A Milstoryblog szerkesztősége által igencsak bátorított oral history jegyében ma Alsegédlúzer kolléga a családi történetek számát gyarapítja. Egy újabb karakán nagyapával ismerkedhetünk meg, akiről alappal feltételezhetjük, hogy pedagógiailag a Makarenkó-féle hirtelen ráhatás módszerének lelkes híve volt.     

Tiboru felhívásának eleget téve felvillantanék pár apró mozzanatot nagyapám kalandjai közül, amelyek a második világháborúban történtek meg vele. Az Öreg mint tartalékos alhadnagy vett részt az észak-erdélyi  bevonulásban, mint légvédelmi gépágyús ütegparancsnok. Egy ilyen ni. Az euforikus hangulat mellett azért számítottak a román ellenállásra, ezért készültségben kellett maradni. Igenám, de a derék székelyek forró üdvözlete nem csak kenyérből és forró puszikból állt, de tüzes borokból, továbbá jóféle szilvapáleszből is. Ki is lett adva parancsba, hogy senki nem ihat egy kortyot sem. Nos, a nagyfater legénye/tisztiszolgája egyszer csak eltűnt, majd jó fertályóra múlva került elő, meglehetősen illuminált (értsd seggrészeg) állapotban. Az őrség kapta el, amikor megpróbált átmászni a kerítésen.

Az Öreg elé vitték, hogy döntse el: mi legyen vele.

A legény huzakodott az őrökkel, erősködni próbált, amit az én – amúgy igen békés természetű, de nagydarab – grósztatám egy irtózatos nagy fülessel honorált, majd elzavarta aludni. Ezzel ő az ügyet lezártnak tekintette.

Hogy ennek az esetnek miért van jelentősége, azt majd a történet végén tudjátok meg.

Ezután az Öreg megjárta a keleti frontot, ahol közvetlen irányzással lőtte a támadó oroszokat, akik ezt a tevékenysége (mintegy szuvenyírként) néhány, élete végéig a térdében hordozott aknaszilánkkal honorálták. Ahogy azt minden, frontot megjárt nagypapa meséli: az oroszok nagyon sokan és nagyon részegek voltak, de akkor és ott nem sikerült nekik az áttörés.

Felgyógyulását követően egy Miskolc melletti vasútállomás légvédelmét látták el, mintegy könnyített szolgálatként. Itt ismerkedett meg a helyi tanítónővel, akiről kiderült, hogy szintén Egerben végezte a tanítóképzőt. Ha már így szegről-végről földik voltak, hát egymásba is szerelmesedtek, s az akkori erkölcs szerint nagyapám el is jegyezte az ifjú pedagógust.

A következő orosz turné alkalmával – a családi levelezés tanúsága szerint – elsősorban vasúti pályaudvarok légvédelmében jeleskedett, majd a hadihelyzet fordultával az orosz turnéból magyar visszavonulás lett. Amikor a front Mezőtárkánynál járt, a későbbi nagyanyám (aki püspöki engedéllyel bezárta az iskolát, majd hazament Egerbe) felajánlotta neki, hogy elbújtatja. Erre az öreg nem volt hajlandó; nem hagyta el a katonáit.

Később részt vett a dunántúli harcokban. Valahol a Balaton környékén fogságba is esett, mert negyedmagával visszament egy lemaradt lőszerszállítóért. Óra, oldalfegyver elvesz, majd hozzácsapták őket egy nagyobb oszlophoz, amelyet az oroszok gyalogmenetben tereltek hátra.

Az oszlop légitámadást kapott. A Focke Wulfok – mélyrepülésben – lőttek ám mindent, ami a cső elé került. A muszkák szétugráltak, ők (mármint a nagyapámék) meg azon gondolkodtak, hogy meglépni, vagy hadifogságban kibekkelni a háború végét. Kettőjük beugrott a lábon álló kukoricásba és visszavergődött a saját – még harcoló – egységéhez; a másik kettő soha nem tért haza…

Aztán az öreg összeszedett egy barátságos vérhast, s egy kórházvonattal Bajorországba, egy München környéki kórházba került, ahol hadifogságba esett – ezúttal amerikaiba.

A szerencse itt sem hagyta el. A kórház parancsnoka egy – szintén Eger környékéről – elszármazott jenki fiatalember lett, aki igen emberséges bánásmódban részesítette a hadifoglyokat. Felgyógyulása után az Öreg több hetes utazással hazatért, ahol igazolnia kellett, hogy a háború alatt nem követett el semmilyen "népellenes" bűncselekményt.

Ekkorra már erősödött a kommunista nyomás; sorban ítélték el a "horthysta" katonatiszteket, ezért az Öreg sem volt nyugodt a sorsát illetően. Akkoriban egy rossz szóért is osztogatták az éveket. Az igazolás nélkül nem vállalhatott munkát, nem nősülhetett meg, stb.

Ebben a légkörben látta meg a villamoson a legényét, és rögtön eszébe jutott az a bizonyos pofon. Megpróbált eltűnni a tömegben, ami az ő 198 centis termetével nem volt egyszerű mutatvány. A legény viszont észrevette és – nevét hangosan kiabálva – elkezdett felé nyomakodni. A nagytata úgy döntött, hogy most neki sürgősen le kell lépnie, nem hiányzik neki egy rossz pont a bizottság előtt. Leugrott a villamostól, egykori legénye utána. Ekkor már megállt, és – lesz, ami lesz – bevárta.

– Murányi Úr! Emlékszik arra, hogy pofonütött?

– Emlékszem.

– Na, akkor arra a pofonra most megiszunk pár pohár bort!

Aznap este a nagyfater meglehetősen illuminált állapotban keveredett haza…