Anus Pannonius ma egy méretes idegen tollal ékeskedik (ő is csak olvasta a történetet), de a sztori olyan jó, hogy ezúttal kivételt teszek, s másodközlés gyanánt betördelem.

Ha az eredeti szerző jelentkezik, természetesen megemlékezünk róla is.

Sajnos nem találtam meg archívumomban az alábbi történet eredetijét, így aztán kénytelen vagyok emlékezetből felidézni azt. Egyébként a 90-es évek elején jelent meg a Mai Nap című, azóta régen kimúlt napilapban, ahová egy pályázatra érkezett (ha jól emlékszem, „Nagy Kiba Könyv” címen futott a projekt).

Tehát körülbelül a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején járunk és gatyarohasztó nyár van. Egy dunántúli laktanyában (hogy melyikben, azt az előbb említett okok miatt sajnos már nem tudom) történt, hogy az egység parancsnokságának megsúgták „fentről”: egy hét múlva miniszteriális szintű látogatás várható… mondjuk úgy délután kettő tájban. Ahogyan az akkor természetes volt, pánikszerűen elkezdődött ezerrel a „sika-mika”. A forró nyártól megégett, kifakult füvet az idő rövidsége miatt olajfestékkel zöldre festették (ez nem legenda! A Kecskeméti Reptéren megtörtént!), de még a gyenguszt is kirendelték külső körlet takarítására. Összegezve: az egész kóceráj hihetelen metamorfózison ment keresztül – legalábbis a felület szintjén.

Mindezzel egyidőben elkezdődött a személyi állomány felkészítése is a jeles alkalomra. Gondosan megtervezték és gyakoroltatták a magasrangú vendég fogadásra szervezett ünnepség legapróbb részleteit is. A renitens vagy gyengébb képességű katonákat eltüntették szem elől (kórház, fogda, ritkább esetben szabadság… stb.), nehogy problémát okozzanak. Kijelölték a forgalomirányítókat is, élükön egy továbbszolgáló őrmesterrel. Oktatásukat maga a laktanyaparancsnok kísérte kiemelt figyelemmel, mert tudta, hogy kulcsfontosságúak lesznek az adott pillanatban.

A jeles napon személyesen magyarázta el az őrmesternek, hogy ha 14.00 órakor meglát egy fekete Mercédeszt felbukkanni a főúton, akkor hogyan és mikor adjon jelt a kapuügyeletesnek, aki majd továbbadja ezt az ütinek, aki elindítja a fogadást, és azt is átvette vele, hogyan terelje a bekötőútra a miniszterhelyettes elvtárs autóját, stb., stb. Roppant mód elégedett volt magával és lélekben meglapogatta saját vállát, majd bent felbontott egy minipezsgőt is, remélve, hogy felettesei is így tesznek majd sikeres vizit után.

Dél körül megérkeztek az elvtársak a Hátországvédelmi Parancsnokságtól. A katonákat időben lerendelték az alakulótérre, majd a rekkenő hőségben, mintegy 20-25 percig néma csendben várták az elöljárót.

Pár perccel kettő után meg is szólalt a szignál, ami a magasrangú vendég érkezését jelezte. Mindenki vigyázzba vágta magát, az izmok megfeszültek. A tisztikar a disztribünről a kapu felé fordult és – átérezve a helyzet ünnepélyességét – olyan komoly ábrázatot öltött fel, mintha saját temetésükön lettek volna. Amikor a fekete Mercédesz befordult a kapun, már a hangszórókból pattogó katonai induló hangjai dübörögtek. A parancsnok  készülődött, hogy díszlépésben odamenjen a kocsihoz és jelentsen a vendégnek… A fekete autó – fegyelmezetten követve a forgalomirányítók jelzéseit – befordult az alakulótérre, elhaladt a dísztribün előtt, majd továbbment a kővé dermedt parancsnok mellett is.

Az autóban ülő nyugatnémet család (férj, feleség + két tejfölszőke ikerfiú) kissé ijedten és félelemmel vegyes csodálkozással nézte a számukra értelmezhetetlen szituációt a kocsi letekert ablakán keresztül. A fekete Merci ezt követően (sebességét nem változtatva) az alakulótér másik bejáratánál kihajtott a kapun és örökre távozott a megkövült tekintetek elől.