A sorkatonák jelentős részét (főleg a táposokat) egyetlen cél foglalkoztatta a tömeghadsereg időszakában: minél kevésbé feltűnően túlélni az egészet. Ha az ember alkalmazkodóan belesimul a környezetébe, erre jelentősen megnőnek az esélyei.

Amint azt látni fogjuk, ZöPö kollégának ezt a célkitűzést nem sikerült maradéktalanul megvalósítania.

Az én kertemben nem nőtt krumplivirág

Honvéd Antal, azaz antikatona. Na, ez voltam én. Akit honvédból is lefokoztak volna, ha erre a jog lehetőséget ad.

Aggódom. Jogilag helyes ez? – hangzott Szegeden a sztenderd válasz minden olyan felvetésre, ami nem tetszett a kopasznak, és ilyesmi ugye sűrűn felmerült; van-e, ki csodálja?

Pedig nem kellett volna így legyen. Azon ritka marhák közé tartoztam, akinek bevonulás előtt nem volt semmilyen elvi kifogása a katonaság ellen. Ott mindenféle izgalmasabbnál-izgalmasabb szerkezet van: gépek, járművek, haditechnika, aminek én már akkor is nagy csodálója voltam. „Váljanak a nagy értékű harci technika mesteri kezelőjévé!” – zengett a lelkesítő beszéd az alakulótéren a frissen beöltöztetett tizen-huszonéves sihederek feje fölött.

Én még majdnem örültem is. Ott volt kiállítva körülöttünk a sok csodálatos teherautó, Rába-MAN, KrAZ, árokásó BAT… Mégiscsak jó lesz nekem itt. Aztán valahogy kizárólag a fókarongy jutott abból a „technikából”. Onnantól kezdve, hogy ezt felismertem, a túlélésre játszottam. Igyekeztem csendben meghúzni magam, illetve a lehető legtöbb teendő elől elsunnyogni. Nem voltam túl sikeres. Nem tudom összeszámolni, hányszor lettem kiállítva a többiek elé, „nézzék meg jól ezt az embert katonát!”, és hát nem példaképként emeltek piedesztálra, ezt kár lenne vitatni. Az istenadta tehetségem arra, hogy mindent elrontsak, már akkor nyilvánvalóvá vált.

A legemlékezetesebb pellengérre állításom a Duna ’85 hadgyakorlat alkalmából történt, valahol Várpalota felett a hegyen.

Említettem, hogy műszaki-utász dandár voltunk, így a hadgyakorlaton az imitálás nemes feladata hárult ránk. Ne tessék kérem nevetni, ez volt a teljesen hivatalos neve annak, amit mi csináltunk. A vezérkar rájött ugyanis, hogy a gyakorlatokon éles lőszert (tanklövedéket, rakétát) használni nem csak veszélyes, mert a célzással mindig gondok vannak, hanem meglehetősen drága mulatság is. Az 1:1 léptékű terepasztalon játszott kisded játékaik minél nagyobb élethűségéről azonban nem akaródzott lemondani nekik, ezért a következőt fundálták ki:

Ahelyett, hogy mondjuk egy tank leadna egy lövést, az elé ültetett utász eldurrant egy (olcsó) negyven dekás trotil préstestet. A dísztribün távolságából a hang és kép rendben. A becsapódás sem gond, ott egy másik utász pukkant egyet ugyanígy. Sorozatvetőt tíz-tizenkét préstest gyors egymásutánban (de nem egyszerre!) történő robbantásával lehet utánozni. Csinos kis gombafelhőt egy földbe ásott lyuk, műtrágya és némi gázolaj segítségével produkálhatunk. Nem fog olyat szólni, mint a Cár-bomba, tehát igazi „magyar atom” lesz: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. És a gombafelhő az gombafelhő, ugye.

Telepítsünk utászokat végig a Tési-fennsíkra; olyan háborút imitálnak a pizsamás karnak, hogy ihaj. Az egészet rádión vezénylő parancsnok meg úgy érezheti magát, mint több raklapnyi Herbert von Karajan egyszerre. A D-1 napon a Csepelek lerakták kétszáz méterenként a kis csomagokat a karsztos-sziklás hegyoldalban. Egy szegedi utász, egy szolnoki rádiós, egy láda trotil, némi drót, akku, meg abból a félköríves fedezék-cuccból kettő, hogy a záporzó kavics elől legyen majd hová rejtőzni. Aztán eltűntek, hogy a következő negyvennyolc órában édes semmittevéssel múlassák az időt. Az utászok nyögve-szentségelve nekiálltak a fedezékásásnak és a trotil-préstestek behuzalozásának.

A rádiósok unatkoztak. Összegyűltek hát a mezőn és tanakodtak. Hamar eldöntötték, hogy márpedig ők besétálnak Várpalotára borért.

– Adok pénzt, hozzatok nekem is egy kulacsra valót – kezdtem kotorászni a pénztárcámban.

– Hülye! Ne pénzt adjál, hanem csákányt! – kaptam meg a választ azonnal.

Azzal verték le a lakatot az első útjukba eső pincéről, és annak a nyelét dugták át a marmonkanna fogantyúján, hogy mint a nagy fehér vadász néger inasai a szafarin elejtett antilopot, ketten a vállukra vetve cipeljék vissza a hegyre. Megjegyzem: kapkodtak, nem kóstolták meg, olyan ócska kénes vackot azóta se tartottam a számban, mint azt a várpalotai lőrét, amit „szereztek”. De a katonának vasból van a gyomra, gyorsan fogyott az itóka. Hogy az este hangulatát emeljék, a szolnoki rádiós gyerekek tüzet raktak a környéken talált bozótból és az előző évi gyakorlatról visszamaradt ködgyertyákból.

