155. – Nagypapi 1.0


Örömmel konstatálom, hogy Vászka is kedvet kapott egy vegyes (történelmi és családi) tabló megrajzolásához, melynek főszereplője a szerző nagyapja, a történelmi kor pedig az egymilliószor (de továbbra is állítom: nem elégszer!) megénekelt második világháború, illetve az azt követő bő évtized.

Hogyan sírta el magát másodízben Magyarország Legfelsőbb Hadura
 
Imádott Nagyapámról mesélek nektek. Hivatásos katona volt, jutasi őrmester. Sajnos elég kevés dokumentum áll rendelkezésre a jutasi tisztesekről; egyrészt a teljes archívumot elvitték a visszavonuló, akkor még szövetséges német alakulatok, másrészt a kommunizmus évei alatt a rendszer szándékosan igyekezett torzítani a képet ezekről a hadfiakról, hasonlóképpen, mint a csendőrök esetében. Pedig ezek többnyire remek férfiak voltak, alázattal és rátermettséggel szolgálták hazájukat. De hát, a közelmúlt történelme mindig is sikamlós és amorf anyag volt (és még mindig az) kis hazánkban.
 
Ezek a történetek mind másodkézből kerültek hozzám; Nagypapi sosem mesélt a háborús kalandjairól, gyűlölte az egészet. Vicces, de pacifista volt. Az számomra is talányos, hogyan tudta megőrizni keresztyén hitét az elszenvedett, illetve látott borzalmak után, de sikerült neki. Amit biztosan tudok, hogy gyűlölte a géperejű járműveket. A lovakat szerette. Szóval a történetek egy része Grószmuttitól van, más részük nagypapi katonatársaitól, akikkel egészen kalandosan és véletlenül sikerült beszélgetnie Nemzőapámnak. Egy kórházi szoba hajnali, sztorizgatós világvége-hangulatú eredményei ezek. Kicsi a világ, igaz?
 
Nagypapi – mint sokgyermekes család legifjabb, ám rátermett tagja – tanulni vágyott. Meg kitörni. Két út állott előtte: papnevelde vagy katona. Miután műszaki érdeklődésű volt, Jutasra tette a voksát, utász lett. Daliás évek voltak azok. Egyrészt a jutasi iskola egyértelműen elitképző volt, a bajtársiasság és a szolgálat mindenek előtt, azt tanították ott. Képezte a rendszer a műszaki, katonai, hadi elitet. Más katonai iskolákkal szemben különös hangsúlyt fektettek az elkötelezett magatartásra, bajtársiasságra és a feltétlen bizalomra. Úgy vélem, helyesen látták, hogy az őrmester van ott, a felfokozott hadi helyzetben a katonákkal, nem a tábornok. Nem beszélve arról, hogy ez igen tisztes fizetéssel is járt. Mikor a pösti dal arról szólt, hogy havi kétszáz fixszel az ember könnyen viccel, ezek a remek emberek még többet is kaptak illetményként, valamint (nem méltatlanul) társadalmi megbecsülést.
 
Bocsánat a hosszú bevezetésért, de úgy vélem, ez fontos. Mert ugye volt a Nagypapinak egy pucerja, ami ugye oximoron, mert egy őrmesternek nem lehet tisztiszolgája. Ám volt egy katonája, aki kissé lüke volt. Nem az ő hibája volt; boxoló volt, profi ökölvívó és kissé nehézkes agymozgású – állítólag a fejit ütötték szét, ezt nem tudhatom. Ellenben Nagypapinak különösen nagy érzéke volt a méltányossághoz, ráadásul tisztelte a sportembereket. Ezért ezt a durva tréfákat elszenvedő bakát igyekezett a lehetőségekhez képest óvni. Ebből később baj is lett…
 
Szemle volt, jöttek a tiszturak, és kérdezgették a bakákat random, mígnem a sportolóra esett a választás. Egyszerű kérdést kapott: ki Magyarország legfelsőbb hadura? Ez a derék ember kapásból rávágta: Südi Béla törzsőrmester! Nem dicsérték meg érte. Nagypapit se nem…
 
Aztán jött a nagy kavarodás, kitört a Világhirig. Eleinte persze minden rendben ment, tessenek megtekinteni a korabeli magyar sajtót. Csak azt nézve, simán nyerésre álltunk. De a helyet fokozódott. Nagypapi alakulata utakat, hidakat robbantgatott, ahogy a parancs szólt.  Persze a pacifizmusa ott is markánsan megnyilvánult. Vagy csak az egészséges emberi magatartás? Elsőként az alakulat kapitánya dezertált. Érthető, bár morálisan ingoványos. Nagypapi így önhibáján kívül előléptetést szenvedett el. Mikor az első bakája ment hozzá, hogy „Béla bácsi, elegem van, hazamegyek…”. Erre a jó öreg azt válaszolta „Jól van fiam, de vigyél takarót, mert hideg van ám a hegyekben!”.
Hát ilyen cudar katona volt.
 
