043. – Cs-től Sz-ig


JoeP
mai posztjának köszönhetően további élethelyzetek villannak fel a nyolcvanas évek Magyar Néphadseregének hétköznapjaiból. Van itt nyárfagyűlölő benzinkutastól kezdve a bútorszállításon át a sósav alkotó módon történő felhasználásáig minden, mi szem-szájnak, továbbá nyálkahártyának ingere.

Kezdjük Cs. zászlóssal. Már régen nyugdíjas nagypapaként kellett volna otthon az unokáival pálinkát vedelnie lovacskásat játszania, de ehelyett állandóan bent ette a fene a laktanyában. 

A bevezetésből sejtheted, Cs. zászlós nem volt túlzottan népszerű ember. Egyébként a hadtápon dolgozott, mindenféle szolgáltatások tartoztak hozzá.

Zoltánnal együtt vonultunk be, aztán amíg az EÜ-n dolgoztam, valahogy összehaverkodtunk. Nem volt egyszerű, mezei katona; az alapkiképzés után a hadtáphoz, egész konkrétan Cs. zászlóshoz helyezték. Zoltán lett a laktanyán belül a benzinkutas. 

A világ legjobb állása lehetett volna – csakhogy Zoltán az utolsó sejtjéig, az utolsó molekulájáig utálta Cs. zászlóst. Ehhez képest kellett minden nap reggel héttől délután fél négyig együtt dolgozniuk, ehhez képest kellett Zoltánnak a szenilis zászlós minden hülye parancsát teljesítenie.

A belső 3-as őrhely pont a tiszti étkezde mellett volt, ott futottunk össze Zoltánnal. Én őriztem a laktanyát, Zoltán pedig gereblyével fésülgette a gyepet. Naná, hogy elvonultunk beszélgetni.

– Ez a faszi, ez egy akkora seggluk, hogy ilyen nincs is – köpött egyet a cigije mellett Zoltán – odajön tegnap reggel, hogy úgyis ráérek, gereblyézzek már föl az étkezde körül. Hát bazdmeg, most nézzél szét, mi van itt! Mindenhol ez a kibaszott repkedő vatta, az az amerikai nyárfa, vagy mi a faszom. Órákon keresztül gereblyéztem, akkora kupac gyűlt össze, hogy akár megfigyelőállást is lehetett volna telepíteni a tetejére, de amikor visszanéztem magam mögé, minden csupa vatta volt megint. Életem végéig nem végzek vele. Erre délután odajön, nagy barátságosan beszélgetni. Azt mondja, hogy „Mit szól Zoltán, ezekhez a gyönyörű amerikai nyárfákhoz?” Mit szóltam volna, csikorgattam a fogam. „Nem is jut szóhoz, mi?” – atyáskodott tovább. „Úgy nézzen rájuk, hogy valamikor én telepíttettem mindegyiket.” Aztán továbbsétált, majd pár méter múlva szentimentálisan fordult vissza: „Tudja, Zoltán, legszívesebben a laktanya összes fáját ilyenre cserélném…” Na én bazdmeg, legszívesebben meg a nagy cserpák orrával szögeltem volna fel azt a vén faszt a nyárfájára tetejére.

Ehhez a Cs. zászlóshoz mentünk egyik délután költöztetni.

A mi szobánk volt a lépcsőházhoz legközelebb, így a zászlós hozzánk nyitott be először.

– Katonák! – intette le a felpattanó rajparancsnokot – ki jönne ki bútort költöztetni? Nincs sok, és garantálom, hogy nem bánják meg.

Tiborral egymásra néztünk, jelentkeztünk. Miért ne? Minden jobb, mint itt bent penészedni.

Cs. még elintézte a Csepszont, aztán kidöcögtünk egy lakótelepi lakásig. Tényleg nem volt komoly a munka, egy nagyobb szekrény izzasztott meg minket, a többi csak apró darabáru volt. Közben a Cs. családnál előkerült a pálinkásüveg, de mi nem kaptunk.

– Katonák, maguk csak pakoljanak – emelte fel a mutatóujját Cs. -, majd odafönt kapnak.

Az odafönt a város körüli dombvidéket takarta. Ott volt egy nagyobb hétvégi présházuk, oda kellett kiszállítanunk a bútorokat. Feldöcögtünk, lepakoltunk.

A végén az előszobai étkezőben gyűltünk össze.

