Droidfigyelő őrszolgálati alaptanfolyama az első rész után folytatódik, mégpedig egy különösen (majdnem azt írtam: kivételesen) emberséges őrnaggyal, és a már megismert Kovács honvéddal a főszerepekben. A nukleáris csapás idején végrehajtandó feladatokat pedig jól véssétek az eszetekbe, mert – ne feledjétek! – a sugárzást csak a mindenkori ÜTI segítségével lehet feltartóztatni!

Az őr ténykedése nukleáris csapás esetén, avagy atomvillanás balról – egy volt sorkatona visszaemlékezései 2.2. 

És akkor ismerkedjünk meg B. őrnaggyal, az ezred legnépszerűbb ütijével, mert itt érnek össze történetünk mindeddig kissé zavarosnak ható szálai. B. elvtárs azzal vívta ki a minden idők legfaszább tisztje címet, hogy egyáltalán nem érdekelte az egész. És ezt jópofán, emberi módon adta elő. Volt, hogy biciklivel érkezett az eligazításra, végigkarikázott az arcvonal előtt, biccentett kettőt, az őröknek tekerés közben felhívta a figyelmét arra, hogy civilekre nem lövünk, majd ugyanazzal a lendülettel távozott. Kb. 20 másodpercet vett igénybe ez az eligazítás, ellentétben a szokásos háromnegyed-egy órával, az adott ÜTI stréberségi fokától függően. De olyan is volt, hogy gyalog, fagylalttal a kezében jött, felszólította az őrség tagjait, le ne lőjék a bemászó romagyerekeket, majd sarkon fordult és eltűnt.

Nos, ez alkalommal B. őrnagy elvtársat megszállta az ihlet, és elkezdett kérdezgetni minket.

– Mondja, fiam, mi az őr ténykedése nappal, jó látási viszonyok között?

Könnyű kérdés volt, a megszólított fejből vágta a szolgálati szabályzat vonatkozó részét.

– Jelentem, az őr…
– Jól van, fiam. – B. nem volt hülye, tudta, ez a legegyszerűbb kérdés – Na, akkor most jöjjön más. Maga! Az őr ténykedése éjjel, rossz látási viszonyok között!

Nagyon kemény kérdés. Szinte már keresztkérdés. Ezt is mindenki tudja.

– Jelentem, az őr…
– Jól van, jól van. Nagyon jól felkészültek. – Kis szünet. – Ki az ötös őr?

Az ötös őr duplán fontos beosztás volt. Egyrészt a lőszerraktárat őrizte, másrészt ő volt az atomfigyelő. Nem vicc.
– Kovács honvéd jelentkezem, őrnagy elvtárs!
– Mi az őr ténykedése atomcsapás esetén? – Jól megnyomta az atomcsapás szót, és felvonta a szemöldökét.

De én is fel voltam ám készülve. Az őrségre meg kellett tanulni a dolgokat, ráadásul az atomháborús részeket nagyon szerettük.

– Jelentem, amint észlelem az atomvillanást, lefutok a toronyból, a földre helyezem az AMD-65 mintájú gépkarabélyomat, és ráfekszem úgy, hogy a talpam az atomvillanás felé legyen. Aztán becsukom a szemem, de előtte leveszem a pecsétet az erre a célra rendszeresített dobozról, kiveszem belőle a stoppert, elindítom, és ha lehet, megnézem a saját órámon, hogy mennyi az idő.

Az atomfigyelőnek volt ugyanis egy bádogdoboza, azt mindig vinni kellett a nyakunkban. Váltáskor át kellett adni. Komoly dolog volt ez.
– Igen, tovább – mondta B. őrnagy.
– Jelentem, tehát becsuktam a szemem, így elkerültem a megvakulást. Amikor elmúlt a villanás, és elment a lökéshullám is, felállok, megnézem, hogy hol a csapás helye. Milyen irányban, milyen távolságban lehet.
– Igen, tovább – mondta B. őrnagy.

Nem értettem, mit szívózik épp ő, de folytattam.

– Kiveszem a dobozból a mérőpálcát, odateszem a szemem elé, gombafelhőhöz mérem. Megnézem az időt, felírom. Várok 30 másodpercet, megint megmérem a gombafelhőt. A felírt adatokkal idefutok az ütire, és odaadom önnek.