Mikor a pucerja hazakészült eltávra, kérdezte: mit hozzak otthonról, Béla bácsi? Nagypapi viccesen azt felelte: a feleségemet. Jó poén, de az a szétütött fejű majom tényleg elment a Grószmuttihoz: tessék csomagolni Frida néni, megyünk a frontra!

Akkor még rend volt, Nagymami csomagolt és ment…
 
Hát itten gyün a címben ígért első sírás. Nagypapinak elfogyott a tiszta alsója, és az a durva zsávoly  nagyon meg tudja gyötörni az érzékeny bőrfelületeket. Nem volt mit tenni, nagypapi felvette Grószmutti egyik rózsaszín bugyogóját (azt már meséltem, hogy a második gyerek után kezdtek tegeződni? Hiába no, akkor még nem volt ritkaság a tisztelet, még otthon sem). Nem is lett volna baj, ha eligazításra menvén nem szalad bele a Nagypapi egy bombatámadásba. Persze rögtön bevetette magát a lövészárokba, ellenben ott sírva könyörgött a Magyarok Istenéhez, hogy ott rögtön ölje meg, mert azt a szégyent, hogy csak megsebesül és a szanitéc levágja róla a nadrágot, azt nem viseli el. Imája meghallgatásra került, a szégyen elkerülte őt.
 
Teltek a hetek, fedezték a visszavonuló német katonákat, robbantgatták az utakat, hidakat, láttak sok szennyes dolgot a Felvidéken. Azoknak az SS legényeknek a ruhája fess volt, ám a teljes falvak lakosságának való felakasztása nem rendes dolog. Nem is értem, hogy ezt hogy lehet megtenni. Pedig volt ilyen. Ám szép lassan csak visszatértek a kismagyar hazába, a budai hegyekből nézték az ostromot. Süvöltöttek és visítottak a sztálin-orgonák, özönlöttek a ruszki bakák. Grószmutti le is vonta relevánsan a történelmi tanulságot: jesszusom Béla, elvesztettük a háborút! Nagypapiban még dolgozott a konok refkó elszántság: Nem hagyja azt a Magyarok Istene. Az a fasz.
 
Pedig hagyta.
 
Osztán jöttek a béke évei, az újjáépítés, ezért aztán Nagypapit aránylag hamar hazaengedték a ruszkik. Köllött az utász a sok építkezéshez. Kevesebb foga lett, de jelleme és elszántsága nem sérült. A Néphadsereg nem tetszett neki; nem volt ahhoz szokva, hogy (mint katona) bármilyen pártnak is tagja legyen. Lett is lakatos kisvártatva. Jelzem, sosem panaszkodott, azt sem mondta soha, hogy fázik avagy éhes. Az a generáció valahogy megtanulta blazírtan kezelni a történelmi helyzeteket.
 
Teltek az évek, lett két gyönyörű kislánya, úgymint jóanyám, meg a szépséges tantim. És nicsak, újra fokozódott a hazai helyzet, eljött 56. Az obsitos, mint köztiszteletben álló, valamint hadviselt ember, rögtön nemzetőr lett, önhibáján kívül. Úgy vélte, inkább nála legyen az a dávájgitár, mint valami vérgőzös agyú műszaki zseni suhancnál. Kis falu volt, nem is történt ott semmi történelmileg érdekes avagy vitatható esemény, csak egy. Egy teherautó platóján identító és hancúrozó falka kiskamasz egy eldobott konzervdoboza fejbe találta a Nagypapit, kicsit vérzett is. Egészen belerokkant. Mondta is sírva Grószmuttinak: nézd csak, Mókusbogaram, végigcsináltam a frontot, meg a hadifogságot egy karcolás nélkül, most meg egy részeg suhanc véremet ontja…
 
Azt  gondolom, ez egyben remek történelmi tanulság is.

