Furcsa dolog a nosztalgia – kezdi ZöPö a mai posztját, majd így folytatja:

Képes utólag megszépíteni olyan emlékeket, amelyek a maguk idején egyáltalán nem tűntek olyan kellemesnek vagy éppen felejthetetlennek. Ilyen a sorkatonai szolgálat emléke is. Nem kell messzire menni, hogy megmagyarázzuk: fiatalok voltunk, erősek, egészségesek és végül egy-másfél év küzdelem után legyőztük a helyzetet, amelybe (általában akaratunk ellenére) csöppentünk. Soha nem szerettem persze, legfeljebb elnézően mosolyogva megértettem azokat, akik egymásra licitálva tódították, hogy itt vagy ott mennyire rossz volt – akkor inkább borítanának rá fátylat, ne dicsekedjenek vele.
 

Nem szerettem Orbán Józsi cimborám (róla mindjárt mesélek még) hörögve előadott fogadkozását sem, miszerint törli a várost a térképről, csak egyszer szereljen le, ez a hely többé nem létezik számára. Nem tudom, hogy valóban nekiállt-e zsilettel vakarni az atlaszt, ahogy ígérte, de neki is csak a szája volt nagy, mint a fogorvosnál, ahova Szegedre mégis sokáig visszajárt. Én már a legnagyobb nyomorunk közepette is azt éreztem, hogy most ugyan rossz itt nekünk, de a város csodálatos, csak egyszer kerüljünk ki innen. Igazam lett, utána kollégistaként az életem legboldogabb öt évét töltöttem ott, máig visszavágyom, és ha csak tehetem, örömmel megyek is.

Bevonulásunk idején, Szegeden több laktanya is volt, magyar és szovjet egyaránt. Kettőt ismertem meg közelebbről: a Zalkát és a Kossuthot. Az én alakulatom a Kossuthban volt elhelyezve, de az volt a szokás, hogy az alapkiképzéseket felváltva tartják hol ebben, hol abban. Ebből az következett, hogy szeptemberben a Zalkában húztam le egy hónapot, mert mi ott voltunk kopaszok, majd februárban ismét átköltöztünk a Zalkába, mert akkor a Kossuthban szoktatták az újoncokat.

A Zalka elvben modern volt, valamikor az ötvenes években épült, de elképesztően ócska minőségben. Ahhoz képest a Kossuth valóságos luxusszálló volt a működő központi fűtésével, ahol bármikor meleg vízzel lehetett mosakodni. Sajnos itt voltunk a legkevesebbet, hol a kiképzés miatt költöztünk át, hol a Bakonyba, hol Sándorfalvára vonultunk ki sátrazni, hogy edzettek legyünk. A Zalkáról fényképet mutatni nem tudok. (Ha valakinek volna esetleg, kérem, küldje már el nekem!) A rendszerváltás után Szegeden megszűnt a helyőrség, a minden szabványt és komfortot nélkülöző, omladozó épületet nyilván semmilyen civil célra nem lehetett használni. Még láttam a területet a földdel egyenlővé dózerolva, az épületek alapja látszott már csak, így meg tudtam mondani: ez volt az ebédlő, a kantin, a fogda négyszöge. Ma lakópark van a laktanya helyén, civil házak, utcácskák, olyan idióta nevekkel, mint Vikunya, Hópárduc vagy Teve.

