A többrészes posztok szerelmesei (tudom, hogy sokan vagytok!) ismét dörzsölhetik a markukat, mert Droidfigyelő kartács egy háromezer szavas (21 ezer karakteres) írással lepett meg bennünket, amelyet kénytelen vagyok két részletben elétek tárni.

A sztorit olvasgatva-ízlelgetve azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a reménnyel, hogy a jövőben mai szerzőnk további katonaélményeit is módunkban áll majd megismerni.

Irány a gázkamra, ne tarcs lépést, in’dújj!
–  egy volt sorkatona visszaemlékezései 1.1 –

A dátum: 1988. szeptember, a helyszín: Ercsi, 50 kilométerre Budapesttől, a Duna közelében (ennek lesz még jelentősége, de nem a gázkamrával kapcsolatban).

A szereplők: Méreg István főtörzsőrmester (nem vicc), szolgálatvezető, egy-két hadnagy, egy őrnagy és egy tiszthelyettes, valamint kb. 100 fáradt, ijedt, még nagyon civil, és erre az abszurd, nem létező világra, amit Magyar Néphadseregnek hívnak, még csak rácsodálkozó egyén.

A feladat: az alapkiképzés keretein belül megtanulni a … ööö … ööö … mit is? Mit lehet megtanulni egy gázkamrában? Nem árulok el nagy titkot, ha előre szólok, hogy semmit, ami a haza megvédését illeti.

Hosszú az út, ami elvezetett ahhoz az álmosítóan forró kora őszi délelőtthöz, amikor ez a vezényszó elhangzott. A sorozáson kezdődött az életem e szakasza. A szocializmusra jellemző kontraszelekció alanya lettem, de ezt akkor még nem tudtam.

–    Hova szeretne kerülni? – kérdezte egy tiszt az orvosi vizsgálatok után.
–    Pardon, mit mondott? – arcomon a döbbenet.
–    Mondom, hova szeretne kerülni, ha behívjuk? Van valami, amit szívesen csinálna?
–    Khm… – még mindig nem hittem a fülemnek. – Ezt most komolyan tetszik kérdezni?
–    Természetesen – mondta majdnem kedvesen. – Na, mondja már!
–  Hát, ha már így rákérdezett, tiszt elvtárs, akkor megmondom: helikopterlövész szeretnék lenni. 
Tényleg nagyon szívesen repültem volna Mi-24-eseken. Már akkor is odavoltam a repülésért, ráadásul mindent nagyon férfiasnak találtam a Mi-24-ben. Azt gyanítottam, hogy pilóta nem lehetek sorkatonaként, de talán fedélzeti lövész igen.

(Azóta tudom, hogy ez is tévedés volt, továbbá, hogy operátornak hívják a lövészt.)

–    Értem. Helikopterek, jó – mondta a tiszt, és írt valamit a lapra.

Így kerültem Ercsibe, a vízi átkelő ezredhez.  
Itt is a kontraszelekció áldozatává váltam. Stratégiai döntést hoztam, amikor azt írtam a kérdőívre a bevonulás napján, hogy nem tudok úszni. Arra gondoltam, ha nem tudok úszni, nem küldhetnek el felderítő búvárnak, meg egyáltalán: a víz helyett majd egy UAZ vagy ZIL fűtött fülkéjéből nézhetem, ahogy a többiek küzdenek a Dunán. A döntés okos volt, de értelmetlen: egy ember rám nézett egy asztal mögül, a többi közé dobta a gondosan megstratégiázott kérdőívemet, megnyálazta a ceruzáját, és egy szempillantás alatt kimondta:

–    Pontonra megy. Következő!
–    Ööö, kérem… – nyögtem.
–    Hőőő – nem nézett fel, úgy hördült fel.
–    Ööö, nem tudok… – próbáltam elmondani, mit nem tudok, de mindegy volt.
–  Húzzo’ a körletébe! – ezt tulajdonképpen kérdezte, nem állította.  – Húzzo’ a körletébe?!

Éreztem, hogy nem lenne érdemes szóvá tenni az ellentmondást a felszólító mondat tartalma és a kérdő forma között. Hát húztam a körletbe, belecsöppenve a Magyar Néphadsereg napi életébe, na és az alapkiképzőbe.

