Örömmel konstatálom, hogy Vászka is kedvet kapott egy vegyes (történelmi és családi) tabló megrajzolásához, melynek főszereplője a szerző nagyapja, a történelmi kor pedig az egymilliószor (de továbbra is állítom: nem elégszer!) megénekelt második világháború, illetve az azt követő bő évtized.

Hogyan sírta el magát másodízben Magyarország Legfelsőbb Hadura
 
Imádott Nagyapámról mesélek nektek. Hivatásos katona volt, jutasi őrmester. Sajnos elég kevés dokumentum áll rendelkezésre a jutasi tisztesekről; egyrészt a teljes archívumot elvitték a visszavonuló, akkor még szövetséges német alakulatok, másrészt a kommunizmus évei alatt a rendszer szándékosan igyekezett torzítani a képet ezekről a hadfiakról, hasonlóképpen, mint a csendőrök esetében. Pedig ezek többnyire remek férfiak voltak, alázattal és rátermettséggel szolgálták hazájukat. De hát, a közelmúlt történelme mindig is sikamlós és amorf anyag volt (és még mindig az) kis hazánkban.
 
Ezek a történetek mind másodkézből kerültek hozzám; Nagypapi sosem mesélt a háborús kalandjairól, gyűlölte az egészet. Vicces, de pacifista volt. Az számomra is talányos, hogyan tudta megőrizni keresztyén hitét az elszenvedett, illetve látott borzalmak után, de sikerült neki. Amit biztosan tudok, hogy gyűlölte a géperejű járműveket. A lovakat szerette. Szóval a történetek egy része Grószmuttitól van, más részük nagypapi katonatársaitól, akikkel egészen kalandosan és véletlenül sikerült beszélgetnie Nemzőapámnak. Egy kórházi szoba hajnali, sztorizgatós világvége-hangulatú eredményei ezek. Kicsi a világ, igaz?
 
Nagypapi – mint sokgyermekes család legifjabb, ám rátermett tagja – tanulni vágyott. Meg kitörni. Két út állott előtte: papnevelde vagy katona. Miután műszaki érdeklődésű volt, Jutasra tette a voksát, utász lett. Daliás évek voltak azok. Egyrészt a jutasi iskola egyértelműen elitképző volt, a bajtársiasság és a szolgálat mindenek előtt, azt tanították ott. Képezte a rendszer a műszaki, katonai, hadi elitet. Más katonai iskolákkal szemben különös hangsúlyt fektettek az elkötelezett magatartásra, bajtársiasságra és a feltétlen bizalomra. Úgy vélem, helyesen látták, hogy az őrmester van ott, a felfokozott hadi helyzetben a katonákkal, nem a tábornok. Nem beszélve arról, hogy ez igen tisztes fizetéssel is járt. Mikor a pösti dal arról szólt, hogy havi kétszáz fixszel az ember könnyen viccel, ezek a remek emberek még többet is kaptak illetményként, valamint (nem méltatlanul) társadalmi megbecsülést.
 
Bocsánat a hosszú bevezetésért, de úgy vélem, ez fontos. Mert ugye volt a Nagypapinak egy pucerja, ami ugye oximoron, mert egy őrmesternek nem lehet tisztiszolgája. Ám volt egy katonája, aki kissé lüke volt. Nem az ő hibája volt; boxoló volt, profi ökölvívó és kissé nehézkes agymozgású – állítólag a fejit ütötték szét, ezt nem tudhatom. Ellenben Nagypapinak különösen nagy érzéke volt a méltányossághoz, ráadásul tisztelte a sportembereket. Ezért ezt a durva tréfákat elszenvedő bakát igyekezett a lehetőségekhez képest óvni. Ebből később baj is lett…
 
Szemle volt, jöttek a tiszturak, és kérdezgették a bakákat random, mígnem a sportolóra esett a választás. Egyszerű kérdést kapott: ki Magyarország legfelsőbb hadura? Ez a derék ember kapásból rávágta: Südi Béla törzsőrmester! Nem dicsérték meg érte. Nagypapit se nem…
 
Aztán jött a nagy kavarodás, kitört a Világhirig. Eleinte persze minden rendben ment, tessenek megtekinteni a korabeli magyar sajtót. Csak azt nézve, simán nyerésre álltunk. De a helyet fokozódott. Nagypapi alakulata utakat, hidakat robbantgatott, ahogy a parancs szólt.  Persze a pacifizmusa ott is markánsan megnyilvánult. Vagy csak az egészséges emberi magatartás? Elsőként az alakulat kapitánya dezertált. Érthető, bár morálisan ingoványos. Nagypapi így önhibáján kívül előléptetést szenvedett el. Mikor az első bakája ment hozzá, hogy „Béla bácsi, elegem van, hazamegyek…”. Erre a jó öreg azt válaszolta „Jól van fiam, de vigyél takarót, mert hideg van ám a hegyekben!”.
Hát ilyen cudar katona volt.
 
