257. – Kunbajai anziksz


Szögyi
barátunk emlékezetes két hétről számol be a mai posztjában, ami a honvédek visszatérő, az őszi betakarítási munkálatokban vállalt szerepét helyezi új megvilágításba. Mielőtt átadom neki a szót, azért gyorsan (és irigykedve) elmondom, hogy annó én kukoricatörésen és tökvájáson (!) vettem részt egyenruhában; a szüretelés elérhetetlen messzeségben volt tőlünk…

Hogy hol van Kunbaja? Mostanában a kuglimaps segítségével mindenki rávágja a megoldást, de ezelőtt harminc évvel csak úgy tudtam elmagyarázni valakinek, hogy: No idefeigyuzz édesegyecsém! Először is elmégy a világvégére, onnan visszalépsz egy fél tyúklépésnyit, na, és ha véletlenül nem léptél rá, akkor ott megtalálod ezt a kis falut.

Katonakorában a létező (de hálistennek nem működő) szocializmusban szerintem mindenki belecsöppent a mezőgazdasági munka nevezetű szívásba, ami az egyenruhások számára kötelező érvénnyel bírt, mivel a természeti katasztrófák esetén is bevethető volt a Honvédség, és ez természetesen minden év őszén „beütött”. Nekem, mint kiliánosnak ez a második évfolyam elején baxxott be, de eléggé rezesen.

Egy teljes hónap szabadság  (nyári őrület) után „kis” bevonulás (olyan társunk is volt, aki ezalatt szakállat növesztett, a századpéká teljesen hitelesen produkálta az első reggeli sorakozón a leesett állat), végiggályáztuk az alapkiképzését az elsőéveseknek, végül csak elérkezett az eskü napja, nekünk, mint levitézlett kiképzőknek meg indult a szívás. Fiókák megkapták a négynapos eltávot, ezzel szemben nekünk egy laza kimenő (ippeg csak takarodóig vazze..), mert másnap indultunk melózni.

Vasárnap reggel bóklászunk, várjuk hogy mi lesz, mi nem lesz, közben azért csak csurognak az információk. Először az kerül nyilvánosságra, hogy nemáhogy egybe’ legyen az évfolyam, hanem egy-két szakaszonként szerteszijjel leszünk, utána az, hogy a melóhelyek küldenek értünk buszt, akkor már elkezdtük figyelni a kaput is. Befut egy két busz, vezénylés indul, hogy x-y szakasz gépjárműűűűűű..re, egészen addig, hogy a mi szakaszunk ott maradt egy szál Roburral szemben. Nanemár, hát mi majdnem harmincan vagyunk, a Robur meg hát úgyis mindenki tudja mekkora; mikor beraktuk az felszerelést, már tele is volt, és akkor kellett még nekünk beleszuszakolni az élőerőt is. Szerencsére még el tudtunk kapni egy buszt, a kapu előtt, hogy valahogy oldjuk már meg a kérdést, mondjuk mi felülünk a buszra, a Robcsi meg hozza utánunk a csomagokat, vagy valami ilyesmi.

Hááát, a lónak a nemesebbik szervét jött össze. Annyit sikerült kicsikarni, hogy három négy ember még felfért rá, és ők majd Tompa előtt leszállnak, ott zsufiznak fel a Robcsira, szóval igen, ennek a húsz embernek abba a kis bodegába kell bepasszítani magát. Jelentem, sok jó ember kis helyen is elfér, szóval valahogy sikerült, de ötpercenként kellett kivadászni egymás zsebéből a társunk kezét-lábát-egyéb testrészét, de mondjuk Kecskemét után már sikerült annyira elrendeződnünk, hogy elviselhetőnek tűnt az ügy. A tempó az nem volt egy észveszejtő, valami mérgezettegér biciklissel komoly versenyt vívtunk a 5-ös főúton, de a huszadik kilométer után a járgányunk sikeresen lenyomta. A tompai csatlakozásnál eléggé népes küldöttség fogadott minket, a társaink mellett még majd’ egy szakaszra való határőr is ott dekkolt alig feltűnően vagy húsz méterre tőlük, azért ha a jugó határ nem is egy osztrák volt, de ott is háklisak voltak. Mikor megjelent a kereszteződésben négy gyakorlóba öltözött katonafajzat (vagy tíz kilométerre a határtól), naná hogy felkeltette az illetékes rendészeti szervek figyelmét. Magyarázták ugyan Puposék hogy ők most előre megbeszélt stoppra várnak (na, akkor durrant el a biztosíték a HÖR-ökben), meg különben is ők vezénylésben vannak, de azért biztos ami biztos, kis távolságból biztosították a hadműveletet. Aztán amikor megállt nekik egy olyan Robur, aminek minden ablakán kilógott egy-két végtag, és harmadik-negyedik nekifutásra fel tudtak rá szállni, szerintem a járőrnek biztos volt egy jó napja…