Az alapkiképző szomorú hely, szerintem ezzel nagyjából egyetért mindenki, aki volt katona. Itt még nagyon erősen élnek az otthon illatai, tapintásai, színei; itt még mindennaposak az álmok az otthonról, és mindennapos a hiány – a sokkhatás ebben a szakaszban a legerősebb. Ilyenkor sajnálja magát a legjobban a sorkatona, ilyenkor fáj a legjobban, hogy az a felfoghatatlan erő, amit hatalomnak hívnak, kiszakította a meleg biztonságból, és behajította az ismeretlen, a félelmetes, hideg, embertelen világába.

Az embertelenség tudatos projektmenedzselés eredménye volt. A tömeghadsereg rendszerének nem jól képzett, öntudatos, harckész fiatalok kellettek, korszerű általános és katonai ismeretekkel, hanem a massza, egyéni tudás és egyéni igények nélkül. Katonának lenni nem kitüntetés, hanem büntetés volt. AMD-t a kézbe (célozni nem érdemes vele), előre, elvtársak, hurrááááá, osztjónapot. Ennyi volt a Magyar Néphadsereg stratégiája. Miért is bántak volna velünk úgy, mint értékes, szó szerint értékes leendő katonákkal?

Mindez a szívatásban nyilvánult meg. Szívattak minden nap, úgy beszéltek velünk, mint a kutyákkal, főleg az egyetemi előfelvételisekkel – emlékezetes a „tápos geci” kategória -, 24 órában sulykolták, hogy pondrók vagyunk, hogy csak genetikai mutáció révén születhettünk meg, mert a természet ilyen lényeket nem tűr meg, továbbá, hogy ha valami oknál fogva akarnánk is jó katonákká válni, akkor sincs esélyünk ővelük és a rendszerrel szemben. A Magyar Néphadsereg tisztjei és tiszthelyettesei egyedülálló módon tudtak motiválni a motiválatlanságra. Nem akarták, hogy büszkék legyünk az egyenruhára.

És ezzel, minden szándékuk ellenére, elindítottak minket a csoporttá válás útján, sőt, olyan erős kohéziót generáltak, ami egy év elteltével már ijesztővé vált a rendszerre nézve. De erről majd később.

A szívatás közepette egy-egy alkalommal valóban katonai ismereteket próbáltak átadni. Nem vitték túlzásba, a teljes alapkiképző anyagát

egy jó trénercsapat kb. 3 nap alatt megtanítaná bárkinek, de akkor ez volt a tempó, a katonai rendszernek igazolnia kellett a saját létezését a nagyobb, a politikai rendszer előtt. Tehát ritkán, de néha valóban tanultunk katona-szakmai dolgot. 

Ilyen volt a működés vegyi háborúban, és az, hogy – surprise, surprise! – vegyi támadás esetén fel kell venni a VV-ruhát, amelynek a kiegészítője a gázálarc. Én voltam az egyetlen, aki gázálarc nélkül hajthatta végre a feladatot, mert (legnagyobb megdöbbenésemre) az orvos felmentett a gázálarc viselése alól a szemüvegem miatt. Hát mégis van némi emberség ebben a szervezetben?

Nos, hosszú kanyarok után, de eljutottunk az első bekezdésben említett szeptemberi délelőtthöz, amikor egy furcsa, fűvel befuttatott kis domb előtt álltunk, a laktanyán belül. Ritkán fordult elő, hogy több század szakaszai egyszerre vettek részt egy-egy feladatban, de itt sokan voltunk. Nem tudtuk, mi következik, csak azt, hogy ma is lesz valami ökörség. És a legszebb az egészben, hogy mint mindig, első zászlóalj, első század, első szakasz, első raj, első ember – ez voltam én, rám várt az ismeretlen feladat elsőkénti végrehajtása. A napfénytől kissé bágyadtan várakoztunk, amikor szamárordítás verte fel az álmos laktanya csendjét. Többen aludtak a sorban, ez a képességünk hamar kifejlődött. Állva, mint a lovak.

–    ’Ljáró, ’gyázz! – Méreg István főtörzsőrmester, az artikuláció és a filozófia bajnoka jelezte, hogy elöljáró közeleg, a feljebb mondott őrnagy. Az ordítástól egyszerre megzörrent a sok katona, vigyázzba ijedtünk mindannyian, még az állva alvó lovak is. A főtörzs odacsattogott az őrnagy elé, előírásosan merev lábbal, és emiatt a vicces járással (lásd még Fura Járások Minisztériuma, © by Monty Python) keze a sapkájánál. Jelentett.

