguldott az erdõbe, épp arra, amerre a híradóraj nyaralgatott…

A raj éppen a kis lakóépületben ült és ebédelt, amikor a kolléga kipillantott az ablakon, és meglátta a feléjük száguldó MiG-21-est. A döbbenettõl nem tudott megszólalni sem, majd egy pillanat múlva kinyögte:

– Ööö… nézzétek, jön egy repülõgép…

Azt mondja, a mai napig sem érti, hogy tudott tíz katona egyszerre kiugrani az ablakon, de kétségkívül megtették. Ő az épületben maradt, de szerencsére a géproncs nem ért el odáig; fennakadt egy fatörzsön. A pilóta ledobta a kabintetõt, kiugrott és elszaladt a repülõtér felé, a katonák pedig ott maradtak csodálkozva, mert ilyet még sosem láttak…

A súlyos eseményt, még ha csak géptörés volt is, mert emberéletben nem esett kár, nagyszabású vizsgálat követte. Nem egyszerû repülõbaleset volt ez, hiszen egy éles készültségi riasztás során következett be, felfegyverzett géppel, ráadásul egy elsõ lépcsõs alakulatnál! Jöttek a tábornokok Budapestrõl, beidéztek mindenkit, akinek köze volt az esethez, a repirányítótól kezdve a takarítókig, s természetesen odaparancsolták a híradóraj ügyeletes katonáját is, akinek aznap feladata volt a térség rádióforgalmának rögzítése. Le is izzadt a srác rendesen, hiszen dehogy vette õ a rádiózást, az összes szalagon Abba meg Boney M. számok voltak, s tudta, hogy ebbõl akkora bukta lesz, mint ide Irak.

De nem volt mit tenni, parancs az parancs, fogta az aznapi dróttekercset, és odaállt õ is a szõnyeg szélére, a többiek mellé. Fogalma sem volt, mi lesz vele. Azt hallotta, hogy a pilótákat ilyen esetben elvitte egy repülõgép valahová a Szovjetunióba, és többé sohasem látták õket…

Jöttek a sokcsillagosok, sorra vették a bizonyítékokat. Elsõként a repirányító tisztet kérdezték ki, aki átadta nekik a repülési naplót és a jelentést a balesetrõl. Majd következett a pilóta maga, aztán a szerelõk, az üzemanyag-szolgálat, a fegyveresek, a szemtanúk, és így tovább… Szegény gyerek már kék volt, fehér volt, halálfélelme volt, lepergett elõtte az élete, ahogy a tábornok a mellette állóhoz ért. A kérdések lassan véget értek, s épp õ következett volna, amikor…

– No – kiáltotta hirtelen a tábornok – ennyi bizonyíték már bõven elég! Távozhatnak.

Azzal hóna alá csapta a begyûjtött iratokat, és faképnél hagyta a társaságot, köztük a mészfehér arcú katonát, aki remegõ kézzel szorongatott egy tekercs mágnesdrótot…