Ugye mindenkinek voltak olyan idióta katonatársai, akikkel szemben – akárhányszor is próbáltuk – a jó szó, a normális hozzáállás nem segített. Mivel minden katonában egy Makarenkó (is) lapul, ilyenkor bizony elő kell venni a komolyabb pedagógiai eszközöket és módszereket. Egy hasonló helyzetben Anus Pannonius is a tettek mezejére lépett.

Történetünk időpontja az 1985-ös év, helyszíne pedig a ”legvidámabb barak” egyik legsötétebb szeglete: az MN 9680, azaz a Dunai Flotilla külső váci úti laktanyája, Döbrente ales (itt jobbra) királysága idején.

Tárgya pedig Balla honvéd, akiről (egyik katonatársunk rá alkalmazott meghatározását plagizálva) elöljáróban csak annyit mondanék, hogy "az élet sakktábláján ő egy sötét paraszt volt". Tehát Balla – akit egyébként nem így hívtak, csak személyiségi jogaira tekintettel használok másik nevet, bár személyiségről az ő esetében nehéz beszélni – egy zömök, tömlőnyakú, vizenyős tekintetű, tojásfejű, igazi majompótló volt. A probléma azonban nem is annyira a külső jegyekkel volt, hanem a belbeccsel. Pedig kezdetben semmivel sem tűnt ki a többi tahó közül, hacsak a különféle feladatok, illetve a közösségi tevékenységek szisztematikus és következetes kerülését nem tekintjük ennek (sunnyogás, kummantás!).

Ő egy időszakkal előttem vonult és "gumi" korában (gondolom, stratégiai megfontolásból) még elrejtette valódi énjét. Ám azon a napon, amikor "öreg" lett, pontosan 00 óra 01 perckor üzembe helyezte magát, s innentől kezdve 180 fokos fordulat állt be nála:  úgy tobzódott az öregséggel járó vélt vagy valós előjogokban, mintha a laktanyában előzőleg eltöltött két ciklus elviselhetetlen kínt jelentett volna számára, és most jött volna el az idő, hogy megbosszulja az átélt sérelmeket.

Rossz sorsom úgy hozta, hogy egy körletbe kerültem vele, kábé pont ebben az időszakban. A kölcsönös ellenszenv elég gyorsan kialakult közöttünk, de egy-két kisebb szóbeli csörtétől eltekintve elfértünk egymás mellett. Ám ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban "megtalált" magának és félő volt, hogy a helyzet eldurvul. Ez aztán így is lett, no meg nem is.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy ennek a kedves embernek (a több apró mellett) volt egy jókora, nagyon kellemetlen szokása. Ez pedig az volt, hogy amikor éjfél után kimaradásból "haza" térvén, részegen megérkezett, berúgta a körlet ajtaját, felkapcsolta a villanyt, majd üvöltve, nekifutásból úgy ruhástól hanyatt az ágyára vetette magát és hangosan hortyogva elaludt. Persze minket legszebb álmunkból vert fel, amit önmagában még nem vettünk volna zokon, ha nem akkor jöttünk volna meg a 24 órás szolgálatból, és ha nem vált volna heti rutinná nála ez a tevékenység. Ha esetleg nemtetszésünket nyilvánítottuk a magánszámát illetően, akkor a maga végtelenül egyszerű módján fenyegetett meg bennünket, melynek lényege annyi volt tömören, hogy "szopni fogunk".

Én nagyon rosszul viselem az önkényt. Lehet, hogy ez jellemhiba, de ez sajnos akkor is így van. Elkezdtem gondolkodni azon, miként lehetne megfékezni ezt a sültbolondot és hamarosan egy gondolat kezdett körvonalazódni a fejemben.

A következő alkalomkor késő este elballagtam a klubszobába és magamhoz szólítottam a sakk-készletet (tudjátok, azt a fából készült békebeli fajtát, amelyiknek a doboza volt szétnyitva a sakktábla és jó nagy figurákból áll). A körletbe visszaballagva akkurátusan beszórtam az összes bábut Balla takarója alá, de még a sakktáblát is behelyeztem, majd gondosan visszaalakítottam az ágyneműt.

Eljött a takarodó ideje, én persze nem tudtam aludni az izgalomtól. Röviddel éjfél után menetrendszerűen jött Balla honvéd, és hát megint otthon hagyta a nem létező (valójában sohasem volt) jómodorát. Kivágta a körlet ajtaját, fel a villanyt és üvöltve…

De álljunk csak meg egy pillanatra! Az üvöltés tekintetében sem volt túl széles a repertoárja. Szinte már megszállottként ismételgette (és gondolatai mindég ugyanazon a síkon köröztek) az imánt  már idézett „Szopni fogtok!!!”-ot. Ezt cizellálta és kiegészítette például azzal, hogy „Gecik!”, vagy hogy másik kedvenc megszólítását idézzem: "Gyökerek!".

Tehát minden a szokott forgatókönyv szerint történt, egészen a hanyatt az ágyra érkezés pillanatáig. A kábé 90-95 kilós test ekkor találkozott a sakkbábukkal és a táblával.

Innen kezdve nem idézném az elhangzottakat. Maradjunk annyibann, hogy miután kiheverte a sokkot, tőle el nem várható gyorsasággal ráérzett arra, hogy ki tette ezt vele és nem hogy anyám, de még a régen elhunyt nagymuterom is csuklott szegény vagy másfél órán át. Ennek az afférnak azért meglett a hozadéka, mert ettől kezdve ugyan nem lettünk vértestvérek, de legalább békén hagyott.

PS: Ja, és az éjszakai műsorozásról is leszokott.