291. – A gyengusz

Hát a gyengélkedő is egy más világ. Elkülönített rész az elkülönített részben, állam az államban. Senki ne abból induljon ki, amiket első világháborús filmekben látott, tehát nagy hodályokat, nyöszörgő, a reinkarnáció szélén álló emberekkel, már minden mindegy tekintetű szemekkel siető nővérekkel, aggódó arckifejezésű orvosokkal, ahol már semmi sem történik, ahol mindenki várja sorsa beteljesülését. Beletörődve, csendben. Ez így egy toposz – mondja Franta, aki a gyengélkedőről ír egy második székfoglalót.
 

A nyolcvanas évek elején volt szerencsém körülbelül tíz napot eltölteni az újpesti Dobó laktanya gyengélkedőjében. Amikor a beléptem a körletbe, a szobákból szépen lassan kiszivárogtak, csöndesen, mint a szellemek, az éppen ott lakók. Megláttak, köszöntek, nem mutatkoztak be és ezt – ott akkor még – nem is várták el tőlem. Majd miután szemrevételeztek, visszaszállingóztak jól megérdemelt ágyukba. Tehát az első benyomásom az volt, hogy ez egy nyugis hely félholt emberekkel; az idealizmus ugyan tiltott volt, de magamban azt gondoltam, hogy holt lelkekkel. Az eü-katona (a fiatalabbak kedvéért egészségügyi katona) az egyik „kórteremben” kijelölte a helyemet. Eddig a toposz még stimmel is.

A körletben volt egy folyosó – vagy nevezzük inkább nappalinak, hisz itt zajlott igazándiból a társasági élet (mondom: élet!) –, abból nyílt egy pár négyzetméteres rendelő, három szoba négy vagy hat ággyal, már nem emlékszem pontosan, majd egy olyan szoba, ahova csak fertőző embereket vittek (erről még a későbbiekben lesz szó), egy vizes részleg és egy teakonyha. Rögtön az elején felvilágosítottak a betegtársak, hogy a doktornő engedélyezte, hogy a teakonyhában – teljesen szabályellenesen – tarthatunk nem romlandó kajákat; meg is invitáltak azonmód, volt ott jóféle töpörtyű (de tényleg), a tegnapi vacsora maradéka.

Kaja az volt dögivel. Tudniillik nem a betegek mentek enni a legénységi  konyhára – még jó –, hanem két, épkézlábnak tűnő, járóképes hadirokkant tűzött oda, akik vitték a kannákat, tálcákat, egyebeket, és bemondták a konyhán, hogy aszongya „Gyengélkedő! Huszonkét fő!” Még akkor is, ha éppen feleannyian voltak. Ezt soha senki nem ellenőrizte; hiába, fő a bizalom.

A hierarchia valahogy úgy nézett ki, hogy fent az eü-katona, alatta az, aki törzsvendég volt (vagyis már a lefüvezésre várt), majd aki őt követően a legrégebben volt ott. De ez a hierarchia nem volt szigorú, megalázó, inkább tapasztalatcserére vonatkozott. Magyarul emelkedő sorrendben, a kopasz–gumi–öreg viszonylat nem játszott. Sem az orvosok, sem az eü-katonák, sem az ápoltak szemében. Ott csak lábadozó katona volt. Mindenki az, egyformán, egyenlően. (Ugyebár legalább az ún. középkor óta tudjuk, hogy a püspök, a nemes, meg a paraszt is meztelenül jött a világra, és úgy is fog távozni.) Ezt a katonaságnál igencsak szokatlan rendszert sem a gumi, sem az öreg nem sérelmezte. (Egyszer volt valaki, aki nagyon gumiskodni akart, de hamar elhallgatott a csőre.) Mi több, az első órákban egy tiszt benyitott a szobánkba, én felpattantam, fővetés, ahogy azt tanították, de a tiszt leintett. Mondták a többiek, hogy itt ez nem érdekes, akárki jön be, még ha a cinege is, nyugodtan dögölj az ágyon, még jónapotot sem kell mondani.

(Mielőtt a Kanári-szigetekre asszociálnánk, azért azt tudni kell, hogy a gyenguszon nincs eltáv/kimenő és vendégfogadás. Különben, na még jó… Ha beteg, akkor beteg. Mondjuk ezt sem értette meg sok lápagyú „beteg”.)