– Na, most jön a jutalom – sürgött-forgott a zászlós. Előhozott két literes üvegben valami rózsaszín folyadékot.

– Az én borom – nézett rá büszkén – na, ebből igyanak. De ne húzzák az időt, mert 5 perc múlva jövök vissza és indulunk.

Tiborral megvontuk a vállunkat. Bár a feladat nem volt egyszerű, de tartottuk magunkat ahhoz az elvhez, hogy alkoholt ott nem hagyunk. Rágyújtottam, és amíg a cigi leégett, pont le is húztuk a fejenkét egy-egy liter bort. Színre olyan rozészerűség volt, ízre… a fene sem érezte ilyen tempó mellett.

– Ejha – konstatálta az üres üveget kicsit szomorúan a zászlós – szomjasak voltak, mi?

Mi akkor már csak vigyorogtunk.

A Csepel platóján egymás vállát átölelve óbégattunk és nagy ívben szartunk rá, hogy valaki elkeseredetten dörömbölt az utasfülkéből. A századszintre úgy érkeztünk meg, mint a Vukban a két részeg liba.

Balszerencsénkre Sz. tizedes volt az alegység-ügyeletes. Sz.-ről annyit kell tudni, hogy egy dülledt szemű, alattomos, mondhatni gonosz fazonról volt szó, aki ráadásul annyira ostoba is volt, hogy még csak nem is érzékelte, hogy ő egy alattomos, gonosz ember. 
 

Megjegyzem, ez egy érdekes filozófiai probléma is egyben. Bibliai értelemben jóakaratúnak számít-e az az ember, aki rosszakaratú ugyan, de emellett annyira ostoba is, hogy nem tud különbséget tenni jóakarat és rosszakarat között, így meg van róla győződve, hogy helyesen, azaz jóakaratúan él?

– Na mi van, Sz.? – haverkodott Tibor – Támasszuk a bútort, támasszuk? Nagyon helyes, a végén még eldőlne.

– Hogy beszél, katona! – pattogott Sz. – Azonnal álljon vigyázzba!

– Barátom, ha mi azt meg tudnánk csinálni, akkor nem itt szopnánk a faszt, hanem már rég a Mojszejev balettben ugrálnánk – vigyorogtam rá.

– Ezt megbánják! – vörösödött el – Nem láttam magukat az esti körlettakarításon.

– De jó szemed van, apám – nyugtázta Tibor – tudod, mi most jöttünk be ezen az ajtón. A körlettakarítás idebent szokott lenni, mi meg eddig odakint voltunk.

– Azaz megkúsztak!

– Igazolt távollét. Cs. zászlóst költöztettük.

– Takarítani mindenkinek kell!

– Na, bazdmeg, ha ettől nem tudsz aludni, akkor takarítunk. 

És ketten nekiugrottunk a kábé egy órával azelőtt feltakarított bazi hosszú folyosónak. Kiborítottam pár vödör vizet a kőre, meghintettem ultrával, majd harsány ordibálások, röhögések mellett felfókáztuk az egészet. Egymás mellett dolgoztunk, aztán a folyosó középvonalán, ahol rendszeresen találkoztunk, harsány kurjantással ütöttük össze a seggünket minden méteren. Ma úgy mondanák, hogy a közönség önmagát szórakoztatta.

Egyszer valamiért nagyon ki kellett takarítanunk a századszintet. Megint Sz. volt az AegÜ. Én – jó szokásomhoz híven – behúztam a budira, hogy akkor ezt a helyiséget majd én varázsolnám kivánatossá. Sz. bedugta az orrát.

– Petrényi honvéd – rángatott ki az előtérbe – ezt a vízcsapot is pucolja ki!

– De tizedes elvtárs! – tiltakoztam – Ezt nem szabad bántani, ez muzeális érték!

– Katona, nem felesel! Ragyogjon!

Az előtérben tényleg egy nagyon régi mosdó volt. Nem porcelán, hanem ütött-kopott, itt-ott lepattogzott zománcfestékes vas. Talán emlékeztek még, olyan volt a vizes része, mint egy kenguruzseb, a falon meg volt egy íves fémlemez, abból jött ki a csap része. Olyan réztekerős. Alul pedig lyukak voltak fúrva a vasba, az volt a lefolyószűrő.

Ez a példány nem véletlenül nem volt takarítva. Évek óta nem működött, nem használta senki. 

