200. – Az idegen

A milstoryblog kétszázadik katonasztoriját egy vendég szolgáltatja, akit nevezzünk mondjuk Krisztiánnak. Annyit kell tudni róla, hogy nem olvassa a blogot (nem is tud magyarul), de a múltkoriban (mintegy tíz év kihagyás után) találkoztam vele és a sörözés mellett katonasztorikról is eszmét cseréltünk. Akkor mesélte ezt el nekem. Krisztián máskülönben ugyanabban a „baráti” hadseregben, és ugyanabban az ezredben nyomta le a sorkatonai időszakát, ahol én is voltam (még a századparancsnoka is ugyanaz volt), csak egy évvel előttem; a történet másik szereplőjét, M. hadnagyot én már főhadnagyként ismertem meg és ugyanolyan féreg volt az én időmben is.

Egy csendes hétvégén történt, 1982 késő tavaszán. Túl voltunk a hatodik ugráson, mindenki a zsebében érezte a katonai ejtőernyős igazolványt (ezt a századírnoki irodán őrizték és csak leszereléskor adták át; addig nem is igazán volt szükség rá, hiszen a kék egyenruhánk, a vörösesbarna csizmánk és az ugyancsak kék barettünk igazolta, hogy mi vagyunk a hadsereg legbeképzeltebb, legönteltebb és legfelvágósabb katonái).

Szóval nyugodt hétvégének néztünk elébe. Délután kettő körül az egyik haver odajött hozzám, és megkért, hogy menjek már vele a látogató-körletbe, mert jön az egyik nagyon jó barátja, aki most negyedikes gimnazista. Érettségi után ő is jelentkezni akar ejtőernyősnek és van egy csomó kérdése. Ketten mégiscsak hitelesebbek vagyunk, mint ő egyedül.

 

Oké, mondtam, semmi akadálya, menjünk és kápráztassuk el a gyereket.

Elkezdtünk beszélgetni, a srácból ömlöttek a kérdések, mi szorgalmasan (és csak egészséges mértékben túlozva) válaszolgattunk. Egyszer csak a tan- és gyakorlópályára meg a földi kínzóeszközökre, no és természetesen a Nagy Mumusra, a toronyra terelődött a szó. Próbáltuk mi leírni és elmagyarázni a szerkezetét, meg főleg az érzést, ami ott fent elkap, amikor lenézel és kilépsz a 9-12 méter magasból, de hát egy teljesen kívülállónak elég nehéz.

A srác csillogó szemmel és szinte sírós hangon egyszer csak megkérdezi:

– Nem nézhetném meg esetleg élőben, hogy hogy is néz mindez ki? 

– Az nem lehet, bazmeg – szólt a haver –, nem engednek be, hiszen civilben vagy; az ÜTI rögtön kiszúr és visznek is a hadbíróságra.

– Hm, kár, nagy kár, basszus! – sopánkodott a látogató –, pedig úgy megnéztem volna mindent…
 
Majd hozzátette (szerintem tisztára poénból):

– Ha lenne egy egyenruha pluszba, be tudnék menni és körül tudnék nézni, az istennek se tűnnék fel a sok újonc között.

Pár perccel azelőtt meséltük ugyanis neki, hogy megérkeztek a kopaszok, és egy csomó idegen arc téblábol fel s alá; az újoncoknak ez volt az első hétvégéjük a laktanyában, kimenőt természetesen még nem kaphattak.

Ekkor (mint a filmekben szokás) lassan egymásra néztünk a haverral, és tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk. Szerintem még egyszerre bólintottunk is.

Mindhárman felálltunk, és kisétáltunk a látogató-körlet elé, ahol odaszóltam az őrnek (szerencsére a mi századunk adta az őrszolgálatot), hogy a szerencsétlen civil barátunknak megmutatnánk a hálót, mert nem hiszi, hogy hatvanan vagyunk egy légtérben. Az őr körülnézett, és annyit mondott, hogy igyekezzünk, mert az ÜTI most ment el a kantin felé és statisztikailag maximum fél óra múlva várható a visszatérése. És hogy elég lesz egy félliteres konyak, mert ő gyakorlatilag antialkoholista.