Tehát úgy gondoltam, hogy ebben az elfekvőben halálra fogom unni magamat, itt, a sok potenciális félholt mellett. Sakkozással, olvasással (igen, ilyen is volt), tévézgetéssel és csendes beszélgetésekkel telt-múlt az idő, néha egy-egy embert elvittek ide és oda vizsgálatokra; volt, aki visszajött s volt, aki soha. Hát a prekoncepcióimat illetően kissé másképp alakultak a dolgok, hogy úgy mondjam, kiderült, itt is van ám élet, nem csak olyan ágyban párnák közt elszenderedni (elpatkolni) a téma. És furcsa emberek is akadnak. A toposz lassan megdőlt.

Első este sakkoztam egy borzasztó jóarcú sráccal, leginkább az ifjúkori Alain Delonhoz hasonlított. A végjátszmában, mikor a gondolkodási idő már nagy, megkérdeztem, hogy mi a baja. (Az egészségügyi – vagy annak tűnő – probléma nem volt titok, erről nem volt illetlenség kérdezgetni. Még egy buzi gyerek is bevállalta, hogy az.) Ő azt mondta, hogy lassan leszerel. És azért szerel, mert 24 (huszonnégy) darab ujja van. Megkérdeztem, hogy viccel-e? Ő azt mondta, hogy nem, de ha nem hiszem, számoljam meg. Furcsa volt ugyebár, hogy már játszunk több mint félórája, felállította a bábukat, lépett vagy hússzor, a keze az orrom előtt volt, de semmi sem tűnt fel. Hát nem, mert nem a tenyeréből nőtt ki a plusz ujja, nem volt ő táltos, hanem teljesen harmonikusan illeszkedett egy névtelen, X ujj a kisujja után. Aztán meglépte azt, ami után – sereg ide vagy oda – fel kellett adnom a partit. Mindamellett közölte, hogy nem feltétlenül az ujjfölöslegei miatt fog szerelni, mert strandpapucsban (csak az ment rá a kincstári cuccokból) azért akadhat meló a seregben, hanem három hét múlva fogja szülni a felesége a harmadik pulyát. A harmadik után pedig automatikusan szerelik az embert. (Miért hívták be? Lásd a kételyt az utóiratban.) De ne lapozz a végére, jönnek itt még dolgok.

Már a második nap történt, hogy behoztak egy nem túl sok ésszel megáldott kelet-magyarországi kisebbségi figurát valami fertőző betegséggel, nem tudom, mi baja volt. Nem influenza és nem is váltóláz, valami hányással, lázzal járó dögvész. Talán vérhas? Minket a szolgálatban lévő eü-katona beküldött a szobáinkba, majd az elkülönített kóterbe beterelte új vendégünket, imígyen parancsolva rá: „A szobából ki nem jössz! Ha éhes vagy, szomjas vagy, cigi kell, üvöltesz, hogy szolgálat! Világos?” „Há’ hogy niézzek tévét?” „Tévé neked nincs, ott az ágy, dögölj!

Nos, eltelik pár óra, az egyik szobatársammal kimentünk a teakonyhába egy kicsit nassolni, emlékeztek, mondtam az elején, volt ott kaja. Volt. Meg a halálos kórt terjesztő bajtársunk is volt, ott, amint éppen jóízűen fogyasztgatta a már említett töpörtyűt. A szobatársam (akinek kb. húsz éve van egy meghatározhatatlan stílust játszó, igencsak kiváló zenekara, mely hazánkban nem annyira, de külföldön igen csak ismert, több lemezes) a rend kedvéért megzavarta az újságja által mélyen lefoglalt eü-katonát, hogy azért mégis csak… Az eü-katonának a feje másodpercek alatt a lila és a vörös összes árnyalatában vibrált, lecsapta az újságját, berobbant a konyhába, hogy „B*szd meg a k*rva anyád, dzsovanni! Nem megmondtam hogy ki nem jössz onnan!” A „Dzsovanninak” titulált halálraítéltünk komótosan engedelmeskedett, csak azt dörmögte az orra alatt, hogy „Mi van? Itt má’ enni se’ lehet?

„Dzsovannit” másnap elvitték, tán egy lakájosabb karanténba, ki tudja. Gyorsan kidobtuk az összes élelmiszert, elmosogattunk mindent – akkor éppen nem volt melegvíz, mosogatónak is csak Ultra –, lényeg az, hogy nem tört ki járvány. A dugi kajakészlet pedig már a harmadik étkezés után visszatöltődött.