– Tizedes elvtárs! – próbálkoztam makacsul – Nézze meg, a mosdó lefolyója egy gumislag. Ha én ebbe sósavat öntök, akkor az szétmarja az egészet!

– Mondtam már, hogy nem felesel? Paranccsal nem vitatkozunk!

– Tizedes elvtárs!

– Mi van már megint!?

– Jelentem, ez a mosdó nagyon koszos. Nem vagyok benne biztos, hogy a sósav bírni fog vele!

– Akkor használjon több sósavat! Tápos létére ne legyen már ennyire hülye!

– Parancs, értettem!

Egy igazi vegyészben egymással párhuzamosan él a teremtés és a rombolás szándéka. Abban a szituációban az utóbbi volt az erősebb. Kisétáltam a raktárba.

– Adjál két liter sósavat!

– Minek az neked?

– Dinamithoz.

– Az más. Nesze.

A gumislagot egy erős madzaggal szorosan átkötöttem, beleborítottam az első liter sósavat, majd kimentem a teraszra cigizni. (A teraszajtó érdekes módon a budi előteréből nyílt.)

Amikor visszajöttem, nem az fogadott, amit vártam. A gumi szemmel láthatóan jól bírta a savat, nem oldódott fel. Na de a kosz, meg a festék… forrt a trutymó a kenguruzsebben rendesen. Borítottam rá egy kis vizet, ettől még jobban sistergett, majd kiengedtem a madzagot. Az az egész trutymó belezúdult az évek óta nem használt csövekbe. Ráadásul nem hagytam neki egy perc nyugtot sem, rögtön utánaküldtem a második liter tömény sósavat is. Na, amilyen hangok akkor a lefolyóból jöttek – akár kortárs zeneműnek is el lehetett volna adni. 

Gyorsan ki is mentem Sz-hez.

– Tizedes elvtárs! Jöjjön, vegye át a mosdókagylót!

Bejött – és egyből megcsapta a klóros savszag. Hátrahőkölt. Aztán meghallotta a hangot. Gyanúsan nézegetett, honnan jöhet ez a pokoli bugyborékolás, nyekergés, kavitálás. 

– Petrényi, mit csinált maga? 

– Jelentem, kitakarítottam a mosdókagylót. Nézze meg, milyen szép tiszta!

– De mi ez a hang?

– Jelentem, a csővezeték. De arra nem vonatkozott a parancs.

– Maga tönkretetette a csővezetéket??

– Jelentem, nem én, hanem a sav.

– Akkor most mi lesz? – váltott aggódósba.

– Jelentem semmi. A csap úgysem működik, meg víz sincs a csőben.

– Aha – hümmögött – ez a szerencséje.

Utána még napokig élvezhettük az extra szagokat a klotyin. A mosdókagylót meg csak azért nem neveztük el Etnának, mert ezt a nevet a belső őrség samottbélésű kályhája viselte. 

14 hozzászólás

 1. ZöPö_ — 2009-07-13 08:58 

Nyárfapihét felgyújtani! Egy lobbanással leég a kupac, de annyira nincs hője, hogy semmit nem gyújt fel. :-)))

 2. spájdernecc — 2009-07-13 09:00 

Falikút, aranyapám, falikút :))
@ZöPö (inda):
ott a pont, valamint az egyetlen hatásos módszer :)

 3. JoeP — 2009-07-13 09:11 

@ZöPö (inda):
Na de a benzinkút körül? (A tiszti konyha gyakorlatilag a benzinkút szomszédságában volt.)

 4. Szalacsi_Dezső — 2009-07-13 09:14 

Az alkoholista hivatásosokról jutott eszembe, bár a poszthoz némileg off, de a bloghoz abszolút kapcsolodik.
Egyszer egy alkoholista őrnagyot kellett eltemetnünk télen. Vagyis mi voltunk a “díszszakasz” a temetésen. Ponyva nélküli DAC-kal vittek ki minket a Zeg határában lévő temetőhöz. Minusz 20 fok méteres hó (86. január). Emelkedőn méteres hóban felfele lassú vigyázzt verni, szolgálati gyakorlóban, fehér kesztyűben. A fehér kesztyű szép, viszont nem véd a hideg ellen. Ezért felvettük alá aszép ződet. Mindenkinek olyan lett a keze, mint a Mickey egéré.
Alig vártuk a díszsortüzet, hogy legalább a fegyver csöve kicsit meleg legyen. A sok bebaszott tiszt persze nem fázott az usánkában, meg a nagykabátban. meg belülről is fűtötte őket a “gyász”. Poén nics a végén, majd kifagyott a seggünk. Asszem két ujjam meg is fagyott kicsit, mert néha nagyon zsibbad és érzéketlen.