Az üzleti ajánlat korrektnek tűnt, úgyhogy megegyeztünk, majd elsétáltunk a századkörletünkig, ahol a látogatónak a srácok rögtön összedobtak egy teljes készlet egyenruhát: csizma, nadrág, ing és barett; a hajózó állománynak járó bőr nadrágtartót (nem tudom a szakszerű elnevezését a derékszíjra elöl és hátul felcsatolandó bőrszíjaknak, amelyeket a két vállap alatt kellett átbújtani; nem antantszíj volt, mert olyanja csak a továbbszolgáló szakaszvezetőknak volt; ezt a nadrágtartót csak az eskü letételekor kaptuk meg, addig kopasz nem viselhette), szóval nadrágtartót és az előfelvételis státuszt jelző kék vállpaszományt nem adtunk neki, mert ugye mindennek van egy határa. 

Ezt követően mindhárman kisétáltunk a gyakorlótérre, annyi felkészülést biztosítva a srácnak, hogy bármi történik, tegye azt, amit mi.

Ott sétálgatunk dohányozva a csónakhinta, a különböző magasságú emelvények, a homokgödrök, a mechanikus centrifuga és a torony mellett, nagy hévvel magyarázva a látogatónak, hogy mi micsoda és mire való…

…amikor egy őrült üvöltés hallatszik a hátunk mögött:

– Katonák! Futólépésben hozzám! 
 
Hátranéztünk, és bizony belesápadtunk, mert gondolatban az ÜTI-vel számoltunk ugyan, de a helyettesével, M. hadnaggyal nem.

Mielőtt továbbmennék, hadd magyarázzam ezt el. M. hadnagynak négy nagyon rossz tulajdonsága volt:

1.) Meggyőződéses antinikotinista volt, a dohányzókat utálta, mint a szart, s ha rajta múlott volna, nemcsak a zárt körletekben, de az egész laktanyában betiltotta volna a cigizést. Ha az ezredparancsnok és a törzsfőnök történetesen nem dohányosok, ez az őrült megteszi 1982-ben azt, amire még 2010-ben se nagyon van példa.

2.) A dohányosoknál csak az előfelvételiseket gyűlölte jobban. Rossz nyelvek szerint háromszor próbálkozott civil egyetemre, de egyszer sem sikerült neki, azóta egyszerűen a táposok rémének hívták. Rosszindulata olyan fokú volt, hogy parancsnokai szándékosan tartották távol tőlünk, beosztásából adódóan amúgy is kevés dolga volt a sorállománnyal.

3.) M. hadnagy a dohányzó előfelvételiseknél már csak azokat utálta vehemensebben, akik bajuszt viseltek, márpedig én is és a cimborám is pont egy előírásszerű (vagyis szájvonal alá nem nyúló) ilyen szőrzetet nevelgettünk az orrunk alatt, kifejezett századparancsnoki engedéllyel, elvégre alig volt hátra vagy két hónap a leszerelésig és ebből akkor már presztízskérdést csináltunk. M. hadnagynak viszont a 24 éve dacára szerintem még nem kellett borotválkoznia, ami miatt kapott is eleget a tiszttársaitól.

4.) És talán a legfontosabb: M. hadnagy nemhajózó volt; valami műszaki tiszti beosztása volt az ezredben. Nem ugrott tehát, de előszeretettel fitogtatta nőismerősei előtt a képzelt ejtőernyősi kvalitásait, és mindig a hajózók számára rendszeresített karjelvényt viselte, pedig szerintem nem járt volna neki.