Nagy nehezen csak befutottunk végül Kunbajára. Még mielőtt valaki a térképhez kapkodna, ez a falu annyira a jugó határ mellett van, hogy egy-két utcája nekiszalad a határnak; az is kiderült, hogy itt most bizony mi szőlőt fogunk szüretelni. Kicsit ugyan furcsállottam, mert fatornyos kis szülőfalumhoz legközelebb a tokaji borvidék van, és én úgy tanultam arrafelé hogy a szőlő a hegyen, a bor meg a pincében terem, de hogy itt a lapos alföld közepén a fosóhomokban szőlőt termelnek???? és abból bort csinálnak???? atyaég, milyen lehet az? Ez majdnem olyan kategória, mint a lófejből készült halászlé.
Nos, miután kihajtogattuk magunkat a járgányból, beköltöztünk valami régi iskolaépületbe. Rajtunk kívül volt ott még egy győri, meg talán egy szabadszállási csapat, de mindkettő sorosok, no meg az is kiderült, hogy ők már régebben jöttek és tovább maradnak, mint a mi két hetünk, sajnáltuk is őket ezerrel. Új helyre települve első lépés ugyebár a felderítés; mondták ugyan a „régiek”, hogy ebben a faluban nincs semmi, de ezt azért már hivatalból nem hittük el. Őrjárat indul, elég hamar megtaláltuk az első kocsmát, elfogyasztottuk az illendő belépőt, majd elindultunk felderíteni a környék egyéb látni és innivalóit, csak öt perc alatt kiszaladtunk a faluból. No, akkor hátra arc, egy szembejövőtől megérdeklődtük, hogy hol van itt valami szórakozóhely. Elmagyarázza, hogy itt jobbra, majd kétszer balra…. el is megyünk ahogy kell, megtaláljuk ugyanazt a kocsmát. Ajjaj, itt már jártunk, induljunk akkor másik irányba, már megint itt a faluvége. Újabb helybeli meginterjúvolása, erre, arra, át, megyünk, hát ez nem igaz hogy mindenhol ugyanaz a kocsma van! Még egy harmadik próbálkozásunk volt, de akkor már a helyi ürgétől azt kérdeztük meg, hogy hány kocsma van a faluban, aki el is árulja hogy egy darab. Fasza, akkor szégyenszemre vissza kell oda mennünk, ahol már egyszer jártunk. Mentségünkre legyen szólva a helyismeret hiánya, de akkor is, egy kocsmába egy este kétszer visszamenni, az azért már eléggé égő dolog…

Másnap elkezdtünk szüretelni is, ami néha érdekes szituációkat adott ki. A szőlősor majd’ közepénél volt egy szántás, no meg utána egy jópár méter ugar, no meg ott állt egy ideges határőr, és erősen javasolta hogy tovább ne menjünk a sorban, mert az már nem Magyarország. Oké, oké, velünk lehet alkudni, f@szom sem akarja a jugó GDP-t alakítani, de azért letehetné azt a géppisztolyt, mert ha véletlenül elsül, akkor a hajnali hidegben áthűlt skuló minimum megfázási szinten károsítja a mi egészségünket.