Mindenki csodálkozott, de nem az eszementül abszurd, nevetséges előadáson – ez volt benne a szabályzatban, ez volt a normális közeg :-) -, hanem B. viselkedésén. Soha életében nem kérdezgetett még őrt. Megőrült ez? Törleszkedik Dobi őrnagyhoz, a szocreál ezredtörzsfőnökhöz?

B. átvette a szót:

– Ahol én a maga méréseiből kiszámítom, hogy hány kilotonnás volt a robbanás, stb., stb., magát meg visszaküldöm a lőszerraktárhoz, mert azt atomcsapás után is őrizni kell, stb., stb.

– Ahogy mondja! Illetve, bocsánat, ezt az őrnagy elvtárs sokkal jobban tudja.

– Valóban – mondta B. őrnagy. Elgondolkodott. – És eszébe jutott már, hogy mire lefut a toronyból, maga már rég kigyulladt és épp 5 ezer fokon ég?
B.-től mindig számíthattunk valami újdonságra.

– Jelentem, igen – mondtam.
– És? – kérdezte.
– Nem túl biztató konklúzióra jutottam, őrnagy elvtárs.
– Például?
– Hát hogy semmi értelme ennek a résznek a szolgálati szabályzatban. A legnagyobb butaság, hogy az őr elfut az ütire. Atomcsapás után nincs is üti, minek futkározzon az őr – már ha nem gyulladt ki, ahogy az őrnagy elvtárs az előbb olyan frappánsan megfogalmazta, jelentem.

B. rám nézett.

– Ugye?
– Igen, jelentem!

Kis szünet. Most mi jön?

– Helyes. – Elkiabálta magát. – Vigyááááááááázz!

Mindenki haptákba kapja magát. Mozdulnak a párnákkal tömött málhazsákok, fémesen csattannak a viharvert AMD-k.

– Atomvillanás balról!

Egy pillanatra megáll az ütő mindenkiben. Most tényleg feküdjünk a földre, hasunk alatt a géppityu, talppal balra? Tanácstalanság, mozdulatlanság, egymásra nézegetés. Ha ez a vezényszó, az ember hasra veti magát, nem? De B. ilyet sosem mondana…

– Csak vicceltem – mondja B. őrnagy. Mindenki megkönnyebbül, ismét mosolyok az arcokon, B-ben most sem csalódunk. – Legközelebb rovancsot tartok, és ellenőrzöm a felszerelést.

Mégis csak megőrült. Vagy ellopták az UFÓ-k, a testrablók, és ez nem is ő maga, csak annak hisszük. B. ilyet sosem mondana.

– Csak vicceltem – mondja B. őrnagy újfent. – Nem tartok rovancsot, mert egytől egyig mindenkit hadbíróság elé kellene állítanom.

Ez fájt.

– Igaz?

Senki nem válaszolt, az őrparancsnok is csak egy faágra bírt meredni, mert ő is „kikönnyítette” a felszerelését.

– Na jó! Civileket nem lelőni, egymásra is vigyázni, atomcsapásokat szabályszerűen jelenteni, mindegyiket az ütire futással. Végeztem, lelépni! – mondta, és elindult. Ahogy ment, lehetett látni a válla mozgásából, hogy röhög.

Mondanom sem kell, ez az őrség ellenőrzés nélkül telt el, a komplett bagázs kipihenten és kövéren adta le a szolgálatot egy nappal később. Csak Feketének macskásodott meg a nyaka, mert egy huzamban túl sokat aludt a toronyban, a földön. Atomcsapás nem volt, nem kellett jelentenem…

B-t még jobban kedveltük ez után, én meg különösen, mert – véletlenül-e vagy sem, sosem tudtam meg – a közvetlen beosztottja lettem a háborús készültségi gyakorlatokon (a HKSZ-eken.) Tényleg szórakoztató volt vele háborúzni, mondhatom.

Az „atomvillanás balról” pedig népszerű köszönés lett, sőt, tovább fejlődött a kreatív közegben, és gyakorlatilag majdnem mindenre lehetett használni. Pl.:

– Milyen volt a film?
– Á, atomvillanás balról. Ne nézd meg.

Vagy:

– Fiúk, atomvillanás balról! (mindenki balra néz.)
– Hű, de jó nő!
– Na, ezért szóltam.