Atrox sztoriját olvasva az ember óhatatlanul elgondolkozik azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha a hadseregben mindenkit arra köteleznének, hogy – kifejezetten az alegység-ügyeletesek és a továbbszolgáló őrmesterek kedvéért – kizárólag olyan családneveket viseljenek, mint a Nagy, Kiss, Kovács vagy Zmrzlina.

Sorkatonai szolgálatomat a budapesti Petőfi Laktanyában töltöttem le, ’94-’95 között. Itt történt, hogy a század egyik szakaszának szolgálatvezénylője, bizonyos Boros őrmester nem egyszer adta tanúbizonyságát rendkívüli értelmi színvonalának. Védelmére kell felhoznom, hogy továbbszolgáló volt szegény, és aki volt katona, az tudja, hogy ez a legtöbbször mit jelent…

Akkoriban az alapkiképzés során minden héten két alkalommal ebéd után felsorakoztatták a századot még az udvaron, és átadtak a kiskatonáknak a leveleket, amelyek az utóbbi időben érkeztek. Az átadás úgy történt, hogy az alegység-ügyeletes sorba vette a leveleket, felolvasta a címzett nevét, mire a katona kilépett az alakzatból, átvette a levelet, majd visszalépett. 

Az egyik ilyen levélosztás során történt, hogy surranótársam (olyan sorkatona, aki maximum 3 hónapos eltéréssel vonult be hozzád képest) is levelet kapott. Őt a – nem túl könnyen kiejthető – Korkudov Krisztián névvel illettek. Ráadásul a levél írója nem a legszebben tüntette fel a nevet a borítékon, így igencsak megnehezítve szegény alegység-ügyeletes dolgát, aki nem nagyon boldogult a név elolvasásával, pedig mindent megpróbált:

– Kroku…Korvu…Koruk…

Azonban eddigre Boros őrmester elveszítette türelmét, és hangosan felbődült:

– Kovács, lépjen már ki ezért az átkozott levélért!

Erre persze hét Kovács vezetéknevű sorkatona lépett elő, mire az őrmester dühösen kitépte az alegység-ügyeletes kezéből a levelet, gyorsan rápillantott, és újra felbődült:

– Kovács Krisztián lépjen elő!

Erre persze senki nem mozdult (Kovács Krisztián nevű pont nem volt közöttük; mi természetesen mindannyian tudtuk, hogy kinek szól a levél, de semmit nem tehettünk, és meg sem szólalhattunk), és ezt az őrmester személye elleni támadásnak vette:

– Úgy, szóval szórakoznak velem? Majd én megmutatom maguknak!

Azzal iszonyatos délutáni gyakorlatot, és több órás vigyázzmenetet rendelt el. Mindezt csak azért, mert mi állítólag megpróbáltuk átverni, de ő eszes volt, és rájött a turpisságra, így jól móresre tanított minket, így adva tanúbizonyságát, hogy a szellemi fölény mégis az ő oldalán van. 

A történethez még hozzátartozik, hogy este természetesen Krisztián megszerezte az alegység-ügyeletestől a levelet, mert legalább azt nem kobozta el az őrmester, miközben mi félig-meddig viccesen megfenyegettük, hogy a legközelebbi ilyen alkalommal rajta töltjük ki a dühünket.