A velünk kivezényelt kilós már az első napon meghirdette az aktuális munkaversenyt, miszerint amelyik banda jól dolgozik, az résztvehet a majd valamikor egyszer sorra kerülő borkombinátlátogatáson. Egyéni szerencséje volt (és éppen a rosszabbik fajtából), hogy erre a többi jelenlévő honvédőre való tekintettel már az első héten sor került.

Hááát, ne tudjátok meg….

Ha valaki már volt katona, az be tudja lőni azt az érzést, amikor az egyenruhás több száz hektó bor közelébe kerül, és elvileg mééég nem fogyaszthat belőle. Mikor a végén odaértünk, hogy akkor meg is lehet kóstolni azt a bort, amit az előző évben itt lévők által szüretelt szőlőből készült, úgy indult meg a torkunk, hogy azt öröm volt nézni. Egészen az első kortyig, mert amit ott elénk raktak bornak nevezni???? A leggyakoribb szófordulat az elkövetkező tíz percben az egér vizelete volt. Meg is érdeklődtük hogy kire tudják rásózni ezt a gyalázatlöttyöt, mikor kiderült hogy ez „csak” egy alapbor, ebből csinálnak pezsgőt orosz exportra Izsákon. Jaaaa, akkor miafaxnak itatjátok ezt velünk, de azt mondták hogy higgyük el, idővel meg lehet szokni. Igaz, az egyenruha aktivizálta bennünk azt a gént, aminek alapján az ember bármit, aminek az alkoholtartalma 0-tól eltérő, képes bevedelni de azért ez erősen a határon volt.

A találékonyságunknak hála, a borkombinátból sikerült megmentenünk jónéhány liter nedűt, ami már nagyon ránkfért, mert az anyagi forrásaink már erősen konvergáltak a nullához. Mivel az adott időben még a nem működő és nem létező szocializmus tombolt, olyan jelenlegi apróságok mint mondjuk bankkártya, a rothadó kapitalizmus bűzös melléktermékeként funkcionált (igaz, bank se nagyon volt még, csak ótépé), Szolnokról még talán 28-án indultunk el, így mivel zsold csak elsején van, azt se vételezhettük fel, az otthoni kp-apanázs meg addigra már kezdett megcsappanni.

Hétvégén szombaton csak fél műszakunk volt, utána már kezdtünk volna dögölni (eltáv egy szál se, egy pedálgép kivételével, aki kisírta magának hogy elengedje a kilós; mondanom sem kell, utána hogy néztünk a srácra), de jött egy olyan füles, hogy a művházban szüreti bált rendeznek, no, akkor ott a helyünk. Estére a társaság jobbik fele puccba vágta magát, elmentünk megszemlélni a felhozatalt, de nagyon lyukra futottunk, mivel kiderült hogy az XX-kromoszómás egyénekből nem újítottak be a szüreti bálra sem (legalábbis csak alig-alig). Jól berúgni a fentebb már említett anyagi lehetőségeink illetve lehetetlenségünk miatt sem tudtunk, ugyanis eddigre már ott jártunk, hogy kölcsönkapott pénzből adtunk kölcsön egymásnak.

Már ippeg azt fontolgattuk, hogy szégyenszemre otthagyjuk ezt az egészet, mikor az egyik soroskolléga jóvoltából végre egy kis üdítő testmozgásra került sor. Macilaci (jó két méter magas, és elég megtermett srác; elmondta, hogy öntödében dolgozik) kis barátja Bubu (ő meg tényleg alig egyhatvanas vézna kölyök volt) keveredett konfliktusba az egyik helyi kisebbséggel, aki meg is jelent az asztalunk mellett. Laci ugyan szelíden rászólt, hogy pofa súlyba, de a rétinégernek nem tűnt fel, hogy Laci ülve majd akkora mint ő állva, továbbra is szidta az összes katona felmenő rokonait. Macilaci ennek hatására csak úgy lazán félkézből szájonkapta, erre arrábszállt az asztalunktól, csak közben elsodort másik két asztalt piástól, vendégestől cuzámmen. Na, ekkor történt meg az, hogy a szervezők nagyon gyorsan és nagyon idegesen kértek fel minket, hogy legyünk szívesek a távozás hímes mezejére lépni. Arra viszont nem nagyon számítottunk, hogy az előbbi kuglibábu kiterjedt rokonsága odakint vár minket vérszomjasan, így hamarosan kisebb nagyobb inzultussorozatba keveredtünk a művház előtt.
Hős csapataink erőteljes defenzívába szorultak, mivel az ellenfél jelentős számszerű fölényben volt, mikor már éppen a rugalmas elszakadás taktikáját kezdtük volna gyakorolni, amikor kiderült a legbátrabb társunk eltűnésének oka. Nyuszi már a második-harmadik namiva-namiva alatt kámforrá vált, ugyanis elpályázott a szállásra, ott a visszaemlékezések szerint vagy a szekrénybe, vagy az ágy alá bújt be, de olyan szinten vacogott a foga, hogy kis idő múlva megérdeklődték tőle a hidegrázás okát. Mikor kiderült hogy milyen buli van, az öregcsepel sofőrje egy szál alsógatyában ugrott be a fülkébe, már röffentette is a motort, és aki bent volt, tisztiiskolás, soros, gatyában, gatya nélkül mindegy, felözönlött a platóra, hogy aztán padlógázzal lőjenek ki az iskolaudvarról.
Felemelő látvány volt, ahogy a fekete sereg mögött feltűnt az ezerszer átkozott, de most nagyon jóleső Csepel, egy vagány bródszájddal (kiderült, hogy nem csak a szügyig érő homokban, hanem az aszfalton is tud ám szaggatni) megpördült az úton, hogy a plató legyen felénk, és onnan leözönlött soros-hallgató vegyesen, mint a felmentő sereg. Kormosék két tűz közé kerülve már sokkal kisebb fiúkák lettek, mi meg a teljes kisereglő báli közönség, és az időközben kiérkező rendőrök (igen, megjött mind a két körzeti meghízott) helyeslő bólogatása közepette úgy vertük el őket, mint jég a határt. Akkoriban ugyanis nem volt még ombuccmanó, meg egyéb ilyen célra szolgáló szervezetek.

Azok, akik az előbb még kibaxtak bennünket a buliról, most a legnagyobb örömmel invitáltak be, maga a polgármester (ja, akkor még tanácselnöknek hívták) szólt be a büfésnek, hogy innentúl az egyenruhások fogyasztását a falu kasszája bánja (bánta is, de a tanácselnök még jobban, mert hajnalra pont az ő lányát sikerült, khmmmm…. szóval meg…. sőt meg-meg-meg, mert eléggé vérmesnek bizonyult). Aztán a szíveslátás-vendéglátás a későbbiekben is folytatódott, másnap kora délután jelent meg a szállásunkon az egyik borkombinátos középvezető azzal a hírrel, hogy a kisebbségiek gyűlésén elhatározták, hogy amíg ezek a katonafajzatok itt vannak a faluban, addig inkább elkerülik, és ha lennénk szívesek összeszedni minden létező edényünket, akkor ő megmutatja hogy a kombinátban melyik tartályban van az a bor, amit inni is lehet, nemcsak berúgni tőle.

Nem sokkal ezután hallottam életem egyik legfurcsább vezényszavát.

A főnök a kilósunknak is adott be egy demizsont, vagy félóra múlva, amikor már mi kezdtünk vigyorogni az általunk behozott bortól (ez tényleg iható volt), megveri az ő szobájával közös falat. Testületileg üvöltöttünk át, hogy „Parancs”, erre ő meg visszaüvöltött, hogy „Bent tartózkodó állomány, pohárral felszerelve, hozzám!”.

Aztán ezt a délutáni edényfeltöltést a következő héten rendszeresítettük. Az első napon nagyon elégedetlenek voltunk a hadtápfelszereléssel, hogy miért nem tudnak kétliteres kulacsokat rendszeresíteni szegény bakáknak, mert a tikkasztó őszi napsütésben már az első órában kiürült a kulacsunkból a .. szóval nem a víz. Kedd reggel valamelyik zseni felfedezte, hogy az egyik sorosállomány hadtápfelszerelésében található két háti ételhordó is, onnantól kezdve abba táraztunk be, így aztán nem csoda, hogy menetrend szerint esett bele a puttonyos 11 óra felé a szüretelőkádba.