Pár nap múlva egy napsütéses délután (legalábbis azt láttam az ablakból) teljesen egyedül voltam a szobában, mert a többi cellatárs ilyen-olyan vizsgálatokon volt. Hanyatt feküdtem az ágyon, és néztem a plafonon a kórterem faunájának a viselkedését. Ha úgy tetszik, ejtőztem. Eme idilli nyugalmamat kintről jövő hangos robajok és kiáltások zavarták meg. Meg ezt hallottam beszűrődni: „Leinjekciózni, ez a balfasz szétverte a mentőt!” (A robajok arra emlékeztettek, mint amikor a Volt egyszer egy vadnyugatban a film eleje táján, a kocsmába megérkezik Cheyenne.)

Pár perc múlva bekísértek (belöktek) hozzám egy újabb kisebbségi fickót, megmutatván néki azt a szabad ágyat, ami még akadt. Mit ne mondjak, nem örültem felhőtlenül az új ketteskének.

Új „betegtársam” egy zömök, viszonylag jó erőben lévő kreol volt, valamiféle Elvis Presleyre hajazó frizurával (amely séró nyilván a dicső digó múlt utolsó szimbóluma volt az ádáz seregben; digó alatt most nem cigány és olasz, hanem egy ifjúsági irányzat a hetvenes évek végéről értendő). Körülnézett, szemrevételezte a terepet, beleértve szerénységemet, majd pár perc erőgyűjtés után gyakorlatilag szétverte a szobát is, mint tudjuk, a mentő után. Ha egyszer egy bót beindul, no… (Függöny leszakít, ablak betör, ágyneműk szétbarmolva, stokik szétdobálva, egyebek.) Tehát rendet csinált a kéjlakból, egy valamit kímélt meg: az ágyamat, benne engem. Hm, hm…

Na a fickót vagy hárman elvitték, hogy mit csináltak vele, azt nem tudom. Mindegy, visszajött félóra múlva, szemmel láthatóan nyugodtabban. (Ez rólam nem volt elmondható.) Majd kedvesen – de tényleg – rám nézett, és így szólt:

– Aggyá má’ egy pengét, a sajáttyaimat elhagytam valahó’.

Erre ki mit lépne az adott szituációban?

– Nem adok – így én, a gonosz irigy, miközben felrémlett bennem, mikor korábban egy buliban el kellett kötnöm egy hüjjepicsa alkarját, mert jódógában bepengézte magát.

Az ágyamhoz lépett, kedvesen (de tényleg) megrázta a nagylábujjamat, és mosolyogva közölte, hogy:

– Nyugoggyá’ meg, le, nem lesz semmi, tényleg borotvá’kozni akarok.

Adtam neki. Tényleg borotválkozott. Mi több, még a pengét is vissza akarta adni.

Majd aztán megint látom, hogy megy fel benne a pumpa. Fel és alá járkált, mint Napóleon a waterlooi csata vége felé, és szinte sírva kiöntötte a szívét:

– Nem, nem! Én nem vagyok idevaló! De ezt nem hiszik el! Nem vagyok idevaló. Három csajom van (mármint futtat) a Tavaszmezőben (akkoriban a Józsefvárosban laktam, ismertem az ábrát). Most itt vagyok, mire visszamegyek, nem lesz ugyanaz. (Értendő: addig simán lenyúlják a három csaját, mi több, még a placcát is. Meg elhamvadnak a kapcsolatai, mint Karády cigarettavége.)

És még beszélt és beszélt, fényképeket mutogatott, és sírt, olykor zokogott, talán valamennyire megnyugodott. Az lett a vége, hogy mire a szobatársaim visszaértek, ezt a jó embert elvitték valahova. Kissé meglepődtek a kóter állapotán, de magát az igaz történetet igencsak kétkedve fogadták tőlem. Hiába, nem mindenki a nyóckerből jött.

Aztán bekerült egy korábban kamionos srác, aki a sztorijaival igencsak feldobta a hangulatot, például azzal, hogy – kamionos lévén – bebukott valamin, de Baracskán legalább nem parancsolgattak neki, mint itt, a seregben, hanem a smasszerek mindig azt mondták, hogy „kedves uram, csinálja meg már ezt és azt”. Ergo a fogház elviselhetőbb, mint a sereg. És jött számtalan furcsa alak, jobbnál jobb civil- és katonatörténettel, jó része erre a blogra való lenne. Tehát unalomról szó sem lehetett. A toposz végképp összeomlott.