Ekkor váratlanul ismét feltűnt egy Csepel és egy láthatóan igen rossz hangulatban lévő hadnagy ugrott ki belőle magas fejhangon üvöltözve. Ekkor ismerkedtem meg a „mindenki a saját f*szával verje a csalánt!” népi hagyományra buzdító kiszólással. A rádiósok tessék-lássék eloltották a tüzet, visszaballagtak a saját utászuk mellé, a hadnagy visszaült a távozó Csepelbe és leszállt az éj. Ideje lepihenni, gondoltuk a szolnoki sráccal. Ő kicsit többet ivott, így nemes egyszerűséggel a puszta földre ágyazott magának. Én (az úr a pokolban is úr) levettem a bakancsom és a rohamsisakom, ezeket szépen, akkurátusan elrendezve a fedezék szélére illesztettem elvágólag, majd a gödör alján én is álomra szenderültem. Megjegyzem, a parancs az volt, hogy egyszerre csak az egyikünk alhat. Jobb helyeken nem is engedtek csak egy hálózsákot kivinni a két harcosnak. Azt hiszem, nekünk mindegy lett volna.

Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy egy álcaruhás alak bolyong a földön fekvő rádiós gyerek körül. Kimásztam a gödörből és barátságosan üdvözöltem, majd megkérdeztem, nem látta-e véletlenül a bakancsainkat és a rohamsisakunkat, merthogy ezeket nem találom. A kísérteties lény együttérzését fejezte ki, majd eltűnt a sötét éjszakában. (Csak aki próbálta, az tudja, a sötét milyen sötét tud lenni, távol a közvilágítástól,  mindenféle fényszennyezéstől.) Megpróbáltam a rádiós gyereket felébreszteni, de nem igazán érdekelte a kérdés, reggelig egyik ruhadarabot sem kívánta viselni.

Eljött a D-nap, számunkra mezítláb és hajadonfőtt. (Emlékeztetőül: a testvéri szocialista országok fegyveres erőinek vendégjátékával súlyosbított Duna ’85 hadgyakorlaton.) Ha ezek a körülmények és az előző napi bortól szerzett iszonyatos katzenjammer nem lett volna elég, az imitálás során nekem egyetlen töltetet sem sikerült felrobbantani. Valószínűleg szakadt volt az akkumulátor, de ez most már mindegy is. Szépen begyűjtöttek bennünket az előző nap lepakolt összes pukicuccal, a táborban felsorakoztatták az állományt, majd Éder („üsse el a glÉder!”) őrnagy elvtárs kiadta a vezényszót:

– Mezítlábasok hozzám! Forduljanak szembe a többiekkel!

Ahogy később félhivatalosan megtudtam, azon az éjszakán Furkó őrnagy szolnoki felderítői rajtunk gyakorlatoztak. Minden irónia nélkül mondom, hogy rendesek voltak, mert ha a trotilt viszik el tréfából, akkor mi a hadbíróságon kötöttünk volna ki. Hogy végül hogyan úsztam meg mindenféle fenyítés nélkül, arról majd máskor mesélek. Most térjünk vissza annak a nemes hagyománynak a felelevenítéséhez, hogy állok egyedül, a többiekkel szemközt és mindenki rajtam röhög.

Leszerelés előtt voltunk két héttel, nagyon lazára vette már mindenki. Az írnok gyerek, mikor egy eligazításon szóvá tették, hogy a regény nem tartozik a málhazsák előírás szerinti felszereléséhez, míg viszont a 65M („hatvanöt mintájú”) ez meg az, az igen,  és lenne szíves kicserélni ezeket, így válaszolt:

– Belesz*rok, tizenhét! – t.i. ennyi napja van hátra, így nem érdekli a kérdés. Ebbéli kijelentését később kicsit megbánta persze, de az állapotokra jellemző, hogy ezt félhangosan ki merte mondani az eligazításon.

Volt a századnál egy nagyon rendes srác, az édesanyja fodrász volt, így von Haus aus ő is remekül bánt a fésűvel-ollóval, szóval ő vágta mindig a hajunkat, stokin ülve a zuhanyozóban. Valami rossz előérzetem volt, megkértem hát egy este, hogy nyírjon le fél centisre. Teljesen elképedt a kívánságomon:

– Ne hülyéskedj, mindjárt leszerelünk, nézd meg, az enyém is milyen hosszú, ha így meg így begyűröd a sapka alá, nem veszi észre senki…

– Ne törődj te azzal. Volt már nekem annyi balhém, nem akarok még egyet, csak vágd le a hajam.

A köztünk lévő barátságra való tekintettel megtette végül, de nagyon morgott végig, hogy ezt mégsem kéne. Aztán másnap reggel hajellenőrzés volt az alakulótéren a sorakozónál.

– Sapkát le! – hangzott a vezényszó, és a tiszti kar árgus szemekkel kezdett körülöttünk járkálni. Akinek hosszú volt a haja, azt kiállították. Vagyis n-1 embert. Mert a végén megint az lett a felállás, hogy én álltam mint egy rakás szerencsétlenség, egy szál magamban, egyedül, szemben a többiekkel, akik harsányan és felszabadultan röhögtek rajtam.