A határőr szolgálatról fogalmat alkothat, aki most Kelempájsszal tart. Az alábbiakban az ő virtuális társaságában (és idegenvezetésével) felkeresünk néhány őrhelyet, és a mai állapotok szerinti fényképeken megnézzük, hol, és milyen környezetben őrizték annak idején az államhatárt.
Furcsa dolog a nosztalgia – kezdi ZöPö a mai posztját, majd így folytatja:
Képes utólag megszépíteni olyan emlékeket, amelyek a maguk idején egyáltalán nem tűntek olyan kellemesnek vagy éppen felejthetetlennek. Ilyen a sorkatonai szolgálat emléke is. Nem kell messzire menni, hogy megmagyarázzuk: fiatalok voltunk, erősek, egészségesek és végül egy-másfél év küzdelem után legyőztük a helyzetet, amelybe (általában akaratunk ellenére) csöppentünk. Soha nem szerettem persze, legfeljebb elnézően mosolyogva megértettem azokat, akik egymásra licitálva tódították, hogy itt vagy ott mennyire rossz volt – akkor inkább borítanának rá fátylat, ne dicsekedjenek vele.
Furcsa dolog a nosztalgia – kezdi ZöPö a mai posztját, majd így folytatja:
Képes utólag megszépíteni olyan emlékeket, amelyek a maguk idején egyáltalán nem tűntek olyan kellemesnek vagy éppen felejthetetlennek. Ilyen a sorkatonai szolgálat emléke is. Nem kell messzire menni, hogy megmagyarázzuk: fiatalok voltunk, erősek, egészségesek és végül egy-másfél év küzdelem után legyőztük a helyzetet, amelybe (általában akaratunk ellenére) csöppentünk. Soha nem szerettem persze, legfeljebb elnézően mosolyogva megértettem azokat, akik egymásra licitálva tódították, hogy itt vagy ott mennyire rossz volt – akkor inkább borítanának rá fátylat, ne dicsekedjenek vele.
Elektro barátunkat ugyancsak megcsapta a nosztalgia, s – roppant dicséretes módon – úgy gondolta, hogy a Milstoryblog közönségével is megosztja keserédes emlékei, valamint fényképei egy részét.
Valami azt súgja, hogy számos régi olvasóban/szerzőben fog ez a poszt érzelmeket kelteni…
Mindannyian tudjuk, hogy milyen furcsa érzés találkozni a saját múltunkkal: szerelmekkel, régi grundokkal, kocsmákkal, iskolákkal, egykori tanárokkal, katonatársakkal. És laktanyákkal is persze…
Optika barátunkat a sors (pontosabban saját elhatározása) 23 év után ismét elvitte oda, ahol egykoron katonáskodott. Biztos vagyok abban, hogy beszámolója és fényképei nem csak azokat fogják érdekelni, akik Zalaegerszegen húztak csizmát.