Gyengélkedett ott egy baromira nyugodt, jó modorú, csendes szoláriumos (bocs, de nem kell a pécé duma; ez építőalakulat volt és kész) srác. Láttam, hogy valamilyen levelet akar összeeszkábálni, de nem igazán úgy tűnt, hogy megyen a dolog. Összebarátkoztunk – hogy úgy mondjam. Elmesélte, hogy a bevonulás előtt Drezdában volt vendégmunkás, ott be is nősült. (!!! Igen, igen, magyar és cigány létére, volt ilyen, sok is, ne lepődjetek meg, de ez nem ennek a blognak a témája.) A csaj – bocs, a becses neje – leveleit még érti, értegeti, de most hogy írjon választ? A magyar helyesírás sem ment neki igazándiból, nemhogy a német.

Mondtam, hogy én ismerem a német helyesírást, diktálja, és én leírom. (Persze csak ha a dolog nem diszkrét; ő mondta, nem az, csak sablon szövegeket akar írni.)  Na most ez sem alakult egyszerűen, sőt. Ő nem a hóhdajcsot beszélte, mivel nem a Zwinger operáin érlelődött a nyelvtudása, hanem az építkezéseken, így azt az elvetemült szász tájszólást beszélte, értette, amit egy valamit magára adó porosz jó esetben svájcinak néz. Vagyis nem értettem, hogy mit mond. Ez patthelyzet. Végül abban maradtunk, hogy elmondja magyarul, mit akar, én meg azt leírom németül. Tőmondatokról volt szó, gond nyema sem nála, sem nálam. Levél elment, a srácot többet nem láttam, azt hiszem szerelt, mert ráesett valami kalapács, azért volt a Dobóban. De máig megnyugvással tölt el a gondolat, hogy amikor a becses nej felbontotta a levelet, és elolvasta a tökéletes (legalábbis remélem) helyesírással írt tőmondataimat, tőmondatainkat, mit gondolt? Hogy a Magyar Néphadseregben a vezényleti nyelv a német, és ráadásul még a férjét is megtanították helyesen írni? (Ami nem ment nekem, a hű feleségnek, meg a tanfolyamoknak, a Drezdai Műveknek, azt megcsinálta a szövetséges MNH. Jó hely lehet az.)

Egy nap felbukkant a „Doki”. No nem, nem, nem katonaorvosról van szó, hanem egy dunántúli hentesmester srácról, akit még Mezőtúrról ismertem. A bevonulása, illetve a megérkezése pillanatában – nyilván a szokatlan körülmények hatására – kijött az epilepsziás rohama. Így már le sem küldték alakulathoz, hanem bent fogták a mezőtúri gyengélkedőn. De nehogy má’ potyára szarja a gyöpöt alapon rábíztak kisebb munkálatokat, mint a surci által feltört hátsó paták leápolását (innen ismertem), eszközök előkészítését, sütemények vásárlását és egyebeket. Innen a neve. És felküldték többször Pestre vizsgálatokra a Róbert Károlyba (vagy Károly Róbertbe, máig nem tudom pontosan, pedig aztán húsz évet laktam a tizenháromkerben is). Vizsgálatok után mindig vissza szokták vinni a kies Alföldre, de most valamiért pár napot fent kellett töltenie, a korházban nem tartották bent, így irány a Dobó gyengélkedője.

Doki régi ismerőseként üdvözölt, és mérgesen – pedig egy alapjáratban nyugodat ember volt – elmesélte, hogy milyen méltánytalanság esett meg a mai napon vele. (Még tudni kell, hogy Doki, khm, igencsak egyszerű fiú volt.) Tehát ahogy próbáltam rekonstruálni a dolgot széteső elbeszélése alapján, az történt, hogy a Róbert Károlyban az idegosztályon vagy mit tudom én hol, éppen nem az az orvos volt ügyeletben, aki már korábban párszor kezelte, hanem más. Az orvos megkérdezte (ahelyett, hogy megnézte volna a kartonját)

– Mivel van itt?

Dokink észbeli állapotából kifolyólag teljesen logikusan válaszolt is:

– Hát mentővel.

Az orvosnak nem esett le a tantusz:

– Mi a baja?

Dokink jobb kezének a mutatóújját a jobb halántékéhoz helyezte, csavart rajta párat, és kimondta pár füttyögés közepette, hogy:

– Hüjjje vagyok.

Az orvos immár kissé ingerültebben reagált:

– Mit akar itt?

Dokink őszinte ember lévén, de nem felmérve azt, hogy a FÜV határán imbolyog, csak pillanatnyi jólétét szem előtt látva kimondta a tutit:

– Két hét eü szabadságot.

