013. – A mázlista

JoeP barátunk nagy sikerű elbeszélésfolyamának következő felvonását olvashatjátok a lenti “Folytatás” link után; a gyengébb memóriájúak ide kattintva eleveníthetik fel az előző részt.

De vissza az alapkiképzés közepére. A hétvégénk szabad volt, természetesen le-lejártunk focizni. Itt esett meg, hogy középiskolás padtársam, jócimborám, Zoltán a játék hevében könyökkel úgy orrbavert, hogy betört az orrom. Gyorsan kivittek az ügyeletre, megröntgeneztek, az orvos szerint hihetetlen mákom volt, a kiálló csontdarab tényleg eltört, de nem mozdult el (Zoltán sebészi pontossággal dolgozott).

– Ez akkor konkrétan mit jelent? – kérdeztem meg.
– Össze fog forrni. Magának csak arra kell vigyáznia, ne mozduljon el.
– Azaz?
– Tartózkodjon minden rázkódással járó mozgástól.
– Mint például a vigyázzmenet?
– Ajjaj. Még a surranóviselés is tilos, mert az is üt.

Jippí! – volt az első gondolatom. Ha valaha kifaragják az antikatona szobrát, tuti én leszek a modell. Az egész laktanyából két embernek kellett az alaki foglalkozások után ottmaradnunk és tükör előtt gyakorolnunk a vigyázzmenetet: Kovalcsiknak és nekem. Kovalcsik ízig-vérig parasztgyerek volt, hiába kezdte jól a vigyázzmenetet, de három lépés után már kaszált. Az a mozgás épült bele a mozgáskoordinációjába.

Nekem olyanom nem volt, én táncban is csak a freestyle pogóig jutottam el. Hihetetlenül nem bírom a kötött mozgásokat; nehogy már más mondja meg, hogyan tekergessem a lábam. (Ebből később érdekes dolgok sültek ki, amikor díszőr lettem – de ennyire ne rohanjunk előre.)

Szóval sétáltunk vissza a laktanyába és csak az lebegett előttem, hogy te jó ég, mekkora mázlista vagyok.

Ja, hogy az írás címe az, hogy Én és a főnököm… én pedig még egy szót sem szóltam a századparancsnokomról. Nem véletlen – ugyanis ekkor még nem jelent meg a színpadon. Frissen végzett ember volt, csak szeptember második felében volt várható az érkezése. Elég stréber fazon lehetett, mert főhadnagyként jött ki a suliból.

És akkor vissza a történet fősodrához.

Odabent egyből le is költöztem a gyengélkedőre, ahol megint szerencsém volt.

Akkoriban egy gumi volt az EÜ-katona, János. Semmi EÜ végzettséggel nem rendelkezett, azon kívül, hogy ritka nagy franc volt. Velünk együtt vonult be Ferenc, akinek volt valami EÜ-faiskolája, őt tervezték, hogy átveszi az EÜ-katona feladatot. Csakhogy Ferenc, tisztességgel szólva, elég lúzer volt. Mindent csak szabályosan volt hajlandó csinálni, fosott mindentől… nem is jöttek ki jól Jánossal. Szemben velem.

Mondtam már, hogy én voltam az antikatona?

Aranyéletünk volt a gyengélkedőn. Jánossal ketten megcsináltunk mindent, Ferenc csak nézte. Ott ismertem meg Nyúl zászlóst, a felcsert. Nagyon fontos ismeretség volt, itt tapasztaltam meg, hogy Nyúlnak, az öreg alkoholistának, még a torkomat sem szabad megmutatni, ha hosszútávú terveim vannak az életben.

Délutánonként Jánossal bevettük magunkat az EÜ-szobába; pont két vaságy volt benne, a tévé középen, János napközben már gondoskodott a sörről, bagóztunk, néztük a tévét, beszélgettünk. Mindezt alapkiképzés közben. Én időnként átmentem a kantinba pingpongozni, mert komolyan meg akartam nyerni a zászlóalj-bajnokságot. (Végül második lettem. Egybehangzóan én rontottam el a döntőt.)

Mit mondasz? Törött orrcsont? Ugyan már, papucsban voltam. Nem rázkódott az a csont. Vagy csak mázlim volt.