 5. spájdernecc — 2009-07-13 09:15 

“Miért ne? Minden jobb, mint itt bent penészedni.”
no, ez a kulcsmondat:)
Önkéntest kértek H. szds-hez. Mentünk hárman, azt sem tudtuk minek és hová. Gunnyasztottunk az AVIA ponyva alatt, jókat röhögtünk, üvöltöztünk a csajoknak, ahogy az egy platón ülő bakához illik. Aztán jó ötven perc múlva megálltunk egy falusi ház előtt. Itt vált világossá a feladat, a szds apósától kellett a cefrét a pálinkafőzdébe szállítani. Kis átmeregetés, hordóbirkózás, miegymás után a gyakorlón már elég cefreszagúak voltak, megjelent az öreg, és:
Vitéz urak, hogy tudják miért harcoltak! felkiáltással lökött egy jó decispohár HP-t . Már megérte, gondoltuk.
Mondanom sem kell, hogy a Fózdében végig kellett kóstolni a közelmúlt produktumait is a főzdés, mint egykori ezredtárs szakértő tolmácsolása mellett. Kaptunk még egy üveggel az útra, azzal a meghagyással, hogy hagyjunk a sofőrnek is, ha már ilyen szerencsétlen beo-ba keveredett. Hát, sok nem maradt neki…
K. örminél a zongoracipeléses költöztetés kevésbé volt sikeres vállalkozás.
A klasszikussal élve: az élet nem habostorta :)

 6. JoeP — 2009-07-13 10:38 

@spájdernecc:
Hát, igen. Ki a fene számítana egy örmesternél zongorára?

 7. spájdernecc — 2009-07-13 10:40 

@JoeP:
pláne a kilencediken
de legalább első emeletire cserélte

 8. ZöPö_ — 2009-07-13 10:58 

@JoeP:

És, ha leég a benzinkút? Hát nem megérte volna? :-DDD Egyébként szerintem annyira nincs hője a nyárfapihe égésének, hogy még a benzint se gyújtaná be. (A gőzét esetleg, de az más tészta.) Amikor meggyújtod a pihe kupacot, egy kékes lobbanás végigszalad az egészen, aztán annyi is az egész.

 9. ZöPö_ — 2009-07-13 11:02 

@Szalacsi Dezső:

Minden alakiatlanságom és bénaságom ellenére engem is beosztottak párszor trappolni a dísszakaszba. Van téli történetem, amikor a fehér cérnakesztyű ráfagyott a keményen markolt AMD-kre, de azt egy full sztoriban készülök megírni tiborunak.

 10. mgabli — 2009-07-13 13:00 

Ja az elkeszek! En is osszefutottam egy “ven” zaszlossal. Reggel nyolckor kiadta a munkat es azon nyomban eltunt. Fel ora mulva tert vissza kisimult arccal es biztos kezzel. Elotte meg a kezet sem merte a zsebebol elovenni. Ja es egy olyannal is aki a pilota sisak tiztitasahoz hasznalatos tisztaszeszt trisztan kuldte le. A szeme sem rebbent.

 11. JoeP — 2009-07-13 14:34 

@ZöPö (inda):

Akkor igyekezz, mert épp a hétvégén küldtem be egy díszőrségest. :-)
(De nem volt benne se trappolás, se fehér kesztyű.)

 12. ZöPö_ — 2009-07-13 14:39 

@JoeP:

Nem verseny ez, gyermek! :-)

 13. Szekuriti Blogger. — 2009-07-13 18:54 

Sokkal, sokkal több posztot kérek! :P

 14. tiboru — 2009-07-13 20:02 

@Biztonsági Őr:

Külgyé’ oszt kapol!

Félre a mókát: most munkanaponként van egy, de a fullnyári időszakra – mondjuk júl. 20 – aug. 20 – egy kicsit vissza fogunk venni a tempóból, teszem azt heti háromra, mert a pihenés mindenkinek jár…

És ha már itt tartunk: jelenleg mintegy 15-20 sztori van a várólistán, úgyhogy küldjetek még, még, még!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.