Összefoglalom hát: ezzel az ÜTI-H-val nézett farkasszemet két bajszos, hajózó és dohányzó tápos szakaszvezető, na meg egy nemhajózó szerencsétlen közvitéz, akin még az egyenruha is úgy állt, mintha legalább egy héten keresztül abban aludt volna.

– Mit csináltok itt? (A tegezés fentről lefelé nem volt rendhagyó vagy meglepő, sőt, ez akkoriban természetesnek tűnt).

Mit lehet erre válaszolni:

– Jelentem, ennek az újoncnak megmutattuk a kiképzőbázist.
 
– Ennek? De hát ez nem is hajózó! Mi a lófaszt érdekli őt a kiképzőbázis?

– Jelentem, érdeklődő típus – kapcsolódott be a beszélgetésbe a haverom (ugye a másik bajszos tápos, aki még ott szorongatta a cigijét a markában, mert sajnálta eldobni és optimista volt).

– Érdeklődő típus, mi?! – kérdezte vésztjósló hangsúllyal M. hadnagy, majd egy „feküdj”-öt vezényelt, amit egy „kúszásban a toronyig, majd vissza!” parancs követett.

Mi engedelmeskedtünk (parancsmegtagadás miatt a katonai ügyészség egyetlen helyzetben sem valami fényes kilátás, de két hónappal a leszerelés és néggyel az egyetemi gólyabál előtt kifejezetten szar opció). A látogató srác (ahogy megbeszéltük) mindenben utánozott bennünket, és szerencsére egy hangot sem szólt. Ez mondjuk életszerű is volt: egy négynapos nemhajózó kopasz nem ugat két hajózó szakaszvezető társaságában.

A rendfokozatunktól nem kell elájulni; nálunk előfelvételiseknél a negyedik hónap után mindenki őrvezető lett, majd a harmadik ugrás után mindenki tizedes; a hatodik után meg a század fele megkapta a szakaszvezetői bádogcsíkot a vállapjára.

Szóval elkúsztunk a toronyig és vissza; ez a kétszer húsz méter úgy öt percet vett igénybe, mert nagyon előírásszerűen csináltuk. És közben gondolkoztunk is; a beöltöztetéses móka már nem tűnt olyan jópofának. Az agyamban ott zakatolt, hogy ez bizony komoly balhé lehet: egy kívülálló civilt katonának öltöztetve bevittünk egy elit fegyvernemi laktanyába. Bazmeg, ez még kémkedés vagy államtitoksértés is lehet, ha rosszkedvű a katonai ügyész – gondoltam, és bizony egyre szűkebbnek tűnt az ingnyakam. Úgy is mondhatnám: beszartam.

Mire visszaértünk, M. hadnagy agyában megszületett a döntés:

– Most mindhárman irány a konyha; a feketemosogatóban jelentkeztek munkára, este hatkor mindhárman teljes menetfelszerelésben az ÜTI-iroda ablaka előtt vigyázzban állva rám vártok. Lelépni!  

Ezzel szabályos (!) hátraarcot csinált és döngő léptekkel elmasírozott a törzsépület felé.

Nem bonyolítom; innen felpörgött az agyunk és kitaláltuk, hogy a srác visszaöltözik és a látogatókkal távozik, mi meg (ejtőernyőshöz méltóan) farkasszemet nézünk a sorssal és ha kell, szopunk. És persze tagadunk, mint a gép.

A látogatónkkal visszasunnyogtunk a körletbe, átöltözött civilbe, zökkenőmentesen sikerült elhagynia a laktanyát, mi pedig fémlábosokat súroltunk háromnegyed hatig, majd (a parancsnak megfelelően) hatkor ott álltunk az ÜTI szobája előtt.

Hat óra egy perckor megjelent M. hadnagy. Végignézett rajtunk és megkérdezte:
– Hol van a harmadik gazember?!

Megvontuk a vállunkat, majd jelentettem, hogy fogalmunk sincs; feltételezzük, hogy visszament a saját századához, azóta nem bukkant fel.

