Azt már tudjuk, hogy Optika kolléga hogyan élte meg a vonatozás katonai verzióját. Mai történetéből további információk birtokába kerülünk például arról, hogy hogyan is zajlik le egy téli kempingezés a Bakonyban egy konyhai kisegítő számára, ha a szervező maga a Magyar Néphadsereg.

Már korábban beszámoltam róla, többször volt részem a katonai vonatozás gyönyörében. Az előző írásomban magára az utazásra koncentráltam. Most arról írnék, hogy az egyik alkalommal mi történt utazásunk célállomásánál. Decemberben majdnem az egész zalaegerszegi laktanya teljes legénysége elutazott; azt hiszem, a Bakonyba ezredgyakorlatra. Közelebbi végcélt a tisztjeink nem voltak hajlandóak elárulni. Az időjárás már elég hideg volt, napközben sem volt 0 fok fölött, de még nem volt hó. Tehát remek alkalom volt sátorozni.

A vonatról való leszállás és lepakolást követően parancsot kaptam, hogy a teljes felszerelésemmel jelentkezzek Kovács őrmester elvtársnál, mivel a gyakorlat alatt más jellegű feladatokat kapok. „Parancs, értettem!”. A zászlóaljnál összesen nyolcan kaptunk ilyen parancsot, ebből 4 kopasz tápos és 4 leszerelés előtt álló öreg katona. Kovács őrmesterről csak annyit tudtunk, hogy az ellátó századnál teljesít szolgálatot. Ebből sejtettük, hogy megyünk a tábori konyhára. Akkor még nem tudtuk, hogy  ennek örüljünk-e, mivel a laktanyában utálatos dolog volt a cselló. Azért bíztunk benne, hogy az ezredgyakorlat során jobb lesz a konyhán, mint a mezőn rohangálni.

Teherautóra raktak minket és indultunk az ismeretlenbe. Meg is érkeztünk egy erdei tisztásra; imádtam az ilyen helyeket túrázási céllal, még decemberben is. De ezúttal nem túráztunk, hanem kempingeztünk. Rögtön össze is kezdtük állítani az egyes számú tábori konyha sátrait. A miénken kívül még talán két konyha volt. A mi konyhánk két nagy katonai sátorból állt. Az egyik sátor alatt kaptak helyet a gulyáságyúk és az előkészítő, a másik volt a szállásunk, benne egy kályhával. Volt egy meleg hálózsákunk, amit valami deszkára tettünk, így az éjszakai alvás közben nem fáztunk. Egyedül Kovács őrmesternek jutott tábori ágy. Zuhanyzó vagy mosdó sátor az nem volt. Minek is? Egy hétig kibírja az ember. WC sem volt, de ehhez a vonatozás után már hozzászoktunk, viszont volt rengeteg fa és bokor. Ja, és volt egy tábori telefon, amely révén összeköttetésben álltunk a zászlóaljparancsnoki törzzsel.

Össze is állt a csapat: Kovács őrmester, néhány szakács, két sofőr, és végül a nyolc konyhai kisegítő. Meg is kaptuk az eligazítást: az elkövetkező napokban annyit dolgozunk, hogy kilóg majd a belünk, nem tűr el semmi lógást, kifogást. De ha rendesen dolgozunk és minden parancsát teljesítjük, akkor ígéri, hogy a gyakorlat többi katonájához képest jóval többet fogunk aludni (legalább hat órát), illetve nagyon jókat fogunk enni. Ismertette a napirendet: ébresztő hajnal négykor, meló megállás nélkül este nyolcig, amikor takarodó. Mindez persze csak akkor, ha nem lesz velünk gond és mindent elvégzünk.

Ahogyan azt megtapasztaltuk, Kovács őrmester rendkívül jó szervező volt. A fejében volt minden: az elvégzendő feladatok, mit hol lehet találni, kinek milyen parancsot adott, mikor kérje számon. Ilyen tehetséges szervezőkészséggel megáldott parancsnokot nagyon keveset láttam a seregben. A szakácsokkal sem volt semmi gond. Bent a laktanyában nem mindig volt feszültségmentes a kapcsolat a szakácsok és a csellósok között, de ott a gyakorlaton, azon a konyhán ritka jó fej szakácsok voltak (egyszer sem mondták ránk, hogy tápos geci). A sofőrök meg egyfolytában hülyéskedtek, vicceket meséltek, nagyon bírtam őket. Már az első nap jó társaság alakult ki. Tényleg rengeteget melóztunk, de baromi jó volt a hangulat, amihez hozzájárult némi pálinka is, amit a szakácsok hoztak magukkal. Ekkor már le tudtam gurítani a pálinkát, köszönhetően egy novemberben lezajlott alaki szemlének. De ez egy másik történet lesz.

