Kedves kis életképek következnek a nyolcvanas évek Néphadseregének zalaegerszegi hétköznapjaiból, Dezsőnek köszönhetően. A történetekben van élő egér, tévétorna, nők utáni vágyakozás, valamint testépítő, ahogy illik.

Én, a Gyula meg az Ottó

Szépemlékű legénykoromban (1985-ben)  még az volt a szokás, hogy ha az ember fia bevonult katonának, akkor az ország túlsó végébe vitték; megkönnyítve ezzel a családok anyagi terheit, hiszen olyan messze szolgált a gyerek, hogy elindulni sem volt érdemes, mert aznap úgysem lehetett odaérni.

Ezen szép hagyomány alapján kerültem én Miskolcról Zalaegerszegre. Szép város, bár én nem sokat láttam belőle. Azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, akik ma is könnyes szemmel emlékeznek a dicsőséges 133 napra.

Na nem az 1919-ben ennyi időt megért Tanácsköztársaságra gondolok. Pontosan ennyi napig a lábamat sem tettem ki a laktanyából. Pedig még büntetésben sem voltam. Azonban volt egy körülmény, amivel az ember akkoriban belophatta magát a parancsnokság szívébe. Ha előfelvételis volt. Én pedig magaménak tudhattam ezt az igen megtisztelő címet, a nem kevésbé tekintélyt parancsoló alhonvéd segédhelyettes-jelölt rendfokozat mellett.

Nos, az ilyen hosszú időt el kellett valamivel ütni (pláne, ha egymás elütésén már túl voltunk).

A szabadidős lehetőségek kimeríthetetlen tárháza állt rendelkezésünkre. Fábry Sándort idézve: „az ember ül, fekszik, kultúráltan szórakozik”.

Volt a században két igen érdekes figura. (Pontosabban több is, de róluk talán egy más alkalommal.)

Az egyikük Hornyák Gyula névre hallgatott (mondhatni földim, hiszen ő is borsodi gyerek volt). Mi csak Nagy Fehér Állatt-nak neveztük, így két t-vel, mert ez kijárt a méreteinek. A név ellen neki sem volt kifogása, hiszen mínusz 84-es IQ-jával ezen megnevezésben azt látta kifejezésre jutni, hogy nem tartozik a kreol kisebbséghez (mely szintén jelentős számban képviseltette magát az alegységben).

Gyula a női nem nagy hódolója volt, értük bármire képes lett volna. Többször keresztben átúszta a Tiszát, csak hogy egy lány figyelmét magára vonja. Sajnos külső adottságainál már csak belső értékei voltak silányabbak. Így aztán nem igazán rendelkezett gyakorlati tapasztalatokkal a heteroszexuális interperszonális relációkban. Javasoltuk is neki, hogy egyszer talán hosszában kéne átúszni a folyót. De ő ehelyett fogadásból (1 liter pálinkáért) leharapta egy élő egér fejét. Többen kidobták a kisrókát a művelet közben, de Gyula csak azon méltatlankodott, hogy az a kurva egér beleharapott a nyelvébe.

Történetem másik szereplője Kovácsházi Ottó, alias Enosz. Egyszerű fiú volt ő is, mindenféle mélyebb lelki probléma nélkül. Ami összekötötte Gyulával, a nők iránti kiolthatatlan vágy. Enosz „badibilder” volt. Egyhelyben bármikor lenyomott 500 fekvőtámaszt, télen meztelenül hempergett a hóban, és arra az aljasságra is képes volt, hogy 1000 felülés után (melyet szintén meztelenül abszolvált) a véresre horzsolt farát mutogassa a századszinten, mint valami győzelmi trófeát.

Napirend szerinti kötelező program volt a TV Híradó megtekintése (nem titkolt agit-prop. célzattal).

Akkoriban (1985-ben) a Híradót megelőzte az 5 perces TV-torna. Ezen kis népegészségnevelési rovatnak korabeli sztárjai voltak a Fejes ikrek. Később (a 90-es évek elején) leginkább a Telemázli című mélyintellektuális kvízműsorban villogtattják nem épp szégyellni való bájaikat. És gondoljunk csak bele, akkor még 15 évvel fiatalabbak voltak (kevésbé lestrapált, de már golyóérett korban). Más sem kell a katonának.

Na szóval ülünk a TV előtt (én, a Gyula meg az Ottó) és nézzük a Fejes ikreket az esti tornában. És teljesen oda vagyunk. Meg vissza. Ottó sír és közli, hogy felvágja az ereit, ha nem lehet az övé legalább az egyik nő. Közben persze két kezével eltakarja szemeit és csak az ujjai között, szégyenlősen mer a lányokra nézni. Mintha azok látnák őt, és nem egyszerűen mosolyognának, hanem gúnyosan rajta röhögnének.

Gyula a Nagy Fehér Állatt (továbbra is két t-vel) – feje kb. 5 centire a képernyőtől – liheg, hörög, folyik a nyála. A század tombol, mert a nagydarab állat eltakarja a teljes képernyőt.
Gyula nem mozdul, elcsukló hangon nyögi: „Hidat! Drága művésznő, ha szabadna kérnem! Hidat! Ha lehetne …”

Az öt perc hamar elment. A századszinten többen ettől hamarabb. Már a Híradó előtti órát látjuk, amikor megszólal Enosz (Ottó): „18 éves koromba’ vótam először bálba’. Akkó’ még érintetlen vótam. … Kezem által is!”