– A konyhán sem volt?!

Jelentettem, hogy nem láttuk, amióta a toronynál elváltunk.

Az ÜTI-H elkezdett üvölteni; tajtékzott, habzott a szája, és csak úgy röpködtek a „hadbíróság”, „katonai ügyészség” és „büntetőszázad” szavak. Mi meg álltunk, mint a cövek, tekintetünket előírásszerűen a semmibe meresztve.

Legalább öt perc hiszti után elkezdtük a sportpályán róni a köröket (természetesen gázálarcban), mialatt M. hadnagy lázasan telefonált; egymás után megjelentek nála az alegységügyeletesek, akik a kapott személyleírás alapján próbálták beazonosítani az ismeretlen parancsmegtagadót. Mondanom sem kell: eredménytelenül.

Hogy ne húzzam az időt: a nap hátralevő részét, illetve az éjszakát az ÜTI-H azzal töltötte, hogy végigjárta az ezred valamennyi alegységét, szakaszonként felsorakoztatta a mintegy nyolcszáz katonát (köztük a rettegő, alig öt napja beöltözött újoncokat, akik azt hitték, ez a napi rutin), belebámult az arcukba és megpróbálta felismerni a renitens gazfickót, aki magas ívben szart az ő utasítására. Ébresztőig félóránként bennünket kettőnket is odaráncigált és keresztkérdésekkel próbált sarokba szorítani. Mi azonban kitartottunk a történetünk mellett: a hiányzó katonát akkor láttuk először és utoljára. Az a pár srác, aki tudta a megfejtést, hallgatott, mint a sír; nálunk az összetartás tényleg nem üres duma volt (ez amúgy máskor is bebizonyosodott). Még az a két gyerek is néma volt, akikről tudtuk, hogy rendszeresen behívja őket az ezred elhárítótisztje, hangulatjelentések céljából.

A saját századparancsnokunknak (V. főhadnagynak) aztán lejelentettük az igaz és teljes történetet (nagyon fasza csávó volt, mindenki csípte, pedig a fekáliát is kihajtotta belőlünk kiképzés ürügyén, de talpig korrekt katona volt és tudtuk, hogy ő is kedvel bennünket). Végighallgatott, hatszemközt jól lebaszott (hogy korrekt legyek: még üvöltözött is egy kicsit, meg az asztalt is csapkodta), de végül leléphettünk. Hogy ő aztán kinek mit mondott, nem tudom; ez a téma a hátralevő időnkben (még két hónapunk volt hátra) már nem került hivatalosan terítékre. Szerintem értékelte az őszinteségünket, M. hadnagyot pedig egyetlen hajózó tiszt sem szerette a beképzeltsége és a modora miatt (tán valami komoly csókja is volt az Ejtőernyős Csapatok Parancsnokságán).

Hogy őszinte legyek, a mai napig sem értem, hogyhogy nem lett nagyobb balhé az egészből. Persze onnan kezdve minden olyan napunk elég szarul telt, amikor M. hadnagy volt az ÜTI-H, de kibírtuk.

A történet zárásaként még annyit, hogy a látogató srác (aki miatt végül is szívtunk egy kicsit) egy év múlva nem ejtőernyősnek, hanem egy másik elit-fegyvernemhez, a hegyivadászokhoz jelentkezett.

Engedjetek meg egy kis szubjektív elmélkedést a bloggazdának, mintegy kiegészítésként és/vagy magyarázatként Krisztián történetéhez.