Miből is állt a meló? Nem sokban különbözött attól, amit a laktanyai konyhán végeztünk. A hideg és a tábori körülmények miatt talán még keményebb volt. Különösen az éppen nem használt gulyáságyú üstjének takarítása volt nagy szívás, amit valamennyien utáltunk. Ezt beosztottuk egymás között és mindenki tisztességesen elvégezte. Aminek örültünk az az volt, hogy a krumpli már pucolva érkezett és csak fel kellett vágni. És mindannyian nagyon szerettük, ha a teherautóval elmentünk valami honvédségi raktárba alapanyagokat vételezni, illetve a társainknak elvinni a reggelit, ebédet és vacsorát. Ez változatosságot jelentett.

Egyszer meglátogatott minket néhány orosz katona. Fogalmunk sem volt, hogy honnan kerültek elő. Jelvényeket osztogattak, kaptak tőlünk kaját, ami  szerintük ócseny vkusznij  (nagyon finom) volt. A velük való társalgás könnyedén ment, mivel az egyik társam magyar-orosz szakra ment az egyetemre. Akkor jöttünk rá, hogy a szívás relatív fogalom. Mi úgy éreztük, hogy baromira kicsesztek velünk azzal, hogy a lakóhelyünktől kb. 400 kilométerre vittek el katonának. Ezek az orosz katonák pedig több ezer kilométerre voltak a családjuktól. A vodkájuk viszont nagyon jól esett.

A zászlóalj parancsnoki törzsének szálláshelye viszonylag közel volt a konyhához. A zászlóaljtörzs többször úgy gondolta, hogy egy étteremben van és telefonon adta le a rendelést. Ekkor sokszor nem volt szükség a teherautóra, gyalog mentünk. Többször volt olyan is, hogy egyedül vittem valamit (leginkább kávét) a zászlóaljparancsnoknak. Ezt nagyon élveztem, leginkább azért, mert ettől némi szabadságérzetem támadt, még akkor is, ha parancsot teljesítettem.

Egyik alkalommal, amikor a zászlóaljparancsnoknál jártam, nagyon meglepődtem, mivel azt hallottam tőle, hogy „……… ssszamegazisten azt a marhát, aki kitalálta, hogy ilyenkor gyakorlatra jöjjünk, ebbe a kibaszott rohadt hidegbe meg sátorba, a nagyfőnökök meg a  fűtött tiszti szállón verik a farkukat…”, vagyis marhára utálta az egészet. Furcsának tűnt ezek után a két nappal korábban a gyakorlattal kapcsolatban elmondott lelkesítő beszéde.

Említettem az éjszakai őrséget. A szakácsok komoly munkát végeztek napközben és nekik szigorúan járt a 8 óra pihenés. Mi csellósok kettesével két–két órát őrködtünk éjszakánként, amit szintén megfeleztünk, így nekünk is jutott 7 óra alvás. Az öreg katonák kapták az első vagy az utolsó őrséget, hogy a nekik járó pihenőt lehetőleg egyben kapják meg. Természetesen mi, kopasz táposok kaptuk a második és harmadik váltást, de nem lázadoztunk emiatt, mivel ott egyáltalán nem éreztük az öregek részéről az előfelvételis utálatot.

Mit kellett csinálnunk éjszaka? Leginkább táplálni a tüzet a szállást jelentő sátor kályhájában, valamint a gulyáságyúban, hogy mindig meleg legyen a tea. És persze vigyázni kellett a konyhai felszerelésre. Fontos, hogy a géppisztolynak csakis az éjszakai őrség két órájában kellett nálunk lennie, ami ugyan teljesen felesleges volt, mivel nem volt lőszerünk.

Hogy ne unatkozzunk, éjszakára matematikai rejtvényt is kaptunk: volt minden éjszaka egy azonosítószám. Például a 10-es. Ha éjszaka, miközben a gulyáságyúra vigyáztam és jött egy járőr katona, rá kellett kiáltanom, hogy „Állj ki vagy 2!” A másiknak gyors fejszámolást kellett végeznie. Ha a válasz erre az volt, hogy 8, akkor barát jött. Ugyanis 2+8=10. De mondhattam akár 3-at is, amire a jó válasz a 7 volt. De általában nem jött senki, maximum a közelben táborozó század őrkatonája, teáért.

