Nedecz a 16-17 évvel ezelőtti sorállományú határőrök mindennapjait színesebbé tevő eseményekről mesél mai posztjában, amit áthat a nosztalgia és a (majdnem) mindent megszépítő idő hangulata. Kétségtelen: a nyugati határszélen annó izgalmasabb lehetett szolgálni, mint egy közép-magyarországi laktanyában.

1992-93-ban még létezett a „hagyományos” határőrizet. Akkor már erősen a végét járta, de nekünk – mármint a sorállománynak – senki nem szólt erről. Vagy mert az elöljárók sem tudták – amit kétlek –, vagy mert nem akarták az orrunkra kötni, amit viszont megértek…

Jómagam májusi vonulás voltam. Zalaegerszegre kellett elvonatoznom azért, hogy állományba vegyenek, antitetánuszt kapjak és másnap indítsanak tovább Siklósra, alap- és szakkiképzésre (kincstári logika).

A kiképzésen megtapasztaltam a májusi vonulás „előnyeit”. A gyakorlótér kábé 6 kilométerre volt a bázistól, nagyobbrészt földúton. Reggel még a meleg előtt indultunk 8 óra körül, de aztán… Kevés vizünk volt – egy kulacs – és pótlást nemigen kaptunk belőle. Nincs nagyobb öröm a porban és melegben történő harcászatnál, az unalmas fejtágításoknál és a LŐKI-nél. A lövészet legalább érdekes volt. Na és persze „haza” délután egy óra körül, a legnagyobb melegben, rendszerint futólépésben vagy futva, hogy az ebédet elérjük.

Úgy emlékszem, hogy négy hét volt az alapkiképzés. Boldog voltam, hogy vége volt. Azután következett a szakkiképzés. Belőlem szakácsot próbáltak nevelni, több-kevesebb sikerrel; mindig azt mondtam, hogy én más kárán tanultam meg főzni…

Augusztus elején kerültem el onnan. Bajánsenyére vittek, három hónapot ott töltöttem el, majd november elején kerültem Kőszegre.
     
Sokan „megvetnek” érte, de én szerettem határőr lenni. Valahogy egy nagy családba került be az ember. Az elöljárók nagy többsége emberséges volt, senki nem a szívatással volt elfoglalva. Azért volt pár kivétel, nevek említése nélkül. Az ember ott értelmes munkát végzett. Úgy éreztük, hogy a feladatunkat lelkiismeretesen végre kell hajtani. (Itt is volt kivétel, persze…)

Lehetett linkelni szolgálatban, de ha egy határsértő a szolgálat alatt átcsúszott a szakaszon és a túloldalon elfogták, annak nagyon könnyen ügyészség lehetett a vége. Mondjuk, ez a ritkább eset volt, valószínűbb volt egy éjszakai találkozás egy ilyen „könnyített” szolgálat alatt valamelyik elöljárónkkal. Ennek többnyire a hazamenetel látta a kárát, amiből úgysem volt sok.Nekem egy oldal és egy sor telt be a könyvem ezen részében egy év alatt mindennel együtt.

Én szakács voltam, ezért viszonylag keveset voltam szakaszon. Folyton evett a fene, hogy ez ne így legyen – mindig rágtam az elöljárók fülét ez ügyben – , de ez csak részben sikerült. Ha kimehettem, az nekem szinte élvezet volt: nem éreztem munkának a dolgot, inkább egy érdekes kirándulásnak. (Persze volt olyan, hogy szidtam magam a -20 fokban, a nyolc órás szolgálat alatt…)

Nekem többnyire csak a határzárás jutott. Az embert rendszerint éjszaka, a legmélyebb álmából riasztotta a sziréna, de olyan hanggal, hogy a holtak is elmenekültek volna.

Szaggatott jel az ÜCS jele volt – üldözőcsoport –, többnyire ez előzte meg a folyamatos ZCS – zárócsoport – jelet.

Az ÜCS egy kijelölt csoport volt pár emberrel és egy kutyával, de a zárásra mindenki ment, aki csak mozgott. Az ember a saját kárán tanulta meg, hogy úgy vetkőzzön le este, hogy két mozdulattal fel tudjon öltözni. Ha nem, akkor megfagyott szinte, mint én egyszer… Öltözés után rohanás a fegyverért és a lőszerért, aztán fel az IFA platójára. A riasztástól számítva körülbelül 5 percen belül el is indultunk.

Az ilyen zárásokat szerintem az egész város jól hallotta. Ordítottunk a platón, mint a sakálok. Utólag csak az adrenalinnal tudnám ezt magyarázni. Egyszer szakaszon volt szerencsém egy zárást éjszaka végighallgatni: az őrstől vagy másfél kilométerre is hallottam az ordítást…

A zárást arra a szakaszra tették le a határvonalra – vagy a közelébe –, ahol a járőr a mozgást észlelte. Az ÜCS pedig belekergette a delikvens(eke)t a zárásba. Nem tartott sokáig; rendszerint úgy 20 percig, de nagyon élveztük.

Úgy egy hónappal a leszerelésem előtt történt a következő kis kalandom, eltávom előtti éjszaka, egy sofőrrel közösen.