Az orvos felpattant, nyilván 230/130 vérnyomással üvöltötte, hogy:

– Szimuláns! Szimuláns! Ki innen! Takarodjon innen! Ennek még lesz következménye! – satöbbi.

Aztán idővel nyilván tisztázódtak az orvos-orvos és orvos-páciens közti kommunikációs problémák, tehát Dokikánk pár hét múlva jól megérdemelten le is szerelt. De addig a Dobóban volt még egy mutatványa.

Bizonyos építőalakulatoknak a Dobó laktanya volt a központja. Itt tulajdonképpen a sorállomány csak kiszolgáló személyzet volt, az egész a jellegéből kifolyólag tele volt tiszttel. Magasrangúakkal is. Sőt, főleg.

A gyengusz mégsem fogda volt, így azért azt ilyen-olyan módon időnként el lehetett hagyni. Doki hamarosan kinyomozta, hogy a laktanya valamelyik részén van egy olyan kantin, ahol bizonyos paraméterek mellett sör is kapható. Meg is invitált egy jó kis sétára.

Csak az a fránya öltözködés… A fentebb megénekelt strici betegtársunk nyilván fénykorában répanadrágban, ködvágó cipőben, színben és fazonban harmonizáló szerkóban flangált a kutyaszaros josefstadti utcákon, de hát Doki barátom egy egyszerű hentesmester volt, aki divatlapot soha nem látott.

Vagyis felvette az otthonról kapott, mintás nylon zokniját, arra strandpapucsot (bocs: sarut) húzott mondván, hogy tavasszal így már jobb. Felvette azt a barna kezeslábast (amit végül nem is rendszeresítettek véglegesen), erre rá (mondom: a kezeslábasra rá) felvette a fekete zubbonyát (az építőknél ez volt egy darabig), de a zubbonyra azért felgumizta a nyakkendőt is, mert ugye egy dunántúli mesterember, egy polgár csak kinéz valahogy. Ezt betetőzte a tányérsapka, amit lazán, csak úgy tarkóra vágott, mint a jenki filmekben az út melletti zsernyákok. Mondtam, hogy ez így nem biztos, hogy jó, de azt válaszolta, hogy itt nincs tisztes, aki baszogassa az embert (ezt nyilván hallotta valahol, mert „olyan” tisztessel eddig dolga nem akadhatott).

Na mindegy, útnak indultunk.

Hát a szegélyező épületek ablakai igencsak megteltek. Úgy száz méter elteltével jött szembe három vagy négy tiszt, abból kettő emlékeim szerint arany vállapos volt. Amikor meglátták… Nyilván szó és hang bennakad, mert hát hát, háp háp… Aztán valamelyik kinyögte, hogy „Katona! Hogy a faszba néz ki?!”, de ezt végig sem tudta mondani, mert ilyent nem látott, nem láthatott, ő nem volt Vietnamban a platoonnal, mi több, ilyent rémálmaiban elképzelni sem tudott. Dokikánk nem vette a lapot, mert ugyan mitől vette volna, ő, a Svejket idéző jószándékú ember, hanem odalépett az ezredeshez, megtapogatta a vállán a csillagokat, és a maga naív (khm) módján udvariasan megkérdezte, hogy „Hol lehet ilyent szerezni? Van a kantinban? Most mi is éppen odamegyünk. Mert ez nagyon tetszik.” Ezt követte a hadvezér hörgése és a fuldoklása. A sör elmaradt, majd – mint említettem volt –, Doki leszerelt. És sokáig gondolkodtam azon, hogy ez az aranyvállapos hadvezér eme meeting után hova került hirtelenjében? A tiszti gyenguszra? (Volt ilyen?) A Károly Róbertbe? Egyenesen a diliházba? Őt is leszerelték? Megannyi kérdés.

Post scriptum: A fentebb említett urak közül a kopaszok kivétel nélkül, egytől egyig az eskü után szereltek le. Szinte rögtön. Eskü alatt az értendő az esetükben, hogy aláírtak egy papírt, az eskü szövegét. Menetelni és a ceremónián részt venni – nyilván – nem kellett. Miért kellett őket behívni? A kételyemre egy korábbi kommentemben céloztam, de biztosat máig nem tudok…

25 hozzászólás

 1. Bigjoe(HUN) — 2011-09-12 08:15 

Ez nagyon jó!!!
A Doki-tól hangosan röhögtem.
Kell az ilyen hétfő reggel.
GRATULA!!!!

