Nem tudom, felmerült-e már bennetek a kínzó kérdés: hogyan lehet egy felderítőt megkülönböztetni a többi katonától? Természetesen az egyenruha nem játszik…

Hát roppant egyszerű: felderítő az, aki akkor is el tudja hitetni az ellenőrző parancsnokkal, hogy szolgálati feladatot lát el, ha történetesen ágyból ugrasztják ki, s körülötte lépni sem lehet az üres sörösüvegektől. Proletair soros sztorija nem pont ilyen esetet dolgoz fel, de a lényegen – szerintem – ez mit sem változtat.

1998 tavaszán a felderítő zászlóaljat kizavarták a szolnoki gátakra, hogy segítse az árvízi védekezést. 12 órás meló volt, reggel 7-től, este 7-ig. Én ebben a műszakban voltam, a saját századommal, míg a 2. szd. este 7-től reggel 7-ig nyomta; na az kemény lehetett.

De ’98 tavaszán más is történt. Egy nagyobbacska hadgyakorlatra vezényelték a felderítőket, és a 2. század lett erre első körben kiválasztva, a helyszín Kiskunhalas. Csakhogy nincs rádiósuk, így engem és egy másik srácot vettek kölcsön, hogy tartsak velük. Nem örültem, egy csini lánnyal volt estére megbeszélve egy randi, és ez az átkaroló hadművelet az utolsó etapja felé közeledett… Így hát a randi estéjén én a kiskunhalasi tüzér laktanyában rohadtam…

A feladat rém egyszerű volt: kint a terepen kellett elbújni és felderítési feladatokat végrehajtani. Ez egy hét, szabad ég alatti semmittevést jelentett. Na de az egy hét elteltével egy hét laktanyai pihenő dukált. Érdekes volt a harcászkodásból visszatérni, mert a halasi laktanya egészen megtelt katonákkal. Volt ott kérem Mi-8 helikopter Szolnokról, BTR-80 Egerből, és még egy csomó más katona. De hát a pihenő az pihenő, így a laktanyában gyorsan bevettük magunkat a kantinba, és ott töltöttük a napjainkat.

Egyszer csak az egyik reggelen laktanyasorakozó. Ott áll vigyázzban a fél honvédség, csupa zöld ruhás katona, mi meg a szélen 16-an, tereptarkában. A laktanyaparancsnok köszönti a gyakorlatra érkezett állományt, és elkezdi felsorolni az alakulatokat, és azt, hogy ki mit csinált, amióta idejöttek: a házigazda tüzérek az ágyúikkal tréningeztek, a lövészek a harcszerű helikopterbe a be-, illetve kipakolást gyakorolták, stb. A szolnoki kis bandériumot a végére hagyta:

– … és akkor pár szót a szolnoki mélységisekről: nos, én nem láttam, hogy csináltak volna valamit – mondotta ízesen – Úgyhogy a csapat parancsnokával szeretnék erről beszélni.

És mindezt a fél hadsereg füle hallatára. Na, nekünk reszeltek, gondoltuk. Szegény fiatal hadnagyunk, akiben még buzgott a tettvágy, de annyira azért ő sem volt hülye, hogy a pihenőnk alatt gyakorlatoztasson minket, most fehérebb volt, mint egy lepedő. Az oszolj! után gyorsan összedugtuk a fejünket, hogy akkor mit is kellene majd csinálni gyakorlatozás címén: hát a tájolást egy laktanyában nem lehet csinálni, ráadásul nem is látványos, lövészet kizárva, futkorászni meg nem akartunk.

És ekkor támadt egy ötletem. A rádiónk egy nagyon komoly, masszív, számítógép alapú cucc volt, aminek a kezelését csak én tudtam. Ez a rádió nem a beszélt szöveget továbbította, hanem egy billentyűzeten kellett a szöveget beírni, és azt küldte el titkosítva. Naszóval az ötlet: legyen rádiós kiképzés! Nem árt az, ha mások is konyítanak ehhez, nekem meg amúgy is három óránként telepítenem kellett az apparátot, mert Szolnokkal kellett kötelezően forgalmazni.

Szépen kitelepültünk a focipályára, ott kihúztuk a szálantennát, leültünk a földre és hozzáfogtunk a feladat végrehajtásához. Vagyis cigit, szotyit, dobozos kólát elő, és elkezdtünk semmit tenni. Nyilván nem lehetett volna senkit kiokítani pár nap alatt erre a rádióra, nekem is 2 hétig nyomták napi nyolc órában, mit kell csinálni ezzel.