Az ejtőernyősöket és a felderítőket a világon mindenhol úgy képzik és kondicionálják (gondolom, a mai napig is), hogy egy nagyon bensőséges, összetartó és már-már zárt világot alkossanak. A kiképzők (tisztek, tiszthelyettesek, öreg katonák) bátorítják az egyéni megoldásokat, a szó jó értelmében vett „vagányságot”, no és a kockázatvállalást. És ami legalább ilyen fontos: az egymás közötti őszinteség, a „megmondjuk a frankót és számítunk a bajtársak segítségére, ha szar van” típusú megközelítés nemcsak vízszintesen, hanem felfelé (a tisztjeink felé) is működött. Nekem is van pár olyan katonaemlékem, amelyek mind azt mutatják, hogy ez a mentalitás (vagy nevezzük taktikának?) bizony működött. És ahogy visszaemlékszem,  legtöbbször hatékony is volt.

tiboru

 

60 hozzászólás

 2. Rókakígyó — 2010-09-15 06:51 

De hogy jutottunk ideág?:) Mármint a tudomány és technika újdonságaiig..

 3. _Nyuszi — 2010-09-15 07:12 

@hazitroll: “Egyébként a LED praktikusan minden paraméterben veri az izzószálat, energiafelvétel, fényerő, hatékonyság… “
De a spektruma eléggé távol esik a Nap spektrumától (sokkal távolabb, mint a w-szálas izzóé), ezért a szemnek nem olyan jó. Tudtommal. :)

 4. tiboru — 2010-09-15 08:52 

@BiG_:

Az első három automata nyitású ugrás volt, az összes többi stabos (manuális nyitás).

A sorállomány tizenkettőt ugrott; általában az első hatot AN-2-ből, a második hatot pedig felváltva AN-24-ből és AN-26-ból.

 5. ZöPö_ — 2010-09-15 10:20 

@proletair: jut eszembe, az XB-70-re is kapszulákat terveztek. (Az emlékezetes katasztrófakor az egyik működött, de a másik bent ragadt a gépben, a másodpilóta meghalt.)

 6. hazitroll — 2010-09-15 10:26 

@_Nyuszi: Én is így tudom általában, de Sharp aranyáron mér olyan villanykörteformájú világítótestet, ami állítólag a nappal megegyező spektrumú, azt leszámítva, hogy pont abban a tartományban nem bocsát ki fényt, amire a szúnyogok meg mennek… De sem nem láttam, sem nem olvastam tesztet, véleményt erről, csak a reklámanyagot olvastam

 7. tépegető szexkavátor — 2010-09-17 07:39 

Nem találom a fekete-fehér filmet az egykori amerikai kísérleti helikopter-katapultról sajna. Baromi látványos, van külső-belső kép a lerobbantott lapátokról. Nézni is olyan “szar vigyázzba áll bennem” hatású. Nem véletlenül nem terjedt el.Maradt au autorotáció, már amennyire. Ez itt a ma létező egyetlen sorozatgyártású (?) helikopterben lévő katapultról (is) szól:
http://www.jetfly.hu/rovatok/repules/katonai/tipusok/ka-50/

 8. tépegető szexkavátor — 2010-09-17 07:48 

eje képzettségű blogtársaknak egy jó, szakszerű összefoglaló az ejtőernyőkről, és a katapultálás ernyős vonatkozásairól:
epa.oszk.hu/01000/01006/00014/pdf/00014.pdf. Talán más érdeklődőknek is tud újat mondani a gomba alakú repülő eszközről.

 9. proletair — 2010-09-17 09:38 

@ZöPö (inda):
Basszus az az XB-70 az nagyon durva gép volt! Hihetetlen mennyiségű lóvét öltek bele, aztán tessék:)
@tépegető szexkavátor:
Kösz a linket! Volt valaha a Kolibri könyvek sorozatban egy Ejtőernyők, siklószárnyak kiadvány. Na abban volt egy érdekes kísérlet, miszerint a deszantot úgy oldották meg, hogy négy katona a felszerelésével együtt egy henger alakú kapszulába volt bezárva, ezt dobták ki. Négy ember, egy ernyő. Hát elég sok ok miatt nem vált be a dolog:)

 10. tiboru — 2010-09-17 11:29 

@proletair:

Hát olyan kapszulába zárva ugorjon az, akinek számos édesanyja van.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.