– Őrgytárs, Mrgftmstr hrrrrrgrm, azegyperegykiképzászajj… – Elmondta a mantrát.

– Köszönöm, Pista! – Kezet fogott vele, és hozzánk fordult. – Jó napot kívánok, elvtársak!

– ’Őőőőt, ’ességet, őn’társ! – Feleltük egyszerre, jó hangosan és artikulálatlanul, mert egyrészt már mindannyian felébredtünk, másrészt megtanultuk, hogy így hatásos.

– A következő a szituációm, elvtársaim – mondta az őrnagy. Hatásszünet. Majd a lényeg.

– Ma megismerkednek a gázkamrával.

Bang. Döbbent csend. Mozdulatlanul állunk. Senki nem már ránézni a szomszédjára, meredten bámuljuk a levegőt a tisztek mögött. Nem, ezt nem hallhattuk jól, biztosan nem ezt mondta!

– Ez a gázkamra, itt hajtják végre a feladatot – és rámutatott a befüvesített kis dombra.

Aha, tehát mégis jól hallottuk; tényleg gázkamrát mondott. De ez hogy lehet? Magyarországon, a Néphadseregben gázkamra?

– A szituáció a következő, elvtársaim – mondta újra.  Szerette ezt a mondatot. –  Felveszik a gázálarcot, bemennek, végrehajtják az utasításokat, leveszik a gázálarcot, végrehajtják az utasításokat, kijönnek, és kész. Érthető?
Még mindig faarccal álltunk. Ez nem lehet igaz.

– Nos, konkrétan!

Ezt a szót is szerette.

– A szituáció maga a feladat, vagyis a következő konkrétan. Bemennek, kijönnek, kész, passz, semmiség – mondta, és határozott mozdulatot tett a karjával. Azt is szerette.

Pisszenni sem merünk. Nem mozdulunk, mert akkor felébredünk, és kiderül, hogy most jön reggeli torna, és nagyon hideg van, és jó lenne otthon lenni, még ha hülyeségeket is álmodunk. Ezt most biztos álmodjuk, ilyen nincs, ilyen nem lehet. Ha meg álom, nem mindegy? Jöjjön a gázkamra. Vajon van felirat az ajtaján? Mi lehet odaírva, „Helyőrségi vegyi gyakorlórészleg”? Esetleg „Ezredközvetlen gázkamra”?

– Kezdjétek meg a feladat végrehajtását! – mondta az őrnagy a tiszteknek, akik intettek Méreg főtörzsőrmesternek, hogy kezdje meg a feladat végrehajtatását.

Nem álom volt. Ismét szamárordítás hullámai hömpölyögtek végig a laktanya falai között.

– K’vááááááááááács!

Ez én voltam, Kovács, „o” nélkül. Tudjátok: első század, első szakasz, első raj, első ember, az én nevemet jegyezték meg a leghamarabb.

– Parancs!

– Kurvák faszát! – ordította Méreg.

Mit mondhat erre a katona? Ez nem egy könnyen végrehajtható utasítás. Semmi nem jutott eszembe. Jobb híján ugyanazt válaszoltam:

– Parancs!

– Van magának zaaaacca? Kurvák faszát!

Már megint a barkochba. Méreg főtörzs egy két lábon járó kirakós játék volt, amelyben a feladat az, hogy találd ki, mit mondott. Aki eltalálja, azt nem lövik agyon.

– Parancs! –  Éreztem, hogy ez kevés lesz, de más nem jutott eszembe.

– Normáááális? – 10 évvel a Holló Színház előtt ő már tudta a tuttit. – Mit parancsozik itt, mint egy papagáj? Asziszi, egész délelőtt itten fogunk állani, és magát hallgattyuk, hogy így parancs, meg úgy parancs? Ennyi ember, és mind csak ácsorog, amíg maga parancsozik? Papagáj maga? Válaszoljon, maga papagáj!

– Jelentem, nem!

– Na, lássa!  Hol a zálarca, szerencsétlen?

Végre megértettem. A gázálarcot akarja.

– Jelentem, itt van – és mutattam neki a vállamon szabályosan átvetett szimatszatyrot. Önkéntelen volt a mozdulat, mintegy kicsúszott a vállamból. Azonnal éreztem, hogy megint muníciót adtam neki.

– Hát ezt nem hiszem e’!  Itt van.  Kvácsnak itt van, ni. Nem? Csak így – és mutatta, utánozta a mozdulatomat. Vészjóslóan halkan beszélt. Nem sokáig, menetrendszerűen jött az üvöltés.