Reggel öttől volt könyvünk, de az élvezetek előtt még egy szolgálatot le kellett húznunk együtt, 20 órától 04 óráig, nem túl messze a határátkelőtől, a műút mellett. Fél kilencre értünk ki és váltottuk le a kollégákat. Ezután elhelyezkedtünk az álcában (a lehetőségekhez képest kényelmesen, két fatuskón) és beszélgettünk, miközben kétfelé figyeltük az utat. Óránként be kellett volna jelentkeznünk a rádión, de az – természetesen – beadta a kulcsot. Ez egy – orosz viszonylatban – kicsi háti készülék volt, az elemeket pillanatok alatt állandóan lemerítette. Senki nem zaklatott minket. Békés, nyugodt áprilisi hétköznap este volt, gyér forgalommal.

Éjfél felé kezdett kissé visszaütni a nagy nyugalom. Elkezdtünk kókadni. Remélem, már elévültek a dolgok, úgyhogy leírom: a sofőr srác „éjszakai légtérmegfigyelésre” rendezkedett be, és én sem voltam túl üde a tuskón ülve…

Egy óra körül feltűnt egy autó az úton, feltűnően alacsony sebességgel a határátkelő felé tartva. Felkaptam a fejem, mert ez elég szokatlan volt ott, abban az órában főleg. Szinte az álca előtt hirtelen lassított és megállt. Pont egy utcai lámpa alatt sikerült ez neki, úgyhogy nagyrészt láttam mindent, a bozót csak részben takarta. Ekkor már keltettem a társam. Ajtócsapkodás, futó lábak az avarban, majd az autó csikorgó gumikkal elindul. Mi ketten kétfelé kirontunk az álcából, a fegyvert csőretöltjük – vaklőszerrel, de ezt a határsértők nem tudták – és ordítunk magyarul és németül, hogy állj, kezeket fel, stb.

Egy bokor mögött találtam meg az illetőt, guggolva. Mivel sem az ordításra, sem pedig a fegyver csövécvel való noszogatásra nem reagált, ezért kissé segítettem neki a lábammal lemenni azt a pár métert a domboldalon. Persze azért nem rúgtam agyon; a nyelvi akadályokat könnyű így legyőzni.

Kituszkoltuk az aszfaltra és széttárt végtagokkal lehasaltattuk. Motozás. Én addig a fegyver csövét  finom pszichológiai érzékkel az elfogott tarkójához érintettem. Nem volt nála semmi, csak pénztárca pár márkával, papírok – román volt – cigaretta és némi étel. Mikor ezel megvoltunk, próbáltunk rádiózni az őrsre, de persze sikertelenül.

Rövid tanakodás után indultunk, hogy bekísérjük a mintegy 300 méterre található határátkelőre. Bilincsszíj a kézre és indulás. Öt méter után a bozótból előlépett egy másik alak, magasra tartott kézzel valamit románul kiabálva. Addig észre sem vettük…

Menet megáll, régi ügyfél visszahasaltat, új ügyfélre fegyver ráfog. Magunkhoz intettük, őt is lehasaltattuk és megmotoztuk. Nála is csak személyes dolgok voltak.

Megpróbáltunk újra rádiózni, de nem ment. Két emberrel nem mertünk elindulni az átkelőre, úgyhogy fekve maradtak az aszfalton. Vártunk, legrosszabb esetben addig, míg a váltás nem jön, de inkább valami járműre számítottunk, akivel-amivel tudunk az átkelőre üzenni. De ez éjszaka, egy és két óra között ritka volt…

Vagy fél óra telt el, mire jött egy kamion Kőszeg felől. Leintettük és megkértük, hogy szóljon. Kábé 10 perc múlva egy osztrák rendszámú Golf jött befelé. Kézzel-lábbal, de őt is visszaküldtük. Újabb 10 perc múlva jött egy Lada kifelé. Őt is megkértük. Pár perc múlva visszajött és szólt, hogy minden sínen van.

További 10 perc múlva a műúton megjelent az UAZ-unk. Mikor megállt, a bokrokból még két alak jött elő, feltartott kezekkel. Őket sem láttuk addig.

A négy ember be lett tessékelve az UAZ hátuljába, egy katona és egy kutya közé, majd elindultak az átkelő felé. Negyed óra múlva lassúmenetben jöttek vissza, mögöttük azzal az autóval, ami kitette a határsértőket. A civil autóban hátul ült a katona és a géppisztolyt a sofőt tarkójához nyomva terelte őt az UAZ után.

Négy órára beértünk szolgálatból. Egy szabályos kihallgatás fogadott minket: mi, mikor, hogyan történt, mit láttunk? Az embercsempészre nem sikerült semmit rábizonyítani, hiába esett rá a szúrópróba alapú autószétszedés az átkelőn, az elfogástól függetlenül. Nem tudtuk a rendszámát, nem volt mivel megfogni, mindent tagadott. A többiek sem vallottak rá… Őt később el kellett engedni, a négy embert pedig elvitték Szombathelyre.

Mi pedig tele adrenalinnal, friss sikerélménnyel loholtunk a vonathoz öt óra után…

Ezúton is kívánok minden szerzőtársamnak és olvasónknak boldog ünnepeket!
A karácsony a családé, úgyhogy utána találkozunk :-)

tiboru