Közben pedig féltünk a gyíkoktól. Na, nem az állatvilág hidegvérű tagjaitól, hanem a felderítő századtól. Azt rebesgették, hogy szívatni fogják a többi katonát. Végül is nem szívattak minket, hanem baromira figyeltek, mivel őket a szolnoki Furkó őrnagy felderítőivel riogatták, akik szintén állítólag arra bóklásztak. Utóbbiról nem tudom, hogy igaz volt-e.

Egyszer azért azt hittem, hogy jön az ellenség. A fák felől csörtette felém egy sötét árny. Hiába üvöltöttem rá, hogy „állj ki vagy 4!”. És hiába fogtam rá a géppisztolyt, úgyis tudta, hogy nincs lőszerem. Lefogott, el akarta venni a fegyverem. Nagyon küzdöttem, de hiába, mivel én kábé 50 kiló voltam vasággyal, az ellenfelem meg közel kétszer annyi volt, és erősebb magasabb. De egy idő múlva elengedett és megkérdezte: „Katona! Nem ismer meg?” Ekkor megismertem a zászlóalj törzsfőnökét. Azt mondta, hogy meglepően kemény ellenállást mutattam, de persze így is, ha akarja, elvette volna a fegyverem. Megkérdezte, miért nem kiabáltam segítségét. A válasz egyszerű volt: „Jelentem, nagyon megijedtem!”.

Ezen az őszinte válaszon jót nevetett, de reszkettem is rendesen és mondta is, hogy nem kell beszarni. Azt is megkérdezte, hogy mit csináltam volna, ha éles lőszer van nálam, vagyis elmondatta a fegyverhasználat szabályait az őrségben. Kezet fogott velem és azt mondta, hogy csak így tovább. Amikor leváltottak, már nem tudtam aludni és reggel ettől olyan szarul néztem ki, hogy Kovács őrmester belém diktált némi rumos kávét, amitől más színben láttam a világot.

A kajára tényleg nem lehetett panaszunk. Ehhez az is hozzátartozott, hogy noha nem volt külön legénységi és hivatásos menü, de azért volt a kettő között némi különbség. Például a bablevesbe a legénység tagjainak maximum pár bőrdarabka jutott, a hivatásosoknak pedig a legfinomabb füstölt sonka. Vagy a reggelihez a legénység kapta a dzsuvás felvágottat, a tiszteknek a téli szalámi járt. Természetszerűleg a szakácsok maguknak és nekünk, konyhai melósoknak a finomabb változatból szedtek.

És a bukták! Iszonyatos mennyiségű lekváros buktát kaptunk minden nap, mindenkinek jutott bőven, nemcsak a konyhán, vagyis közel a tűzhöz, hanem a harcoló társainknak is. Ha a meló közben megéheztünk, kajálásra mindig engedélyeztek pár perc szünetet; igaz, csak módjával. Éjszakai őrség alatt pedig tudtuk, hol van a kenyér, a téli szalámi és a bukta és kiszolgáltuk magunkat. A saját rajtársaimnak is igyekeztem juttatni némi pótlást, amikor a saját századomhoz mentünk kaját osztani. Például nagyon örültek, hogy nem csupán szárny, hanem comb jutott nekik a csirkepaprikásból.

Így ment ez pár napig. Majd, ahogy a zászlóalj áttelepült, a konyha is költözött.

Hanem az utazás! Szigorú parancsba adták, hogy a teherautóplatóról senki sem kukucskál. Még indulás előtt kávét kért a zászlóaljtörzs, amit szépen leszállítottam, de mire visszaértem, már nem volt hely egyik ellátós teherautó platóján sem. Mit lehetett tenni, beültettek az egyik fülkébe és indultunk. Kb. másfél két órán keresztül mentünk, nagyjából 15-20 km/h sebességgel úttalan utakon, de ez nem is annyira érdekes. Hanem amit láttam, sosem felejtem el: az utazás ideje alatt a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet Vörös Hadsereg épületeit, katonáit, járműveit figyelhettük meg. Akkor fogtam fel igazából a mondásnak a jelentését, hogy annyian vannak, mint az oroszok… 

Az egy hét gyakorlat villámgyorsan eltelt. Az nem kis büszkeséggel töltött el, hogy a társaink azt mondták, hogy ott a gyakorlaton sokkal jobb volt a kaja, mint bent a laktanyában. Persze a fő érdem Kovács őrmesteré és a szakácsoké volt. Azért én is kaptam jutalomszabadságot, ami a közelgő karácsony alkalmával nagyon jól jött. Ennek is köszönhetően, na meg annak, hogy az idő sok mindent megszépít,  tényleg nincsenek rossz emlékeim a decemberi sátorozós hadgyakorlatról.