A katonasztorik jelentős részét a sorállomány szemszögéből van alkalmunk megcsócsálni. Ezekben a történetekben a kiképzők általában a vérmedve, Drakula gróf és egy különösen rosszindulatú zombi legfontosabb jellemvonásait olvasztják magukba.

Proletair most bebizonyítja, hogy a kiképzők (na jó: egyes kiképzők) is emberből vannak, és – ahogy mondani szokás – a kérges, szőrös külső olykor érző lelket takar. Alaposan.

Mindenki, aki volt katona, átesett az alapkiképzésen, tehát nagyjából mindenki tudja, milyen kiképzetlen kopasz naposcsibének lenni. De a kiképzők (néha irigyelt) élete sem fenékig tejszínhab.

Már ifjú szerződéses tizedesként jelöltek ki kiképzőnek, hogy az első, 9 hónapra vonuló állomány újoncainak tanítsam meg a katonáskodás alapjait, persze többedmagammal. Már akkor gyanús volt, hogy az öregebb őrmesterek nem ugráltak, hogy ők szívesen lennének kiképzők. Mert bizony nem volt egyszerű dolog.

Na nem a vörös fejjel ordításra, meg a pattogó vezényszavak kiadására gondolok; neeem, az könnyen ment (amíg be nem rekedtem). Nehéz volt fél órával korábban (05:00) kelni, mint a hivatalos ébresztő, és csak takarodó után fél órával mehettünk a dolgunkra. A nem kiképző állomány ilyenkor már rendesen be volt állva Szolnok valamelyik krimójában. Az amúgy is mindennapos borotválkozást most még komolyabban kellett végezni, a bakancsomnak fényesebben kellett csillognia, mint bárki másnak, és bizony reggel a tornánál futás közben elől kellett délcegen kocogni,  példamutató jelleggel.

Ja, és ha büntiből kiosztottam 50 fekvőtámaszt, akkor nekem is nyomnom kellett… Óvatosan kellett bánni ezzel a fegyelmező eszközzel, mert napi 5 bünti kiosztása után azért már fájt a kar…
Egy rajnyi embert kaptam; ennek a nyolc riadtszemű felderítő fiókának kellett megtanítanom például az alakizás fortélyait. Ezt úgy csináltuk, hogy két raj összeállt, és a két kiképző először egymásnak vezényelve mutatta be, mi is lesz majd a foglalkozás tárgya. No akkor én vezénylek, szintén tizedes kollégám meg végrehajtja:

– H. tizedes!
– Parancs!
– Jjjobraa áttööö! (civilek kedvéért: jobbra át!)

(hibátlanul megcsinálja)

– Ballraaa áttööö! (balra át)

(ezt is megcsinálja)
– Háttraa arcöö! (hátra arc)

Na ekkor gyorsan a hátam mögé szaladt, és rátette az arcát a hátamra.

A 16 katona olyan egyszerre kezdett el röhögni, hogy azt is be lehetett volna venni az alaki szabályzatba. Persze a nagy nehezen felépített tekintély csorbulásának megakadályozására vezényeltem egy „Kuss!”-t, mire nagy nehezen elcsendesedtek, bár én is vigyorogtam. „Mi van! Bohócot reggeliztek?!"

Aztán finoman meg kellett beszélnem a kollégával, hogy csak akkor poénkodjon, ha már ezek a csíkoshátúak meg is tudják csinálni, amit vezénylünk. Nehogy ugye rosszul rögzüljenek ezek a dolgok.

Az alaki mindennapos gyakorlásán túl azért elkezdődtek az általános harcászat foglalkozások, a tószegi réten. Itt több foglalkozási helyen „vetésforgó” rendszerben olyanokat tanulhattak az ifjú harcosnövendékek, mint hogy hogyan kell lövészteknőt ásni, hogyan kell átjáróra zárkózni (erről később), és hogyan kell viselkedni a harcmezőn, általában.

Ez utóbbi egy elméleti foglalkozás volt, és nagyon unalmas. Persze nekem kellett tartanom, és erről úgynevezett „foglalkozási jegyet” készítenem egy szép kockás füzetbe. Ebbe a zizébe be kell írni, hogy mi a foglalkozás tárgya, ki tartja, mennyi az időtartama, és milyen módszerrel lesz előadva. (ugye milyen katonásan hangzik?) Mindezt formailag szintén előre meghatározott módon kell megcsinálni, és a parancsnokkal láttamozni, tehát sumákolás kizárva.