 2. nedecz — 2011-09-12 09:23 

Nagyon jó!!! Ismertem hasonló alakokat… :D:D:D

 3. Pacák — 2011-09-12 10:39 

Tiboru, ha erre jársz. :)

Odaát a postr blogon megjelent egy cikked a gurkhákról. Abban van egy rész, ahol a benszülötteknek megtanítanak egy és mást a modern világról: az elektromos tűzhely és a karóra közötti rész szorul gatyába rázásra. :D

Minek a vibrátor egy gurkhának? :D

Azért itt írok, mert az istennek se akar beengedni a freemail-es címemmel, de az iwiw regisztrációmmal sem a postr.

 4. Jani2 — 2011-09-12 12:54 

Köszi, jó volt.

“Mivel van itt?” “Hát mentővel.


:-DD

A lakberendező Téged miért nem bántott?

 5. RolloJuve — 2011-09-12 17:35 

Nagyszerű, ezennel felterjesztelek az Arany elsősegélyláda a Rejtő Jenőkkel kitüntetésre :D

“akárki jön be, még ha a cinege is, nyugodtan dögölj az ágyon” Itt konkrétan sírva röhögtem, vizuális típus vagyok, elképzeltem a fejét :D

 6. Krux — 2011-09-12 19:25 

Ha már Drezda… A Zwingert meg az operát – így együtt – poénnak szántad?

 7. Papírzsepi — 2011-09-13 07:40 

Atyám sokat mesélt róla, hogy miként próbált a Magyar Néphadsereg lavírozni a behívásoknál a törvények, a lehetőségek, a racionalitás és az emberség között. Kicsit sem volt egyszerű az akkori hadkieges szervezők élete. Próbálom atyámat rávenni, hogy a Lemilen írja már le egyszer, hogy ez hogy volt, de ugye elfoglalt nyugdíjas…
Szóval a lényeg: mindenkit be kellet hívni, és erre adott idő állt rendelkezésre. Viszont az állam bácsi csak adott létszámot fizetett (már akkor is kevesebbet, mint kellett volna). Lehetett zsonglőrködni, hogy kit mikor soroztak, de ez nem volt elég. Túl sok kiképzendő jutott túl kevés helyre, és még a statisztikákat is fenn kellett tartani.
Az első lehetőség, ahol a felesleget le lehetett morzsolni, a katonaorvosi vizsgálat volt. De mivel a katonaorvos már akkor is külön állatfaj volt (és állam az államban), így itt nem volt elég a lemorzsolódás. Ekkor jöttek a szociális kiskapuk (három gyerek, stb.). Valamint mindenféle egyéb megoldás, hogy ha már lemorzsolunk, akkor legalább azt morzsoljuk, aki amúgy sem lenne jó katonának. De közben a törvényeket is be kellett tartani, valamint voltak idióta ökölszabályok is (pl. a lakhelyétől a legmesszebbre hívjuk be, stb.). Emiatt a fölös létszám egy részét trükkös kerülőutakon át vezették le.
Atyám sokkal korrektebben el tudja magyarázni, és teljesen logikus is a dolog – csak a sorkatona szemszögéből a belső összefüggések jóval kevésbé látszódnak.

 8. franta — 2011-09-13 08:18 

@Jani2: Szerintem azért jól rá is játszott a dologra. Gondolom azért csinálta a hisztit, hogy egy újabb “piros pont” legyen az alkalmatlansági ellenőrzőjében. (Tehát elborult, de azért még tudott mérlegelni.)

 9. franta — 2011-09-13 08:23 

@Papírzsepi: Nagyon köszi, végül is erre voltam kíváncsi. Én afelé kapisgáltam, hogy nyilván kellett tartani a VSZ által előírt békelétszámot. Ezért behívtak boldog boldogtalant, hogy meg legyen a statisztika. De mivel akkor korosztály elmaradás is volt – ezek mind húsz év fölöttiek voltak -, gyorsan szerelték, akit lehetett. Vagyis másfél évre egy ágyra nem egy, hanem kettő vagy három ember jutott. Így tartották a statisztikát, és lejjebb szoríthatták a korosztály tolódást. (De ez csak az én sejtésem volt.)

 10. franta — 2011-09-13 08:25 

@Krux: Igen, egyszer én is voltam a Zwingerben, és a darabban nem igazán énekeltek, csak ordibáltak. Az említett bajtárs mondta, hogy ott van egy szép opera, a Cvingár.