Nem így a Kossuth! A masszív, békebeli téglaépületekkel a lehető legjobb dolog esett, ami csak obsitos laktanyával történhet: az oktatás kapta meg őket, mégpedig a kedves egykori Alma Materem. A termekben ma a fiatalok idegen nyelveket tanulnak, vagy a friss levegőn sportolnak. A tanárképzésnek átadott objektumba ma szabad a bejárás, így én is körbejárhattam.
Nem mondom, hogy nem feszült meg minden idegszálam, amikor civil ruhában, a saját civil autómmal és fényképezőgéppel a kezemben behajtottam és leparkoltam nagyjából az egykori ÜZA területén.  Annak idején már két katonának is egymás mögött, alakzatban kellett haladni, nem fordulhattak, csak 90 fok egész számú többszörösével, az általam elkövetett tettekért (civil autó, fényképezőgép) pedig annyi fogdát kaptam volna, hogy a műanyag lakat is rám rozsdásodik. Minden pillanatban egy őrmester vagy tiszt felbukkanását vártam a következő saroknál, aki majd leordítja a maradék hajam és mindjárt helyre is teszi a nyegleségem, de senki és semmi nem akadályozott meg a sétában.
Egyenruhás alakok helyett egy seregnyi fiatal sráccal találkoztam, akik az egykori telephely félig nyitott gépkocsiállásai alatt éppen kerékpáros triálversenyt tartottak. Amíg a gyerekek a biciklikkel mutatták be a különböző kunsztokat, körben a szülők szurkoltak nekik. Én még a katracos (aknatelepítő) MAN-ok végtelen sorát láttam itt naponta, meg az árokásó vagy útgyalu BAT-okat. Minden katonai „technika” eltűnt. Csak a laktanya Hattyas sori sarkánál az elárvult őrtorony emlékeztetett a régi időkre.
Az ecetfák és egyéb cserjék ilyen mérvű elburjánzása persze elképzelhetetlen lett volna akkoriban. A sétám utólag végiggondolva jutott eszembe, hogy nemhogy a toronyba felmászni, hanem még megközelíteni sem akaródzott. Naná, nem volt velem se a felvezető, se az őrparancsnok… Visszafelé indulva az egykori könnyűszerkezetes barakkok: raktárak és oktatási épületek zanóttal és más lágyszárúakkal benőtt, rég kihűlt helyét találtam.
Orbán Jóska barátom itt fordult meg fogadásból két épület között a katracos MAN-nal. Én ugyan megpróbáltam lebeszélni róla, mondván, hogy látatlanban elhiszem neki, hogy meg tudja csinálni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a magas sofőrtudományokbéli jártasságát ily módon bizonyítsa ország és világ, de legalábbis a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői előtt. Eleinte édes kettesben voltunk (ezért is próbáltam lebeszélni), de a szokatlan helyen forgolódó monstrum hangjára és látványára egyre több szemlélődő gyűlt oda. Ettől Józsi barátom feje egyre vörösebb lett, a keze egyre jobban reszketett és a történet tetőpontján, amikor éppen keresztben állt a teherautóval és se előtte, se mögötte (ahova a ponyva miatt amúgy se nagyon látott) nem volt több ötven centinél, elvesztette a ritmust a kuplung-fék-sebességváltó szimfóniájában és a MAN bájosan bumfordi kockaorrát szépen betolta Laub hadnagy elvtárs raktárának falába. Falába bele. Neki. Amikor sok év múlva Austin Powers kalandjait néztem a moziban, a nevetéstől nehezemre esett a záróizmaimon uralkodni. Józsi pontosan így adta elő:

Nem igaz persze, hogy semmi nyoma nem volt a marcona hadfiak hajdani itt-tartózkodásának. Ezt a képet a telephelyről, ha a botanikai részletektől eltekintünk, majdnem ugyanígy lehetett volna lefényképezni akkortájt is:
Itt volt az a kivilágítható tabló, amely mindig delejesen vonzotta a tekintetem, ahányszor teherautón hagytam el a laktanyát. Az akkurátusan, kincstári precizitással megszerkesztett berendezés arról tájékoztatta az ott elhaladókat, hogy MA AZ ÚTTEST éppen SZÁRAZ, SÍKOS, SARAS vagy éppenséggel HAVAS, JEGES. (Természetesen mindezek az érvényes, jóváhagyott és kiadott napiparancs szerint.)
Akármennyire próbáltam jó szándékúan és illemtudóan másfelé terelni a gondolataimat, mindig arra lyukadtam ki, hogy ezt bizony a vak vagy egyéb módon látásukban akadályoztatott gépjárművezetők kedvéért szerelték fel, akik más módon nem juthatnának ehhez az információhoz. Azt viszont nem értettem, hogy a fent említett gépjárművezetők, akik saját szemükkel nem tudnak az úttest felületének állapotáról meggyőződni, hogyan olvassák le ennek a roppant hasznos szemafornak a jelzéseit? Lehet, hogy éppen e feloldhatatlan dilemma okán nem is láthattam működni soha.

Hiába, na, kopasz honvéd maradtam leszerelésig, bezzeg nem úgy Kurucsai János zászlós elvtárs, akit láthatóan még e tábla aktualitásának idején léptettek elő törzszászlóssá. Nehogy összetévesszék egy másik Kurucsai János zászlóssal, s ily módon tűz esetén ne találják meg, vagy bárki arra gondoljon, hogy a Honvédelmi Miniszter elvtárs lefokozta őt, utólag rápingálták a T betűt is a feliratra.
A sétát a hálókörletek felé folytatva a tiszti és legénységi étkezdék előtt vitt el az utam.
Egy ügyes manőverrel az utóbbiban szolgáló „saját váltású” (értsd: állandó) hadtápszolgálatosból az előbbibe vezényelt helyettes pincnöki beosztásba küzdöttem fel magam. Egyszer majd mesélek ezekről az időkről is, addig legyen elég annyi, hogy itt lakott a használaton kívüli gázzsámoly alatt a macska méretűre hízott, csillogó fekete szőrű patkány, akinek a húsvágó bárddal vágtam le a farkát, de mégis el tudott menekülni. (Mondom, nem is léptettek elő semmi hőstettemért soha.)