Ezzel aztán tényleg elrepült a második hetünk, mikor péntek délután előállott a Robur, már majdhogynem örömmel stokiztuk be magunkat beléje, a sorállománynak meghagytuk, hogy vigyázzanak a továbbiakban is a falusiakra, és ezennel befejezettnek nyilvánítottuk a mezőgazdaság szétverésének talpraállításának érdekében folytatott tevékenységünket.

22 hozzászólás

 1. Szalacsi_Dezső — 2011-04-13 08:38 

Kunbaján én is töltöttem egy felejthetetlen hónapot mg. munka címén.
Mi konkrétan dolgoztunk is a borkombinátban, ahol a traubit is gyártották akkoriban (1985 október).
Egyesek (én nem) kartonostól adták fel postán otthonra a szovjet exportra gyártott Olimpia pezsgőt, meg egyéb borokat. De volt még krumpliszedés, magtárban csávázógép kezelés. Meg csávázás után beivás és beszarás, halálvárás mert, hogy a mérgező port megköti az alkohol és hogy nekünk végünk lesz. De nem volt szerencsére.

 2. Szalacsi_Dezső — 2011-04-13 08:39 

Ja és a Braun Éva kisz táborban laktunk.

 3. _Nyuszi — 2011-04-13 08:41 

Remek volt! Gratula! :)

 4. szögyi — 2011-04-13 11:58 

@Szalacsi_Dezső: Akkor te is tudod, mi volt abban a faluban a köves….
Tudatlanok számára. Mikor kerestük a kricsmit, és tájékozódtunk a helyiektől, állandóan felmerült, hogy “átmennek a kövesen”, vagy “a köves mellett”, aztán egy-két nap múlva esett le, hogy ez a kövesutat jelentette, mert még csak az az egy út volt leaszfaltozva a faluban ;)

 5. BGYCS — 2011-04-13 12:23 

A borkombinát emlékezetes hely. Volt a traubi sor végén egy néni, akkora bajusszal mint Háry János. Volt nála egy vödör fáradt ipari traubival. Ha a sorban egy traubis üvegben kevesebb volt, töltött bele. Meg rá, meg mellé.
A másik, hogy a fosó bor üzemben volt egy tartály, rajta a felirat: zöld zavarositó. Kérdeztük: ez mi? Mondták: ha túl jól sikerülne egy sarzs, raknak bele hogy a kedves vevők a mindig megszokott szart kapják.

 6. GrG — 2011-04-13 12:55 

Volt egy nagyon hasonló élményem Hajdúszoboszlón. Repülőtáborban voltunk a határában lévő repteréren, ahol éppen egy rakás ejés is gyakorolt a nemzetire. Nagyon ment egymás húzása, ök levágták a lakatot a hangárról, mi rakéta pisztollyal löttünk rájuk (najó csak néha) a vitorlából, szóval vidáman, ahogy ez divat. Aztán egy este a kocsma előtt állóktól megkérdeztük, hogy merre van valami bulihely ebben a faluban. Mi négyen voltunk ökse voltak 10nél többen és nagyon belénk akarták vésni, hogy Hszobocsló VÁROS. Ezt látta meg vagy 8-10 EJEs, aki épp arra tévedt, és azzal a felkiáltással, hogy a vitorálásokat csak ök szívathatják (nem ezekkel a szavakkal), hamar megoldották a helyzetet. A jól végződött eset örömére aztán áthívtuk öket vodkásdinnyézni (nekünk volt kisteherünk amivel lehetett dinnyét vételezni a “nagykerből” – ti. dinnyeföld).
G