21 hozzászólás

 1. Old Man — 2010-04-21 08:26 

Remek történelmi korkép és jellemrajz nagyon szépen, pontosan, szellemesen, humorosan ábrázolja azokat a nehéz időket és a kemény embereket.Szeretettel, tisztelettel szól őseinkről, a mindennapok
hétköznapi hőseiről.
Köszönet Vászka!
A fotó-archivum is dicséretes!

 2. proletair — 2010-04-21 09:30 

Nagyon jó volt. A poszt címéből ítélve lesz folytatás. Ugye?

 3. fakir — 2010-04-21 10:24 

Még sok ilyen történet kellene és az, hogy minél többen olvassák és rájöjjenek a 40 év történelem hamisítására.

 4. Selkath - Nightwish rulez! — 2010-04-21 10:25 

Ez jóóó! :))) Az én drága anyai nagyapám szintén jutasi őrmester volt és szintén utászként szolgált. Bár picit rosszabbul járt az öreg, mint Vászka felmenője, szegényt (és az alakulatát) megkínálták egy “lájtos” Don-kanyarral… Szerencsére hazajött, bár a lábai tönkrementek (az érfalak nem igazán tolerálták az anno -30 fokot), a jutasi büszkeség azonban nem hagyta, hogy amputálják a lábát. Azért elég sokáig elélt vele az öreg, ’80-ban ment el, addig bírta a lába… De legalább látta a legkisebb unokáját (1 éves voltam akkor, van róla egy halovány emlékem).

 5. 68nyara — 2010-04-21 13:37 

Szegény nagyapám jut eszembe. Róla is írnom kellene, azt hiszem az a generáció nagyrészt valami ilyesmin ment keresztül, egytől-egyig.

 6. Kendan — 2010-04-21 14:14 

Az én nagyapám a Ludovikát végezte el, azt hiszem százados lett. Tartalékosként küldték ki a frontra a csapatát már a Doni tragédia után, de csatába soha nem került. Egyik reggel egy gépkocsioszlop vette körül a táborukat, még odamenet. Addig nem volt baj amíg meg nem szólaltak oroszul. Nagyapám letetette a fegyvert a katonáival, és hadifogságba esett. Ami sztorija van azt onnan hallotta, de túl sok nincsen, pedig világéletében katonatiszt akart lenni. Persze, a Néphadseregnek a nemesi származása miatt nem kellett szegény.

 7. vén betyár — 2010-04-21 14:46 

Édesapám is végigélte, túlélte a háborút 39-től.Nem volt szószátyár, én meg gyerekként inkább csak “kihallgattam” a beszélgetéseit.Mire beszélgethettünk volna, elment 43 évesen, akkor voltam 16.Minden könyvet elolvastam a háborúról, különösen azokat, amelyek azokról a helyekről szólnak, ahol ő is járt.Néhány helyszínt fel is kerestem.Most meg a Kecskeméti Magyar Királyi 7. Zrínyi Miklós lövészezred a II. világháborúban című könyvet keresem.A mai napig nem tudok meghatottság, elfogódottság nélkül gondolni rá.
Arra nagyon emlékszem, hogy a németeket keménynek, durvának, kegyetlennek tartotta.Az oroszok emberileg közelebb álltak hozzá.Érdekes.Jó lett volna /erről is/ többet beszélgetni vele.

 8. Szalacsi_Dezső — 2010-04-21 17:54 

Nagyon szégyellem magam, mert nekem is van nagyapás történetem, de még mindig lusta voltam megírni.
Kérek engedélyt meghunyászkodni! Ja és eltávot, hogy legyen időm írni. :-))

 9. Vajmaci — 2010-04-21 18:13 

Imádom amikor mesélsz Tesókám..:D:D

 10. hungaryhonvéd — 2010-04-21 18:28 

Tisztelet a Nagypapinak és neked is, hogy így megőrzöd emlékét!

Az én Nagypapim is tiszti szolga volt, így megjárta a Don-kanyart. Talán evégett még a tragédia előtt sikerült hazajutnia. Ő sem mesélt. Azt a keveset amit tudok, Nagymamitól hallottam.
Egyszerű gyalog volt, mezőgazdálkodott a felfordulás előtt és után is, haláláig. De olyan külső és belső emberi tartással mindvégig, amit már biztosan nem fogok látni soha többé…

Utász…
Hamarosan -ha minden jól megy!- a nyomdokába léphetek, és gyűjtögethetem a hadmérnöki lelemény és pusztítás “művészetének” máig lappangó mementóit…

 11. Rosszindulatú Vászka — 2010-04-21 19:25 

Köszönöm bátorító kedvességtek és külön köszönet Tiboru Kartácsnak, hogy segített a Nagypapinak emígyen emléket állítani :)