Az egyik ilyen délutánon bevánszorgott egy hadfi a gyengélkedőre. Majdnem két méter magas, kissé nyálas képű. Kék tornagatya, fehér trikó. A lábán egy nagyon csúnya seb. Éppen egyedül voltam, János kiment sörért, Ferenc meg szokás szerint nem velünk töltötte a délutánt.

Zavartam néztem a sebet. A fazon salakos focipályán taknyolhatott egy nagyot és utána legalább öt métert kellett csúsznia. Kábé húsz centi hosszan és öt centi szélességben felgyűrődött a bőr a combján, több helyen is kilátszott a seb alatt a hús. A durva salak nagyon kegyetlen tud lenni.

– Maga az EÜ-katona? – kérdezte.
(Mit flancol már ez a magázással?) – gondoltam magamban.
– Jelenleg igen – bólintottam rá.
– Akkor ápolja le a sebemet.

Felfektettem a vizsgálóasztalra, megnéztem a sebet. Közelről még rondább volt. Alig nedves szivaccsal körbemostam, óvatosan kiszedtem csipesszel a salakdarabokat. Jöhetett a fertőtlenítés.

– Nem fog fájni! – szóltam oda neki, amíg előszedtem a jódtinktúrát.
(Nem a faszt nem…) – nyeltem magamban.

Elkezdtem körben lekezelni a sebet. A hapi meglepően jól bírta. Igaz, sziszegett, mint egy kuktafazék 40 perc főzés után, de akár ordíthatott is volna.

Végül jól beszórtam a sebet sebhintőporral. Eddig rendben is volnánk.

– Egy kicsit várnunk kell – nyugtattam meg. Pedig csak időt akartam nyerni. Fogalmam sem volt, hogyan kössem be. Egyébként sem voltam jártas a kötözésekben, de itt az is zavart, hogy bármilyen gézt, párnát teszek a sebre, az úgy beleragad, hogy átkötéskor felszaggatja az egészet. Tanácstalanul nézegettem a szekrényben, amikor rátaláltam egy flakonra: Plastobol.

Ez egy spray volt, mellyel befújva egy sebet, hermetikusan záró műanyagréteget hozott rajta létre. Ez az! – csaptam a fejemre. Ugyan ekkora sebre még nem láttam használni, dehát kaland az élet.

– Nem fog fájni! – nyugtattam meg. Egyből kiült a pánik az arcára.

Befújtam, megvártuk, amíg megszáradt, végül bepólyáltam.

– Készen vagyunk – mosolyogtam rá.
– Maga nagyon megkínzott – foglalta össze.
– Ugyan. Így is hatalmas mákja volt, hogy nem Nyúl zászlós volt bent – mosolyogtam még mindig.
– Árulja már el, hogy hívják magát?
– Petrényi honvéd, szolgálatára.
– Aha.

Elsántikált.

Másnap szóltak, hogy fel kell mennem a századszintre, most osztják ki mindenkinek a géppisztolyt. Ahogy voltam, melegítő alsóban, fehér trikóban, papucsban felsétáltam. Alig néztek rám döbbenten. Én ugyanis már teljesen elfelejtettem, hogy alapkiképzés van – miközben a többiek komoly drillben szopták naponta a központi harci faszt. A kiképzők gyanúsan is méregettek, de nem tudták hová tenni mind a ruhámat, mind a jókedvemet – így nem is bántottak. Álltam a sorban, aztán egyszer csak kinyílt a századparancsnoki iroda ajtaja. Kilépett az új századparancsnok.

Pontosabban: kisántikált.

– Ah, Petrényi! – áradt szét arcán a sátáni mosoly, amikor meglátott – Tudja, hogy én is szoktam mondogatni azt, hogy “Nem fog fájni”?

– folyt. köv. –

5 hozzászólás

 1. flimo13 — 2009-05-29 09:01 

Ez elég gyepgyanús kettévágás.

 2. phaidros — 2009-05-29 12:20 

Jujujuj! :D

 3. yenoee — 2009-05-29 22:53 

Gezarol és macskaszar, hát már itt is muszáj ezt csinyánie?
:)

 4. oatBXL — 2009-06-02 12:45 

fojtköv? merre?

 5. JoeP — 2009-06-02 14:03 

Itt. És amikor a Fényestekintetű Szerkesztőség időszerűnek gondolja. :-)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.