 7. 68nyara — 2011-04-13 13:33 

Boldogult ginazista koromban (ugye a katonaság alatt, a már ismert okokból, nem vezényeltek mg munkára) sikerült egy építőtáborban kukoricát címerezni. Mondták nekünk, hogy alföld+soronként fizetnek. Már nem emlékszem mennyi volt a pénz, de szép summának számított, fejben rögtön fel is szoroztuk, vagy 100 sorral. Mondjuk a hiba ott volt, hogy a mondat másik felét (ti: alföld) mi nem hallottuk meg, a nagy örömködésben. Nagyon szépen elterveztük, hogy a rengeteg pénzből mit is fogunk majd vételezni.

na megérkezünk a helyszínre, mutatja az ugrómókus, hogy melyik soron kezdünk. No akkor esett le nekünk, hogy mit takart az alföld a bejelentésben. Kérdeztük is a csókát, hogy hol a sor vége? Mondta, hogy hát a szomszéd falunál. Na mondanom sem kell, hogy nagyjából egy sornyi pénzt kerestünk a komplett csapattal. Igaz az idő előrehaladtával egyre kevesebb komolyanvehető munkát végeztünk.

 8. Lajka_ — 2011-04-13 14:58 

Kukoricaherélés, jóisaz :-) Nekünk megművelt hektárra fizettek elvileg(valami ismeretlen algoritmus alapján), meg volt napraforgó fattyazás/idegenelés is. Sorból nekem 1000-1200 méter volt a max, azt utáltuk is rendesen, az ember az életét elunta, mire végigért rajta. A 300-400 méteresek voltak az ideálisak.
Volt, amikor bokáig ért a sár(kevésbé szerencséseknek térdig, egy egészen szerencsementes csajt meg ketten húztak ki a dágványból), viszont a helyi kisbolt szeszkészlete pár nap alatt elfogyott. Onnantól rendelni kellett egy napra előre.
Egy havi pénzből sikerült vennem egy Skoda S100at :-D

 9. sztupi — 2011-04-13 17:47 

Mi Bajáról Sárhátra jártunk kukoricát törni.
S egyszer úgy jártunk, hogy mivel két busszal hoztak/vittek minket a főhangyát kinnt felejtettük a kukorica földön.

Berúgott az ürge és elaludt a fák alatt. Mi meg amikor indultunk haza akkor azt hittuk,hogy a másik buszon van s így szépen lemaradt.Aztán valahogy -gondolom stoppal- beért a laktanyába és még velünk ordítozott , meg elvette a könyvünket. Más kérdés az , hogy kimásztunk a kerítésen a kocsmába.

 10. proletair — 2011-04-14 06:37 

@szögyi:

A sztorit olvasva jókat derültem:) Hiába, én már kimaradtam cocializmus ilyen önkéntes építéséből. Se a Roburt azért ismerem:)

 11. vén betyár — 2011-04-14 07:22 

Mindig mondtam, hogy azért az átkosban is volt valami jó!Fiatalok voltunk!:)
Szögyi bajtársnak még több jót sikerült felidéznie!Köszönet és gratula!

 12. szögyi — 2011-04-14 08:47 

@GrG: Na igen, a reptéren amúgy is mindenki rühellt mindenkit, DE csak a kóblin belül!!! A motorosok utálták a vitorlázókat, a vitorlázók utálták a zsinórbohócokat, a zsinórbohócok meg rühellték mind a két bagázst. De mikor kikerültünk a földi életbe, akkor a világ legnagyobb haverjai voltunk mindig is egymásnak. Mondván, lehet hogy csak egy hülye … (szabadon választott), de legalább nem egy földönfutó kakukkgyalog….

 13. GrG — 2011-04-14 10:44 

@szögyi: Egyébként a reptéren a legjobban az összevissza keresztbe sétáló kirándulókat utáltuk. Pláne, hogy néha géptörés lett miattuk, meg sajnos volt, hogy valakit elütött egy vitorla és az RIP

 14. szögyi — 2011-04-14 11:03 

@GrG: Négy vagy öt éve egy klipforgatásra ruccantunk el LHDK-ra, egy csomóban áll a sok stat a hangár mellett, a forgatás meg a túlsó oldalán a reptérnek, vitorlaüzem ezerrel, erre a sok hülye tyúk neki keresztbe a felszállómezőnek !!!! Ja, és a végén még nekik állt feljebb, hogy miért kell kerülni.
Hogy is kezdődik Moldova repülőskönyve? Aki hülye haljon meg!