Szóval ott üldögéltünk, kellemes tavaszi langy meleg volt, a laktanyában mindenki szaladgált, kiabált, folyt a kiképzés. Mi ott ülünk, fogy a szotyi meg a tökmag, mikor megjelenik a laktanyapéká, hogy megszemlélje a felderítők napi tevékenységét.

Egy gyors fel-vigyázz!, de leint a fickó, hogy nyugi, üljetek csak le. Szóval, mi a helyzet? Jelentem neki, hogy rádiós képzés folyik, mert ugye minden felderítő ért minden fegyverhez, így az a jó, ha a rádiót is tudják kezelni.

– Áhá… – volt a hitetlenkedő válasz – És ez milyen rádió?

Joggal kérdezte, hiszen ebből összvissz csak nyolc darab volt a seregben, és mind a felderítőknél. Jelentem, ikszipszilonétezertípusúharcászatirádiókészülék.

– Áhá… És most éppen mi történik?

Kínos kérdés volt, mert persze semmi. Jelentem, épp most lett kötelező üzenet küldve Szolnokra a felderítő parancsokságra.

– Áhá… És..?

(de sokat kérdez…)

Jelentem, várjuk a visszaigazolást, ami ezen a kijelzőn lesz olvasható.

– Áhá… Príma, folytassátok csak tovább, remek, remek!

Azzal a laktanyapéká jobbra el. (Felvigyázz, hagyjad csak, folytassátok…)

Na, innentől minket többet nem piszkáltak. Egy hét múlva jöttek meg a többiek Szolnokról, hogy leváltsák az eddigieket. Én maradtam, mert én voltam ugye az egyik képzett rádiós. Ők már kész tervekkel jöttek, hogyan kerüljék el a laktanyai szem előtt lévést, és az értelmetlen szopást.

Az egyik nap a század vízi-kiképzésre kért engedélyt, a laktanyán kívül. A kiképzés helyszíne a halasi strand volt. Az alakulat kivonult, a büfében sör, termálvíz, vízifoci-pálya egy órára kibérelve. Hát nem mondom, hogy rosszul esett. Na de ezt sem lehetett sokáig csinálni. Valakinek leesett, hogy most van Szolnokon az ejtőernyős tábor, és a Halason dekkoló állomány ebből ki fog maradni. Na de hát helikopter van, ejtőernyős van, már csak ejtőernyő kell, és lehet ugrani a határban. Így is lett. Meghozták az ernyőket, mi meg szép komótosan nekiálltunk hajtogatni. A sok tüzér meg lövész körbeállta a sportpályát, mert ilyet még nem láttak. A laktanyaparancsnok is a csodájára járt, hogy micsoda szakszerű felkészülést nyomnak a felderítők. Pedig stopperrel mérve az időt, kiderült, hogy egy ernyővel majdnem egy órát piszmogtunk (a szintidő asszem 20 perc, de gyorsabban is be lehet hajtani). És mindenkinek két ernyője volt, plusz a mentőernyő.

Másnap mentünk a kiskunfélegyházi reptérre ugrani. Egy helikopter, egy gépre való felderítő, és ennyi. Semmi olyasféle hivatalos hercehurca, mint a szolnoki táborban, hanem csak ugrás. Méghozzá stabilizátoros. 1200 m-ről. 15 másodperces zuhanás engedélyezve! Hűű, ez klassz, Szolnokon ez 1000 méter 10 másodperc szokott lenni. A gépben családias és jó a hangulat, sehol egy előljáró, csak az ugratóparancsnokra figyelünk. Én utolsónak hagytam el a gépet, és emlékeim szerint 18 másodpercig ment a zuhanás, akkor nyitottam. Elsőnek értem földet. Persze a csoportpéká leba…ott, hogy mi a bánatért akarok pont akkor meghalni, amikor ő is ott van, de nem lett nagyobb bajom a túlzuhanásból. Azért a vigyor az arcomon jó sokáig fenn volt.

A hosszúra nyúlt hadgyakorlat után bő két hét szabit tudtam kivenni, ez idő alatt gondoltam becserkészni a történet elején hoppon maradt leányzót. A hadműveleti terepnek a Mezőtúri Rockfesztivál lett kiválasztva, ami egyébként a szebb napokat is látott mezőtúri laktanyában volt. Ám a hadiszerencse úgy hozta, hogy egy másik leányzót sikerült kardélre hányni, izé… meghódítani, öt (5) nagyon-nagyon hosszú évre.

De ez a sztori már egy másik blogba való:)