Mikor a pucerja hazakészült eltávra, kérdezte: mit hozzak otthonról, Béla bácsi? Nagypapi viccesen azt felelte: a feleségemet. Jó poén, de az a szétütött fejű majom tényleg elment a Grószmuttihoz: tessék csomagolni Frida néni, megyünk a frontra!

Akkor még rend volt, Nagymami csomagolt és ment…
 
Hát itten gyün a címben ígért első sírás. Nagypapinak elfogyott a tiszta alsója, és az a durva zsávoly  nagyon meg tudja gyötörni az érzékeny bőrfelületeket. Nem volt mit tenni, nagypapi felvette Grószmutti egyik rózsaszín bugyogóját (azt már meséltem, hogy a második gyerek után kezdtek tegeződni? Hiába no, akkor még nem volt ritkaság a tisztelet, még otthon sem). Nem is lett volna baj, ha eligazításra menvén nem szalad bele a Nagypapi egy bombatámadásba. Persze rögtön bevetette magát a lövészárokba, ellenben ott sírva könyörgött a Magyarok Istenéhez, hogy ott rögtön ölje meg, mert azt a szégyent, hogy csak megsebesül és a szanitéc levágja róla a nadrágot, azt nem viseli el. Imája meghallgatásra került, a szégyen elkerülte őt.
 
Teltek a hetek, fedezték a visszavonuló német katonákat, robbantgatták az utakat, hidakat, láttak sok szennyes dolgot a Felvidéken. Azoknak az SS legényeknek a ruhája fess volt, ám a teljes falvak lakosságának való felakasztása nem rendes dolog. Nem is értem, hogy ezt hogy lehet megtenni. Pedig volt ilyen. Ám szép lassan csak visszatértek a kismagyar hazába, a budai hegyekből nézték az ostromot. Süvöltöttek és visítottak a sztálin-orgonák, özönlöttek a ruszki bakák. Grószmutti le is vonta relevánsan a történelmi tanulságot: jesszusom Béla, elvesztettük a háborút! Nagypapiban még dolgozott a konok refkó elszántság: Nem hagyja azt a Magyarok Istene. Az a fasz.
 
Pedig hagyta.
 
Osztán jöttek a béke évei, az újjáépítés, ezért aztán Nagypapit aránylag hamar hazaengedték a ruszkik. Köllött az utász a sok építkezéshez. Kevesebb foga lett, de jelleme és elszántsága nem sérült. A Néphadsereg nem tetszett neki; nem volt ahhoz szokva, hogy (mint katona) bármilyen pártnak is tagja legyen. Lett is lakatos kisvártatva. Jelzem, sosem panaszkodott, azt sem mondta soha, hogy fázik avagy éhes. Az a generáció valahogy megtanulta blazírtan kezelni a történelmi helyzeteket.
 
Teltek az évek, lett két gyönyörű kislánya, úgymint jóanyám, meg a szépséges tantim. És nicsak, újra fokozódott a hazai helyzet, eljött 56. Az obsitos, mint köztiszteletben álló, valamint hadviselt ember, rögtön nemzetőr lett, önhibáján kívül. Úgy vélte, inkább nála legyen az a dávájgitár, mint valami vérgőzös agyú műszaki zseni suhancnál. Kis falu volt, nem is történt ott semmi történelmileg érdekes avagy vitatható esemény, csak egy. Egy teherautó platóján identító és hancúrozó falka kiskamasz egy eldobott konzervdoboza fejbe találta a Nagypapit, kicsit vérzett is. Egészen belerokkant. Mondta is sírva Grószmuttinak: nézd csak, Mókusbogaram, végigcsináltam a frontot, meg a hadifogságot egy karcolás nélkül, most meg egy részeg suhanc véremet ontja…
 
Azt  gondolom, ez egyben remek történelmi tanulság is.