 15. hazitroll — 2011-04-14 11:04 

Kiváló! Csak hogy valamit hozzátegyek én is.

 16. Adani — 2011-04-14 13:08 

@Lajka_:
Diákmunkaként voltam címerezni Murony meleltt 2x is a bakuczi táborban. A viszonyokról elég annyit sztem ,h mindenki csak Bakuczswitzként emlegette. Kukoricacímerezés. Jó is az, ott aztán ment minden nap, diákoknál ugye volt olyan kitétel is a szerződésben ,.h nagy esőben nem megyünk. De nagy esőt sose láttunk. Akkor is hajtottak ki mikor már a platós IFA meg a Bakucz tours nevű traktor rajta fémdobega pótkocsi fapaddal is alig bírt bemenni a földekre. A jelszó mindig az volt “csak kicsit esik” :) Kaptunk ugyan kotonkabátot (nejlonzsák amin lyukat vágtak a kezeknek meg a fejnek), aztán hajrá be sorba, ha meg kisebb Balaton volt a közepén akkor is hajtottak ,h nem kikerülni belemenni mert nem találsz vissza sorodba. A szállás tyúkólakban volt, nem képtelesen értve hanem tényleg. Hiszen valóban tyúkól volt eredetileg mielőtt szállást csináltak belőle. A kajálda meg disznóól volt. Egy tyúkól szállá úgy nézett ki ,h ablak nuku, szúnyoghálós ajtó (a szerencsésebbeknek nem szakadt volt így ért is valamit), 4 vagy emeletes ágy meg egy 3-as szekrény. Ez minden. Konnektor nem volt csak villanykapcsoló és lámpa, az áramot hosszabbítókkal vezették km-es láncokban, persze otthonról hoztunk hosszabbítót. budi csak pottyantós, zuhanyzóban csak hideg víz tartály volt a tetőn ha a nap kicsit megmelegítette akkor volt melegvíz legalábbis az első 5-10 embernek.

Később is mentem címerezni sőt napraforgót idegenelni is már főiskolásként nyári munkában. Akkor viszont már nem táborba, volt annyi eszem, hanem maszekban, alföldön mezőgazdasági munka ilyenkor volt, még a napraforgós volt a legjobb. Kimentünk kocsival reggel 5-6 körül és bejártuk a táblát 8-ra végeztünk és mehettünk is haza. Be is kellett 8-ra fejezni mert 8-8:30 között a tábla mellé telepített méhek felébredtek és mentek be a táblába szinte egyszerre szőnyegbombáz szerűen. Ha akkor ott maradtál akkor jól meg tudtak csípkedni. Mi mindig végeztünk 8-ra féltünk annyira a sok méhcsípéstől ,h ne merjük kipróbálni. :) Csak a főnök elbeszéléseiből hallottam, h volt mikor egy csapatból vagy hárman bentragadtak és úgy összecsípkedték őket , h napokig úgy néztek ki mint egy body builder. A címerezés az már keményebb dió, két véglet volt. Vagy jól beöltöztem és akkor ugyan a kukorica nem vágott szanaszét, de meghaltam a 40 fokos melegben. Ha meg nem öltöztem be (póló, rövidgatya) akkor meg szanaszét vágott a kukorica. Inkább ezt választottam egyébként. Dágványba süllyedés megvolt, volt olyan föld, ahol 1 pár zokni/alkalom veszteséggel zártam a harcot mindig, egy lépés térdig süllyedés mire kirángatom a lábam se cipő se zokni. A cipőt megkerestem a dágványban a zoknit már soha úgyse lehet már semmire se használni meg aztán azt nehezebb megtalálni. Volt mikor a cipő is odalett.

