Mi, ezen blog szerzői és olvasói, mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a kultúra és a hadsereg mindig is kéz-a-kézben járt. Ezen alapigazság egyik tanúja és krónikása Garael, aki az egyenruha és a film- és zeneművészetek találkozásáról írja mai posztunkat.

1990-ben elsőéves voltam a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán – egy év múlva, már a demokratikus szelek hatására Bolyai János névre keresztelődött a nagybecsű intézmény -, ahol „kopasz” tiszti hallgatóként neveltetésünk nem sokban különbözött a sorkatonáéktól, ami persze tudatos pedagógiai „manőver” volt.

Talán csak elhelyezési körülményeink voltak jobbak, mint behívott társainké, de a századparancsnoki állományból páran tettek azért, hogy ne érezzük magunkat kivételezett helyzetben: „bevasalt” reggeli torna (volt, aki a magasfeszültségű szekrénybe bújt el a megpróbáltatások elől, aztán pár nap múlva megrökönyödve tapasztalta, hogy mennyire megfájdul reggelente a feje), 05.00 órai ébresztő, (jó reggelt elvtársak! – később bajtársak, majd urak megszólítás), kötelező tanulási idő (mekkorákat lehetett aludni a tanteremben…), a tanórák mellett kötelező alegységügyeletesi, napostiszti, őrszolgálat (járőrszolgálatba azért nem osztottak, mert nem akarták a tiszti tekintélyt lerombolni egy 165 centi magasságú mordizomadta járőrtárs jelenlétével)… és mindannyiunk réme, a százalék.

Gondolom, az idősebb férfiolvasók tudják, mi is volt ez: a hidegháborús, kétórás harckészültség hatásaként az állomány bizonyos százalékának mindig a főiskolán kellett tartózkodnia – egyébként sem szerettek minket kiengedni esténként -, igazából csak azért, hogy a sok fiatalember unalmában a tökeit vakarássza.

No, ilyenkor jöttek elő aztán a maratoni videóvetítések a KISZ, izé, az ifjúsági klubban, zártláncú előadások keretében – vagyis egy központi stúdióból vetítették a filmeket, nehogy valamiféle erkölcsromboló szeméttel mételyeződjön meg a jövendő tiszti állomány hazafias lelke. Ez persze a sok egyéb intézkedéshez hasonlóan csak látszateredményeket produkálhatott: a stúdiós katonát elég volt egy üveg sörrel lekenyerezni, hogy olyan kazettát vetítsen le, amilyet adtunk neki: a hétvégi ellenőrzés annyira lanyha volt, hogy az ügyeletes tiszt még arra sem vette általában a fáradságot, hogy leellenőrizze, mi is megy a zártláncún.

Hát gondolom, a kedves olvasónak is lehet némi elképzelése, hogy egy csapat húsz év körüli fiatalember, már két hete a suli falai közé zárva, mit is nézhetett általában: emlékszem, egyik hétvégén nem volt kéznél pornó, így a Csacsacsa c. magyar film híres puncivillantós részét vágattuk ki a stúdióssal, aki egyfajta végtelenített, 20 perces filmet készített az egyébként kb. öt másodperces jelenet újra-és újrajátszásával.

No, de persze nem lehetett állandóa a néniket bámulni: addigra már a Sky Chanell ( azt hiszem, ez volt a neve), és az MTV klipjei által megismerhettük a nyugati zenebirodalom oszlopos tagjait, így gyakorta többedszerre másolt klip-összeállításokat bámultunk a rozzant színes TV képernyőjén.

Egyik társunk, már harmadéves, tapasztalt legény, egy metálzenekar gitárosából avanzsált tiszti hallgatóvá – a vizsgáló bizottság nézett is, mikor a felvételin megjelent a bőrdzsekijében, vállig érő hajjal, kopogós veszkóban – , a kultúrtiszt aztán hiába is próbálta a fősuli zenekarába beprotezsálni a srácot, az csak nem akarta a régi, klasszikus katonadalokat és orosz indulókat játszani. Emlékszem, személyesen ismerte az Ossian zenekar tagjait, és tökéletesen tisztában volt az akkori magyar heavy metal élet „rejtelmeivel”.

Nos, nemhiába szocializálódott  rockon, az egyik klipvetítés alkalmával – azt hiszem, éppen a Guns N’ Roses Terminátoros videója ment -, nem bírt magával, és önjelölt Slash-ként felugrott az asztalra, kezébe véve egy felmosófát, mely a gitár szerepét hivatott eljátszani, majd bőszen pengetve a semmit, eljátszotta a gitár-formagyakorlatok összes variációját és permutációját.

Annyira belefeledkeztünk a produkcióba – ráadásul az alegység-ügyeletes is azt nézte -, hogy nem észleltük a valószínűleg unalmában már mást tenni nem tudó ügyeletes tiszt ellenőrző körútját: a százados ráadásul nem zavarta meg az előadást, csöndesen megállt a klub ajtajában, és érdeklődve szemlélte a srác performanszát. A szám véget ért, a belső mozi lepergett a rocker szeme előtt, hogy aztán a rémülettől tágra nyitottan kapja a retinára az ellenőrző elöljáró képét, aki lassan, artikuláltan, a légy sz…-át is hallani engedő csöndben így szólalt meg:

– Rosszul fogja le az akkordokat, Tóth bajtárs, aminek következményei lesznek.

Mondanom sem kell, hogy a kultúrtiszt volt az ÜTI, aki megragadván az alkalmat, tisztességes cserét felajánlva – nem fenyítteti meg az egész bagázst, ha a srác beáll a fősuli zenekarba – pipálhatta ki a havi tervben a „kultúrára nevelés” feladatát.

A két héttel későbbi zenés rendezvényünkön pedig már „elvetélt” rockerünk gitározta a légierő induló „progresszív” fő szólamát – miközben minden bizonnyal Slash-re és a November Rain-re gondolt –, mi pedig először tapasztaltuk meg, hogy a bajtársiasság bizony néha áldozatokkal is jár.