Valamilyen (pszichológiailag azóta sem teljesen tisztázott) okból kifolyólag mindig is léteztek olyan hivatásos tisztek (és főtisztek), akiknek a legnagyobb (vélelmezhetően szexuális alapú) kielégülést az okozta, ha kimaradós vagy eltávos sorállományú katonát cseszegethettek, s ezt lehetőleg minél nagyobb nyilvánosság előtt. Krux egy hasonló sztorit elevenít fel a kedvünkért.

Az idősebb olvasók bizonyára emlékeznek még arra, hogy volt olyan időszak a Magyar Néphadseregben, amikor a valamilyen különleges alakulathoz való tartozás tényét még a kimenő ruha is jelezte. Ilyen volt az, hogy a flottillásoknak a sapkáján hátul két szalag lógott le, vagy ha valaki határőr volt, akkor zöld volt a sapkaszalag és a paroli; ha díszelgő, akkor piros; ha kék, akkor… na, őket annyira azért nem szerették.

Legkorábban a kéket szüntették meg, időben következett a piros; a zöld egészen sokáig megmaradt. Amikor jelenlegi történetünk játszódik – 1980-ban –, a határőröket kivéve már csak a kimenőruha hajtókáján, mindkét oldalon szimmetrikusan elhelyezett állományjelző engedett következtetni arra, hogy viselője – hozzávetőlegesen – milyen alakulatnál szolgál.

Nálunk, a díszzászlóaljban az öregeknek általában elnézték, ha a kimenő ruhájukra – teljesen szabályellenesen – azt az aranyszínű állományjelzőt rakták, amit a díszelgő ruháról „vezényeltek át” a kimenőre. Az állományjelző nem volt túlzottan bonyolult, két keresztbe fektetett karabély utalt arra, hogy a viselője lövész. A kopaszoknak – az évtizedes laktanyai szokásjog alapján – nem volt megengedve, hogy a laktanyán kívül ilyen aranyszínű állományjelzőt viseljenek, de a jelen történetben ez kifejezetten szerencsét jelentett számunkra.

Nem mintha esztétikai szempontból kifogásoltam volna a kimenő ruhán elhelyezett állományjelzőt, de valamiért nekem szimpatikusabb volt a Levi’s farmernadrág, meg úgy általában a civil öltözet, ezért már kezdő kopasz koromban éltem a Budapesti Műszaki Egyetemen tanuló cimborám által felkínált lehetőséggel, és a Stoczek utcai kollégiumban lévő szobájában tartottam egy öltözet civil gúnyát. A kimenőim, kimaradásaim általában úgy teltek, hogy a laktanyából a 40-es busszal elmentem a Móricz Zsigmond körtérig, onnan elgyalogoltam a kollégiumba, a portás nénik már mind ismertek („Parancsoljon vitéz úr, itt a kulcs!”), pár perc alatt átvedlettem civillé, aztán irány az élet.

Ezt a rövid kis kitérőt csupán csak azért tettem, mert ennek a kollégiumnak a későbbiek során komoly szerepe lesz a történetben.

A kopasz katona is ember, neki is van születésnapja; történetünk idején az enyém is erősen közeledett. Már túl voltunk az április 4-i díszszemlén, könnyebben engedtek ki bennünket a laktanyából. Pali és Béla cimboráimmal erősen gyúrtunk a szülinapomra, az emlékezetes nap reggelén mindhárman ott álltunk a század-kihallgatáson, 24.00-ig meg is írták mindhármunk könyvét. Délután fel is szállt a különítmény a 40-es buszra, irány a körtér. A busz végállomásánál volt egy IV. osztályú – de inkább osztályba sem sorolható – élménykombinát, ha jól emlékszem, néhány lépcsőn kellett lemenni, hát elsőként ide tértünk be, mert ugye, a katona gyárilag úgy van szerelve, hogy szomjas. Valamelyikünk ki is kérte az első kör háromszor két deci vöröset, majd ezt ismételgettük – mármint a háromszor két deci kikérését – egy darabig, aztán irány tovább. A Móricz Zsigmond körtéren már zsebre baszott dugott kézzel, nagyokat röhögve ballagtunk, amikor jött velünk szemben egy egycsillagos katona, egy őrnagy, de ezt mi nem észleltük kellő időben.