@szögyi:

Erről én is hallottam, vmi olyasmit ,h a vitorlázógépeket felhúzó csörlőn lévő kötél veszélyes fegyver mikor gyorsan mozog, függőlegesen is kileng méterekre és akár 80 km/h sebességgel is húzzák. A mendemonda szerint pl. sikerült reptér mellé kikötött tehenet is kettévágni vele, de kisebb madarakat is sokszor bedarált. Sőt a másik mendemonda szerint még egy titániumlemezzel is kipróbálták mit csinál. Úgy átment rajta mint kés a vajon. Nem véletlenül van körbekerítve és elmondva, h oda bemenni tilos ha repülőt húznak fel.

 17. 68nyara — 2011-04-14 13:36 

@Adani: A nagy esőről annyit, hogy végig jó idő volt, egyszer sikerült csak kifognunk egy olyan igazi nyári felhőszakadást, de az gyorsan jött-gyorsan ment. Igaz, utána a sorok közt is állt a víz egy darabig, aztán meg sár térdig. A cipő elhagyós sztori is megvolt nálunk is.
Ja és a széldzseki rossz ötlet a beöltözéshez. Azt simán viszi a kukorcia levele. :-)

 18. GrG — 2011-04-14 13:46 

@Adani: a a kötél olyan vastag, hogy nagybiztonsággal elhúzza a gépet, benne az emberekkel, miközben nagyrészt a földön súrlódik, másrészt a gép minimum 60nal megy, mert az alatt nem repül (asszem a Gobe 55 alatt esik át). Szóval nem lassú és van benne erő. Függőlegesen nem annyira leng ki, mert akkor a végén a gép is kilengene, azt meg senki sem szereti, viszont amikor leold róla és kvázi szabadesésben jön lefelé akkor nem állnék alá. A gond az, hogy nincs a reptér körbekerítve, csak egy árok van és mellette táblákkal, hogy ne lépj be. De akármilyen nagy sportember a nagyrésze nem akar 1km-t kerülni, ami egy domború reptéren (HHH) elég gond, mert nem is látja mi történik a domb másik részén.

 19. Adani — 2011-04-14 13:48 

@68nyara:

Így igaz. még a hosszúujjú póló is kevés. Vastagabb pulcsi vagy melegítőfelső kell, és hosszúnadrág kézre meg fásli. Elvetemültek az arcukat is bebugyolálhatják. Csak hát ugyebár nyáron 40 fokos hőségben nem kellemes így beöltözni ,mert amúgy is izzadsz mint a ló.

Azt meg azóta tudom, h az,h ha sokat gépezel ínhüvelygyulladást kapsz az nagy kamu. Akkoriban simán volt, h napokig fel se álltam a gép elől és ment a játék Ln Party-n sosem kaptam inhüvelygyulladást. 2-3 nap címerezés után mindig.

 20. Michael Collins — 2011-04-19 04:50 

Gyermekkorom karrácsonya! – Asszem így mondta Virágh elvtárs a Tanúban.
Én csak gimiben szüreteltem (Vaskúton, ami bár másik megye, de ugyanaz a tájegység) és címereztem (Bólyban). A címerezésben az volt a vicces, hogy, ha nem értem el a címert (hobbit típus vagyok) bokán rúgtam a kukoricát, és mikor eldőlt akkor húztam ki :).

 21. Adani — 2011-04-19 08:44 

Címerezőtáborban annyira megutáltuk a kukoricát, h utána hetekig még a főtt kukoricára se bírtam ránézni ,de még a kukoricakonzervre se. Sőt egyszer a bakuczswitzi lágerben ebédre adtak kukoricát (konzerveset), hát majdnem lincshangulat lett.

A tábor himnusza az Edda hűtlen számának átírata volt:
“Hosszú, hosszú ideje már, nem számolja a sorokat már, de amíg él el nem felejti, hogy a címert ki nem tépheti …. apából”

 22. Adani — 2011-04-19 08:55 

Megeröltettem kicsit az agyamat és 8 év után összehoztam a tábor himnuszának egy részét:

Mint a brigád nehéz fejjel
Bl7-be 150-el
Tudták címerezni fognak
A munkában összerogynak
Minden tábla övé marad
látja mászni a bogarakat
Hosszú hosszú ideje már
nem számolja a sorokat már
de amúgy él el nem felejti
hogy a címert ki nem tépheti
apából.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.