Az éppen ellenséges avagy baráti hafijak megitélése is vices dolog, Grószmuti mesélte, hogy mikor Nagypapiék alakulata fedezte a Felvidéken át visszavonuló Birodalmi Erőket, öszecsatlakoztak egy Weramcht alakulattal, zimankóban, nyári ruhában voltak. Azt hitték a mieink, hogy bűntetőszázad, pedig nem. Csak már tombolt a Vezér megalomániája és nemtőrödömsége.Úgyhogy Nagypapi kérte (mert ezt csak kérhette, nem parancsolhatta), hogy: Fiúk, amink van, osszuk meg a német bakákkal, ugyanojan szerencsétlen katonák, mint mi.

Ami még fles, hogy a Grószmutti szerint a ruszki tiszt úriember volt a roméánhoz képest, mert, mikor hadifogságba estek, a román tiszt a csizmácskáit is le akarta húzni, de a szovjet tiszt megvédte, csak az óráját, meg az ékszereit kérte. NAgypapi reflekszszerűen nyűjtota a karóráját, de az nem kellett nek, csak mosojgott és csak a jeggyűrűjét vette el.

 12. Rosszindulatú Vászka — 2010-04-21 19:26 

Ja, meg a szolgálati ezüst sípját :)))

 13. pillantás — 2010-04-21 23:21 

remélem lesz folytatás

 14. Szekuriti Blogger. — 2010-04-21 23:42 

Jó történet, az ilyen blogok, mint tiborué fontos kortörténeti dolgokat örökítenek meg. Hiába, kollektív tudás/emlékezet a sztár.

 15. szamoca@Shaw.ca — 2010-04-21 23:48 

JOO- VOLT OLVASNI—KOSZONJUK……Tisztelettel

 16. Michael Collins — 2010-04-22 08:30 

Jó történet! Egy Bólyais tanártól hallottam, hogy a Don-kanyarból hazajutottak 75%-a tulajdonképpen a jutasi örmiknek köszönhette, hohy túlélte és hazajutott.
Tisztelet nekik!
Szomorú, mit művelt a politika a hírnevükkel!

 17. telekino — 2010-04-22 08:41 

ez nagyon ott volt!!!respect!

 18. Szalacsi_Dezső — 2010-04-22 09:21 

Címlap!

 19. Optika — 2010-04-22 09:37 

Az én nagyapámnak is volt rengeteg története, de katonai jellegű kevésbé. Volt katona, de még békeidőben a harmicas évek elején viszonylag rövid ideig. Sajnos az ő általa gyerekkorban mesélt katonatörténeteket nem tudom felidézni.
Aztán a frontra nem vitték, ugyanis vasutas (mozdonyvezető) lett. Hogy a háború alatt hova és milyen szerelvényeket vitt (gondolom vitt katonákat is) arról nem volt hajlandó beszélni.

Érdekes dolog, hogy haláláig meggyőződéses kommunista volt – az 1990-es változásba valósággal belebetegedett -, de mindig meghatottsággal emlékezett Horthy Miklósra.

Imádtam. Gyerekkorban nagyon féltem attól, hogy egyszer meghal és nem lesz többő ott velem. Ezt egyszer el is mondtam Neki. Sosem felejtem el a válaszát:

“Drága kis unokám! Jegyezd meg, hogy nem akkor hal meg valaki, amikor a szíve megáll,majd elföldelik. Hanem akkor, amikor elfelejtik.”

Ennek jegyében ezt a pár sort azzal zárom le, hogy ezek a történetek segítenek mindannyiunknak, hogy a gyerekkorunk imádott nagypapái még ha meg is haltak azóta biológiailag, valójában nem haltak meg és itt vannak velünk.

 20. hazitroll — 2010-04-22 13:26 

@Optika: Ez nagyon szép volt, és igaz! Sajnos én nem ismertem nagyapáimat igazán, egyiküket egyáltalán, másikukat láttam ugyan, de három éves voltam, mikor elment. Ellenben szeretnék itt megemlékezni a BME lőterének vezetőjéről Hídvégi Győzőről, aki kicsit mindenkinek nagypapája volt, aki ott járt, és szerintem mindenki szívesen fogadta el harmadik nagyapjának. Szerencsére ő még mindig kiváló egészségnek örvend!

 21. salapapa — 2011-01-25 22:48 

egy kis UP!
jó kis oldal ez, megérdemli.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.