 11. vén betyár — 2011-09-13 09:02 

Valóban más világ volt, melyet nagyon szemléletesen mutat be a kiváló szerző.
Néhány barátom annak idején szintén próbálkozott különféle trükkel, volt aki az Országos Ideg- és elme Intézet megfigyelőjére is bekerült, de minden próbálkozásnak bünti lett a vége.Na, ők aztán tudnának mesélni!:)
Sittes srácokkal én is voltam együtt, az átlagnál fegyelmezettebbek, csendesebbek, majrésabbak, megfontoltabbak voltak.
A sok vidámság után egy szomorú emlék:
A nyolcvanas évek közepén nemzetközi autóközlekedési vállalat középszerű középvezetőjeként kaptam egy érdekes telefonhivást.
Aziránt érdeklődött egy hölgy, hogy XY dolgozott-e nálunk valamikor?
Amikor bemondta a nevet, az illető anyja nevével, születési idejével és helyével folytattam.
Nagyon megörült, de elmondtam neki, hogy itt sohasem dolgozott, de ugyanazon a környéken nőttünk fel, együtt voltunk katonák vagy húsz évvel korábban és leszerelés után is tartottuk a kapcsolatot néhány évig.
Ő is elmondta, hogy volt bajtársam özvegy felesége két kisgyermekkel.
XY élete végén totál alkoholistává vált, a halála is úgy következett be, hogy “meggyulladt benne a szesz.”
Sokszor dicsekedett vele, hogy kamionsofőr volt, de nem találtak róla dokumentumot.A volt munkaviszonyait próbálta igazoltatni az asszonyka.
Ajánlottam neki a Volántaxit, emlékeztem, hogy leszerelés után ott dolgozott a srác.
Nagyon megrázott az eset.
Megjegyzés: az emlitett időszakban csak az lehetett kamionsofőr, aki betöltött 25 évvel, letöltött katonaidővel, öt év nagykocsis gyakorlattal, stb, stb, stb rendelkezett.

 12. Krux — 2011-09-13 09:02 

@franta: Köszi, így már a helyére tettem.

 13. Szkv — 2011-09-13 10:50 

Szombathelyen Hőr kerületi gyengélkedőn megszokott jelenni a két lábon járó törvénykönyv, de nem azon szándékkal hogy a katonák egészségi állapota felől érdeklődjön. Volt akiknek a BTK-bol felolvasást tartott, hogy mi jár azoknak akik betegséget színlelve, “fondorlatos” módon akarnak kibújni a katonai szolgálat alól. Egyszer a BTK-nak “csodatévő” hatása volt, mert a második felolvasás után a katona meggyógyult. Szív panaszai elmúltak.

 14. Bigjoe(HUN) — 2011-09-13 10:58 

@Szkv:
Gondolom Haynau elvtelentárs/úr volt a felolvasó.
Nagyon mély nyomot hagyott bennetek.
Az alapján amiket írtok lóra nem volt egy népszerű ember.
Olvasnék róla többet is, esetleg egy poszt….
Vagy sír felírat.:)
(bár ez csak vicc volt)

 15. alsegédlúzer — 2011-09-13 11:19 

Poszt mortem….:)

 16. Kelempájsz — 2011-09-13 11:32 

@Szkv: A ráolvasás régi népi gyógymód. Ebben az esetben is hatott.
@Bigjoe(HUN): Aki ismerte, nem felejti el. Sűrűn mondogatta, hogy: “Korra és rendfokozatra való tekintet nélkül, a legradikálisabban lépünk fel a rendbontók ellen, és mindezt a katona saját érdekében, részint hogy őt magát, részint hogy társait visszatartsuk a hasonló cselekmények elkövetésétől. Mert a kis baj nagy bajt szül, és ha ma elnézzük, hogy a katonának lóg a gombja, holnap már elalszik az őrségben, aztán már ki se megy szolgálatba. Egy évtől öt évig, öt évtől kötélig!” Mi ugyan röhögünk most ezen, de akik a kezei közé kerültek, azok nem tartották ilyen viccesnek. Még a tisztek is féltek tőle, néha nekik is befűtött.
Nem rossz gondolat, egy posztot megérdemel, elég nagyhírű személyiség volt. Majd rá is szánom magam és megírom. Ma már nincs közöttünk, ezért beszélünk róla múlt időben. Nyugodjék békében, engem nem bántott. Kelempájsz

 17. neccharisnyás útonálló — 2011-09-13 13:53 

Bitang jó írás!