Ebből lett a baj. Megállított bennünket. Mi ekkor haladéktalanul „kiugrottunk” a zsebünkből, meg olyan szabályosan teljesítettük a tiszteletadást, hogy azt tanítani lehetett volna, de már késő volt. Következett az ilyenkor megszokott leközösülés. Megtudtuk az őrnagy elvtárstól, hogy nem vet jó fényt a fegyveres erőkre, ha mi így viselkedünk, meg ilyenek. Percekig nyomta a süketet, mi meg nagyon komoly képpel, átszellemülten hallgattuk. Iszonyú szerencsénk volt, hogy a könyvünket nem kérte el, meg még csak arra sem kérdezett rá, hogy melyik alakulatnál szolgálunk. Közölte velünk, hogy most még nem csinál nagy ügyet a dologból, de ha még egyszer előfordul, hogy a zsebünkben lesz a kezünk, hát akkor…

Amikor végre befejezte a nevelésünket, tisztelegtünk, ő az egyik irányba húzott el, mi meg a másikba. Látótávolságon kívül érvén mindhárman újra zsebremoderáltuk a kezünket, és irány a Skála áruház!

A blog idősebb olvasói megerősíthetik, hogy abban az időben az az áruház jelentett azért egyfajta színvonalat…

A két társam üvegen át nyalta a mézet, akarom mondani: a kirakatot nézte, én meg tőlük vagy 10 méternyire álltam. Egyszer csak valaki megveregette a vállamat. Megfordultam. Na, ki állt ott? Hát az egycsillagos katona! Utánunk jött, gondolom ellenőrzési szándékkal, hogy mennyire hatott ránk a nevelési céllal előadott rizsája. Miután frusztráltan kellett tapasztalnia, hogy a legcsekélyebb mértékben sem sikerült az elvetemült sorállományúakat megnevelnie, imígyen szólt hozzám:

– Katona! Hívja ide a társait!

– Értettem.

Elballagtam a cimborákhoz, akik gyanútlanul nézték a kirakatot (közben azért erősen morfondíroztam azon, hogy az efféle köcsögöknek miért is nem szakadt annakidején az anyjába a feje). Mondom nekik:

– Moderáljátok meg! Utánunk jött ez a f@sz!

Béla reakciója rövid volt, viszont annál hatékonyabb:

– Hogy a k…rva anyját! Futás!

Sapkát le – a fejfedőt célszerű volt menekülés közben kézbe venni, mert azt lehetett a legkönnyebben elveszíteni, no meg mindenkinek bele is volt írva a neve –, irány be az előbb említett áruházba, ott elvegyültünk a tömegben, aztán az egyik oldalsó kijáraton meg ki! Az egycsillagos meg utánunk! Iszonyú látvány lehetett. Elől három közlegény, meglehetősen menekülőre véve a figurát, mögöttük meg egy felbőszült hivatásos, aki kergeti őket! Amikor sikerült végre rugalmasan elszakadnunk (azt hiszem katonásan így nevezik azt, amikor valaki az irháját igyekszik menteni), Pali barátom ordítva kérdezte:

– Hová menjünk, b@ssza meg?

Mondom neki lihegve:

– Irány balra, a Stoczek utcai koliba!

Úgy is lett. Amikor beestünk a kollégiumba, a portás néni kicsit furcsán nézett ki a fejéből – viszonylag ritkán volt alkalma három szökevény katonát látni –, de azért adta a kulcsot, mint rendesen. Átöltöztem civilbe, és azonnal kimentem mélységi felderítést végezni, a két cimbora meg a koliban maradt. Miután tisztának találtam a levegőt, visszamentem a harcálláspontunkra. Onnan átmentünk Pestre, Pali ugyanis ott tartotta a civilt, ő is átöltözött. A továbbiakban semmi különös nem történt, egy katona, meg két „civil” ünnepelt egy szülinapot.

Amikor este, a visszaöltözést követően vissza akartunk menni a laktanyába, volt egy kis zabszem-komplexusunk, erősen fontolgattuk, hogy dobbantani fogunk, mármint befelé, ami ugyan meglehetősen hülyén adta volna ki magát, hiszen volt könyvünk, de hát szükség törvényt bont… Arra gondoltunk ugyanis, hogy az egycsillagos harcos megbújik a körtérhez legközelebb lévő laktanya kapus-szobájában, és onnan sasolja a visszatérő katonákat. Amilyen elszántan jött utánunk, ezt a verziót sem tudtuk kizárni. Simán bejutottunk aztán a laktanyába, meg a körletbe is.

A történtekről csak hetek múltán számoltunk be a századpékánknak, azt is csak ulti közben. Amikor elmeséltük a sztorit, csak annyit mondott:

– Ha el tudott volna kapni benneteket, olyan fenyítést kaptatok volna, hogy belebüdösödtök! Ritka nagy baj van már az erőnléttel akkor, ha egy öreg őrnagy futásban jobb, mint ti!

Így utólag visszagondolva, a sikeres menekülésben nagy szerepe volt – persze csak közvetve – a szocialista hiánygazdálkodásnak. Ha akkoriban is mindenhol roskadoztak volna a boltok polcai, mint napjainkban, akkor csak pár ember lézengett volna a Skálában, és nem tudtunk volna felszívódni a tömegben.