– És mi a kurvák faszáért nem van a fején az a rohatt zálarc? Mitet ácsorog itten azzal a bamba arcával? Mér’ nem szedi elő aztat a gzálarcot, és mér’ nem veszi már fel, azonnal, nyomban, de tüstént, pedig moströgtön? Felvenni, és irány a gzkamra!

Rettenetesen féltem, hogy hetekig szívatnak majd ez után, de azt már megtanultam, hogy a túléléshez az kell, hogy nem tolakszom előre, főleg nem önként, de ha van papírom valamiről, azt hangosan lobogtatom. Elleszek én gázkamra-gyakorlat nélkül is. Kutya legyek, ha emiatt rosszul alakul majd a jövőben a személyiség-fejlődésem. Vagy ha igen, legyen az én bajom. Ha van papírom, hát csak nem hagyom magam. Itt az orvosi igazolás a zsebemben, engem ti nem fogtok beküldeni oda.

– Jelentem, nem vehetem fel, mert fel vagyok mentve!

Bang. Ez volt a második bang ezen a délelőttön, csak ezúttal nem nálunk, hanem a másik oldalon, a lövészárok túloldalán döndült a döbbenet. A tisztek eddig egymás között beszélgettek, látták már a Méreg-műsort eleget, de most érdeklődve kezdtek figyelni.

– Mivan?!

„Beléd szorult a szar, mi?”, gondoltam, jól felfogott érdekemben erősen palástolt örömmel.

– Jelentem, nem vehetem fel, mert fel vagyok mentve!
Méreg agya nehezen vette az információt. A lyukkártya már bement, de az egy kbyte kapacitás kevésnek bizonyult a gyors sikerhez. Kattogott a kártyaolvasó a fejében, dolgozott a mechanika.

– Fel van mentve?

„Beléd szorult a szar, hogy itt helyben gebedj meg, te szemétláda!”…

– Jelentem, fel vagyok mentve, főtörzsőrmester elvtárs!

– Hogyhogy fel van mentve? Ki mentette fel magát? Itten egyedül én menthetem fel magát, de ha egyszer felmentem, az nagyon fog fájni, kurvákfaszát!!!

Ha nagyon ideges volt, akkor egyben mondta: „kurvákfaszát”; ha csak úgy, normál stílusban beszélt, akkor külön, két szóban: „kurvák faszát”. Ebből is látszik, hogy nagyon felbosszantottam.

„Úgy beléd szorult a szar, hogy örökre ott marad, te smasszer! Most megkaptad a magadét, kegyetlen állat…”

– Jelentem, az orvos elvtárs mentett fel, a gyenguszon. Ő mondta, hogy nem szabad gázálarcot viselnem, jelentem tisztelettel!

Méreg még nem adta meg magát. – Az orvos ettárs? Mi köze ehhez az orvos ettársnak? Kurvákfaszát!  Miről beszél? – És itt felmerült benne, hogy csak színjáték az egész:

– Ha szórakozik velem…

Jól esett szenvedni látni, de abba kellett hagynom, különben nekem lőttek.

– Jelentem, hova gondol a főtörzsőrmester elvtárs? Jelentem, hogy én? Jelentem, hogy a főtörzsőrmester elvtárssal??? Jelentem, hogy dehogyis, félre tetszik érteni a főtörzsőrmester elvtársnak. Itt a papír, amit az orvos elvtárs írt! – Kibányásztam a zsebemből a felmentést. – Kérek engedélyt odaadni!

Horkantott egyet, amit engedélyként értelmeztem. Már a mozdulat közben kikapta a kezemből azt a papírt, amely immár hosszú percek óta megakadályozta, hogy szívasson. A rendszer mondott csődöt, nem ő maga, de magára vette, mert ő maga volt a rendszer. A rendszer nélkül nem volt értelme a létezésének, ezért nem hagyhatta a dolgot annyiban…

Hosszan olvasta az orvos kézírását, majd felnézett, és lassan visszaadta a papírt. Eltettem a zsebembe, a csöndben ujjongó szívem fölé helyeztem. Ez volt minden megalázott és semmibe vett sorkatona győzelmének kézzel fogható bizonyítéka a rendszer fölött.

Ekkor Méreg megszólalt.

És hogy mit mondott Méreg főtörzs, illetve hogy milyen további megpróbáltatások vártak még a szerzőre, megtudhatjátok a második részből,  innen, hamarosan!