 18. Kúrtafarkú — 2011-09-13 14:36 

Egy a bloghoz kapcsolódó link(határőrséggel kapcsolatos):

http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/magyar_disszidens_elfogasa_hatarelmeny_park

 19. Zolcsi67 — 2011-09-14 00:30 

@franta: Hozzászámolva a hatvanas évek végétől a hetvenes évek végéig tartó “baby-boom”-ot: az 1973-as olajválság “szokásos” öt évet késett begyűrűzéséig nagyon sok gyerek született.

 20. tiboru — 2011-09-14 01:13 

@Pacák:

Helló!

A vibrátort poénnak szántam :-)

 21. Szkv — 2011-09-14 06:48 

@Bigjoe(HUN):

Valóban nem volt népszerűn, de közismert az igen. Szombathelyi HŐR kerületnél, ha személyesen nem is, de hallásból, biztos hogy ismerték.
Nekem volt személyes “élményem” vele.
Őrs Pk irodában a Btk-bol felolvasást tartott a hivatásos, valamint a raj Pk-nak.
Eligazítás tárgya: Kit kell megbüntetni, ha sor katona, az őrsöt elhagyva (szabadság, eltávozás, kimenő, szolgálati út), bárhol bármilyen fegyelemsértést követ el. nos elvtársak kitudná meg mondani?
Kórusban válaszoltunk, hogy aszt aki a fegyelemértést elkövette.
Válaszukat csak részben fogadom el,
meg kell büntetni aszt is aki az eligazítást végezte.
Indoklás: ilyenkor fenn áll annak veszélye, hogy az eligazítás nem volt alapos illetve lehet hogy nem is lett megtartva.
Van kérdésük?
Jelentkeztem.
Hallgatom Szkv elvtárs.
Kérek engedélyt kimaradásra, kérem igazítson el, és az első adandó alkalommal fegyelemsértést fogok elkövetni és így felelősségre vonnak engem és az alezredes elvtársat is mivel maga tartotta az eligazítást.
Válaszát nem ismerhettük meg, mert megszólalt a telefon és sürgősen távozott egy másik őrsre ahol számára komolyabb esemény történt. Arcán lehetett látni hogy számára igazi “csemege” történt.
Mind ezek után is aszt mondom hogy nyugodjék békében.

 22. RolloJuve — 2011-09-14 11:38 

@Zolcsi67: Jaj, ennyi mindent… Ratkó korszak, gyerekek, unokák. Slussz. Olajválság…

 23. Etniez — 2011-11-12 12:03 

@Papírzsepi: Nem tudom mi történt, de én nem lettem katona soha. 2000-ben lesoroztak a Petőfiben, mondták hogy hamarosan számíthatok a behívóra: alkatom miatt a díszszázadba… hogy ezt honnan tudták akkor. Vártam-vártam, nem jött behívó. Aztán megszüntették az egészet vmikor 2005 körül.

 24. Papírzsepi — 2011-11-14 06:49 

@Etniez: Sok minden történhetett. Akkor már a hadsereg is túlélésre játszott, és igyekezett azokat hívni, akikre szüksége volt, vagy akiket pl. a munkanélküliség enyhítéséhez érdemes volt behívni. De minél kevesebbet, mert nem volt elég erőforrás…
De az is lehet, hogy idő közben elköltöztél. Ilyenkor elölről indult az ütemezés az új hadkiegen: jó érzékkel költözgetve az országban simán ki lehetett futni a sorozási időből.
Szóval száz oka lehet.

 25. szkv — 2012-03-07 09:49 

Napokban mikor, az “infulujza” megtalált és a személyes szabadságomban korlátozott. Elgondolkodtam (A gondolkodásban még nem korlátozott) azon hogy katonaként egyetlen napot sem töltöttem belázasodva a gyengezon. De vajon miért.
A válsz nagyon egyszerű. Ott abban az időben volt nekünk egy “őrangyalunk” aki ugyan a viselkedésével inkább maga az ördög mintsem angyal volt. (Haynau)
Aki legtöbb esetben előbb megjelent mint az orvos és a népi gyógyításos formát a ráolvasásos módon meg gyógyította a beteget vagyis a katonát.
Ráolvasás csak pár sorig tartott hogy mi jár annak aki fondorlatos módon ez esetben betegséget színlelve akar a katonai szolgálat alól kibújni.
Mivel eszt a népi gyógymódot már nem vehetem igénybe ezért kénytelen vagyok elmenni az orvoshoz.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.