Tehát ott állok a tószegi réten, előttem egy kis asztalka, rajta ez az átkozott jegy; megjelenik egy raj katona teljes felszerelésben és egy vonalba rendeződnek. Minden más helyen nagy a zizgés, ordítások, vezényszavak (és gránátimitációk) repkednek, vaklőszerrel eregetnek rövid sorozatokat. Tehát eksön mindenhol, csak nálam honol béke. Megkérdezem, ki dohányzik, pompás, nyolcból négy, akkor kérek egy szál cigit, pihenj, szerelvényt igazíts, rá lehet gyújtani. Nem dumál, nem ásít, erejét megfeszítve minden idegszálával az általam elmondottakra koncentrál. A végén kikérdezem!

Hát a lényeget elmondtam 5 perc alatt. Van még 35 perc hátra. És egyre melegebb lesz. Nagy nehezen eljön az „óra” vége, váltás jön a következő emberanyag, kissé kormos arccal, koszos gyakorlóban. A száraz fű itt-ott leéget valamikor, innen a kormos arc. Ja, és hason fekve kellett lövészteknőt ásniuk. Dohányzik valaki? Nyolcból öt, kiváló, kérnem kell egy szál cigit, vagy megkínál valaki?, pihenj, satöbbi…

A negyedik raj után nagyon untam a dolgot. Na ekkor sikerült az egyik foglalkozási helyen valakinek felgyújtani a maradék füvet. Nagyon megörültem, hogy végre történik valami, és a katonáimmal egy „Utánam, futás oltani” felkiáltással már rongyoltunk is a „tűzvész” felé. Amit – mire odaértünk – eloltottak. Kulloghattam vissza a helyemre temmi a semmit.

Ebédszünet után (ebéd: valamilyen nagy konzerv, általában káposzta. Toros, rakott, töltött, vagy székely. Nekem mind büntetésnek tűnt) immár nem rajonként, hanem századkötelékben elkezdtük gyakoroltatni az átjáróra zárkózást.

Az átjáró egy olyan, előzőleg az ellenség által elaknásított terület, amit a saját utászok mentesítettek, így azon biztonsággal át lehet kelni, vagyis lélekszakadva futni, hiszen az ellen ide koncentrálja a tüzet.

Na, ezt az aknavető tüzet sikerült imitálni: hang és füstjelző gránátokat elástunk a földbe, hogy csak a kanóc lógjon ki. Aztán meggyújtottuk őket, és elrendeltük ezt a bizonyos zárkózást. Futottak a katonák, miközben a fojtás miatt ezek az ártalmatlan gránátok amikor „robbantak”, jókora földdarabokat dobtak fel a levegőbe, pont mint a filmeken. Mielőtt bárki is megrökönyödne, persze beavattuk az állományt, és igen jól szórakozott mindenki ezen a rendhagyó foglalkozáson.

Másnap ugyanez. Már előre fájt a várható unalom, ráadásul már leégethető fű sem volt a réten. Azért az elején volt egy kis izgalom: megjelent megszemlélni a foglalkozásokat Furkó alezredes úr. Aki még nem látta: egy grizzli termetével, erejével és humorérzékével áldotta meg a sors; minden izma acélból, kivéve a nevetőizmait, mert azok nem voltak. Még Áder Jánosnál is kevesebbet nevetett.

Hát persze, hogy az én kis csendes foglalkozásomat nézte ki. Előre sejtettem, most nem volt cigi engedélyezve. Odalép. Mit lép?! Tornyosul, mint Vader nagyúr, mire én vezénylek egy „osztag vigyázz!”-t  és kezdeném a jelentést, mire ő félbeszakít: 

– Tizedes! (ezt olyan hangon, mint egy támadni készülő kutya)
– Parancs! – válaszoltam és talán a hangom is megcsuklott…
– Maga miért nem borotválkozott?!

Kész, végem, engem itt széttép, felnégyel, kerékbe tör, vagy csak simán nyom egy barackot a fejemre. Ez utóbbitól nagyon féltem. Hát persze, hogy borotválkoztam reggel.

– Jelentem, borotválkoztam! – válaszoltam az ártatlan halálraítéltek nyugalmával.

Mire ő:

– Ne magyarázza meg! – aztán elfordult és elment.

Katonáimnak csendben vezényeltem egy pihenjt.

– Katonákok, Furkó alezredest láthatták!

Szegények, még fehérebbek voltak a rémülettől mint én. Most nem kérdeztem ki dohányzik, csak kértem egy cigit.