Oldalt pillantva a sportcsarnok fehér falai magasodnak:
Ezt pontosan az én időmben, mi magunk építettük, nehéz munkával, véres verejtékkel. A tetőn, ha nem állt fel a katona, igen jól lehetett napozni, sör is akadt, csak a lányok hiányoztak kissé a jó hangulathoz.

Innen jól be lehet látni az egykori alakulóteret.
A szép nagy betonplaccon most fiatalok sportolnak, fiúk-lányok vegyesen, csak úgy, össze-vissza, nem ám csak merőlegesen, vigyázzmenetben. Már majdnem azt írtam, hogy azt az átkozott dísztribünt nagy ívben kerültem el most is, de ez nem igaz, mert L-alakban haladtam. A sorakozók és eligazítások helyszíne mögött otthonom helyett otthonom, a MN7852 egykori körlete látszik, mellette jobbról a dandárépület. Egyszer ide küldtek át az ebédlőből egy térképtartó állványért. A nagydarab T alakú szerkezetet hanyagul a vállamra vettem, majd visszaindultam az ebédlőbe. Sajnos nem számoltam a rakomány túllógásával, így az a lépcsőfordulóban leverte a falról Szeles ezredes elvtárs üvegezett színes fényképét. A csörömpölés hangjára indignálódott civil alkalmazott hölgyek rajzottak elő az irodákból és hangos sivalkodásba kezdtek:

– Leverte Szeles ezredes elvtárs fényképét, LEVERTE SZELES EZREDES ELVTÁRS FÉNYKÉPÉT!!!

Megpróbáltam felhívni a figyelmüket, hogy tettem egyrészt nem volt szándékos, másrészt az említett elöljárónak az általam belátható falszakaszon még legalább tizenöt, különböző szituációkban készült fényképe tekinthető meg (Szeles ezredes elvtárs menetoszlop élén dacosan masíroz, Szeles ezredes elvtárs úttörő kislányokkal negédeskedik, stb., stb.), talán nem fog olyan nagyon hiányozni az az egy kép, amit tény és való levertem, de a civil alkalmazott hölgyeket mindez nem hatotta meg, változatlan hangerővel sipítoztak. Komolyan féltem, hogy zendülésért ott a helyszínen felkoncolnak. Végül egy tiszt jelent meg, aki nehezményezte, hogy a kofalármától nem tud dolgozni, engem meg elzavart a náthába. Nagy örömmel, buzgón teljesítettem a parancsát.

A következő képen az ÜTI és a kapuügyelet/őrszoba között a kantin és a könyvtár épülete látszik.
Egyszer itt próbáltam meg egy egész délutánt átsunnyogni. Sajnos, hiába volt a barátságos, nyugdíjas könyvtáros néni és az összes engedélyezett napi sajtó, túl korán bújtam elő és egyenesen a hazafelé igyekvő Lukács főtörzsőrmester ölelő karjaiba sétáltam bele. Egyenesen nekem szegezte a kérdést az elmúlt órákbeli tartózkodási helyemre vonatkozólag, majd a szituáció gondos mérlegelése után kamatos adag tennivalót talált számomra a sportcsarnok építésén, amit másnap természetesen ellenőrzött.

A körletünk (ma az Idegennyelvi Tanszék) előtt még egy konkrét emlékét találtam a dicsőséges és érdemdús alakulatomnak. A különleges ornamentikájú, nemes portlandcement obeliszk felirata még éppen kivehető volt.
MN7852
MEGALAKULÁSA
30.
ÉVFORDULÓJÁRA
1986. X. 30.
PARANCSNOKSÁG

Ennyi, csak? És így, ilyen formában? Érdemes volt? Ezért?
 

Hazafelé ballagva, kívül, a Hattyas sor felőli falon azért találtam egy kicsit méltóbb megemlékezést:
ZöPö honvéd, ha épp a körletében időzött, a földszinten, jobbról a második ablakból tekintgetett szerteszét: